Két hete hagyta ott a 'tópartot', mikor kiszakadt a hátizsákja. A belerámolt töménytelen mennyiségű konzerv a tartós élelmiszerekkel, na meg persze a víz, melynek minden cseppje értékes volt kikezdte a varrást - nem mondhatta, hogy nem kellett számítania erre az eshetőségre már napok óta. Mikor az anyag elengedett, mégis megilletődve kapott a kihulló palackok után, amik szerteszét gurultak a homokos földön. A keményre aszott talaj széttört a ráeső tárgyak alatt és finom porral vonta be azokat. Ahogy utánuk nyúlt, a lánynak is homok tapadt a kezéhez. Minden holmija, a tartalék ruhái, a készletei, a gyógyszer és a fegyverek körülötte hevertek szétszórva és koszosan. Az injekcióstűk szerencsére szennyezésbiztos csomagolásba tekerve, sértetlenül megúszták. Elsőnek a gyógyszerekről söpörte le a homokot, alaposan megvizsgálva, hogy jutott-e belőle az üvegek belsejébe. Mikor meggyőződött róla, hogy nem, ellenőrizte a palackokat és a konzervdobozokat. Az egyik üveg kiszakadt, és a száraz föld kapzsin itta be a drága kortyokat, a többin viszont csak horpadásokat talált. Ahogy belenyúlt a sárba, leheletnyit megremegett a keze és dühösen belemarkolt a homokba, de úrrá lett magán és türelmesen, immár hideg fejjel kezdte összeszedni a kincseit. Leoldotta a fejéről az egyetlen kendőjét, mely az erdőben nélkülözhetetlen volt a Nap miatt, és belegöngyölte a legtöbbet. A pisztolyát egyszerűen zsebre tette, de csak miután biztosította. A gyógyszereket és a gézt szintúgy. A kétszersültet ellenben hagya ahová esett, mert az ehetetlenné ázott abban a kevés sárban, ami a földet borította. Hadd örüljenek a vadak is.

Tizenkét napja és húsz órája lépett ki véglegesen a rizsföldek és a biztonságot adó települések területéről. A változás azonnali volt- a talpa alatt sószemcsék recsegtek, a szárazság pillanatok alatt kivette az összes életerejét. Amikor elérte az első gátat, alig akart hinni a szemének; végül elindult a fal menti árnyékban, amit, ha délibáb lett volna, biztosan nem ad. Először a zacskókban hozott vizet élte fel, hogy amikor otthagyja az árnyékot, folyamatosan tudjon inni, habár a "folyamatosan" még mindig sokkal kevesebb volt, mint ami jólesett volna. Az első hét végén talált egy oázist. Apró kút volt, drótkerítéssel körülvéve, de már régen nem volt benne áram. Nem is kellett, ugyanis ép ember nem jött önszántából az Arál-mederbe. Csakhogy ő nem volt ép. Európában minden készlet elfogyott, amit nem az átkozottak éltek fel, az megsemmisült. De a nagy tó szikkadt, élhetetlen medrébe nem ért el sem a hadseregi, sem a hatósági kéz, és a terméketlen területeken virágzott mindaz, amit el akartak rejteni a hivatali szervek elől.

Nemsokára már úgy érezte, mintha tüzelőt hasogatnának a fején. A fák csonkjai gunyorosan meredeztek, annyi árnyékot sem adva, hogy egyáltalán elférjen alatta, és mindennek a tetejébe még a lüktetés is újra gyötörni kezdte, ezúttal a hátában, saját ritmusát követve. Reménytelenül megtornáztatta a karjait. Úgy tudta, a következő oázis már nincs messze attól a ponttól, ahol ő tartózkodott, és valóban igaza is volt. Alig kis idő elteltével betonépületek emelkedtek ki a homokból, okkersárgán és csupaszon, árnyékot és esetleg (de csak ha mázlija van) egy térképet ígérve neki.
A környék kihalt, csak a kérdéses eredetű szél hordta a port, de azért elővette a pisztolyát. Még a hangtompítót is előhalászta - csak a biztonság kedvéért, bár remélte, hogy nem kell hasznánia, ugyanis nem tudott lőni. Ügyetlenül kibiztosította a fegyvert és nyíltan odasétált a bázis bejáratához. Üresen találta, habár ahogy közeledett, észrevette a szögesdrótot a falon és a megfigyelőállást, melyből kényelmes kilátás nyílt az erdőszél hosszú szakaszára. Tehát nem egyszerű oázist talált, hanem egyenesen katonait! Ez azt jelentette, hogy egészen biztosan lesz térkép, és ez akár még elérhetővé tehette a jövő hónapot is. Ha a fejfájása nem is múlt el, azért szívesebben rúgta be az ajtót. Észre sem vette közben a csíkokat a porban, amelyeket követve kitárult a kapuszárny.
Egész mély volt az oázis, belső kerttel a halott virágoknak és artézi kúttal, az egyetlennel, amely értelmezhető mennyiségű és minőségű vizet volt képes felpumpálni a mélyből. A kútnál kicsit megdörzsölte az arcát a tűzforró vízzel, majd vágyakozva nézett körül a helyen, és legszívesebben bevette volna magát ide és nem ment volna sehová, az ég adta világon. Csakhogy nem tartott volna sokáig az aranyélete, előzetes tapasztalatai szerint körülbelül három hét után őrült volna meg. Talán kicsit később, ha a kút megbízhatóbb, mint amilyennek tűnt. Nem akarta megvárni. Nem volt vesztegetni való ideje, a lüktetés egyre türelmetlenebb lett benne.
Komoran ereszkedett lejjebb a bázisban, végigjárva az őrszobákat, a cellákat és a folyósókat, és rá is bukkant arra, amit keresett. Hitetlenkedve hajolt az irattároló fölé, melyben ott volt minden kincset érő térkép. Első pillantásra megállapította, hol van és hogy mekkora utat tett meg eddig az előző oázistól. A műanyag lapok sarkán kitapogatta a chipet, és rányomta a tenyerét, és miközben a leolvasó tette a dolgát, ő közben azt mérte fel, hogy merre induljon a legközelebbi elérhető anyagforráshoz, és hogy melyik helyszín mekkora sikerrel kecsegtet. A lehetőségei korlátozottak voltak, ebben a régióban ritka volt a forgalmasabb hely. Azért valami 'b' fajta szer errefelé is lehet. Ekkor érezte meg a memóriájába áramló információt, amit azonnal át is passzolt az SD kártyájára, melyet szorosan az agykérge mellé csatlakoztattak. Belepillantott a térképbe, és megnyugodva lépett hátra az asztaltól. A térképek alapján úgy döntött, hogy itt éjszakázik. Jóval biztonságosabbnak tűnt a hely, mint a sivatagos pusztaság vagy akár az iszap, ahol olyan szennyezett volt a levegő, hogy nem látszott tőle az ég.
Felidézte magában a képet, ami ugyan nem volt sokkal rosszabb, mint a városba menni, de a mesterséges neonfények között legalább nem érzett olyan kínzó klausztrofóbiát. Nem mintha félt volna a szűk helyektől, de a tüdeje hevesen tiltakozott ellenük, és az iszap szaga napokig űzte még ilyenkor.
Mélyen beszívta a raktárszagú levegőt. Ide nem ért el a lápok lehellete. Régi, ódivatú mészszagot érzett, kőszagot, és régen nem használt csatornákat. Mélyebbre akart haladni az erődítményben, hogy vészhelyzet esetén csak még mélyebbre húzódhasson. Az árnyékot mindig is előnyben részesítette, kényelmesen berendezte már benne az életét az elmúlt tizenkét évben. Tudta, merre hány méter, ismerte a saját határait és ki tudta számítani az embereket is. Elbújni, és csak a kezét elődugni, ha kellett- nem szerette, de hozzánőtt. És eddig életben tudta tartani magát, habár néha félórákon múlt, hogy a dózisa nem késett el véglegesen. Ilyenkor volt a legrosszabb az összes utóhatás. Legutóbbi alkalommal egy napig használhatatlan állapotban volt és csak nagyon nehezen tudta megbocsájtani magának a kiszolgáltatottságot, amit magára kellett erőltetnie. A veszély helyett csak a lázálmokat látta, készletek helyett pedig csak apró félhold alakú hegeket halmozott a karján. Azóta tudta, hogy ezt többet nem engedheti meg magának.
Megtalálta az ideális helyet. Egy elsősegélypont apró rendelőjében és egyben műtőjében állt meg, felmérve a terepet. A felhalmozott gyógyszerek, ha maradtak is egyáltalán mikor utoljára kiűrítették ezt a bázist, végleg eltűntek, de nem is várt mást. Óvatosan leemelte sajgó válláról a rögtönzött tarisznyáját, és letette a műtőasztal lábához. Bátortalanul körbejárta a szobát. Kicsi volt, lehetetlenül kicsi, látszott, hogy itt sem vették véresen komolyan az előírásokat, még a robbanások előtt sem. A rendelő falát megsárgult tapéta takarta, a közepén állt a gyenge lábú, fém műtőasztal, a sarokban a bejárattal szemben pedig egy kicsivel jobban párnázott vizsgálóasztal foszladozott. Felette zsúfolt szekrények, meglepően jó állapotban, de már a belépésekor látta a tárva-nyitva lógó ajtajukon, hogy azok is üresek. A műtő oldalán tolókocsi állt, rajta géz és egy olló, mellette pedig, a sarokban egy csap árválkodott. Szórakozottan odalépett hozzá és megszokásból megnyitotta, ám annál jobban meglepődött, mikor állott, szagos víz eredt meg belőle. Egy kicsit hagyta folyni, gyönyörködött benne, de azért eszébe sem jutott beleinni, hanem inkább elzárta, és immár kisimult arccal lépett a vizsgálóasztalhoz. Még a papír is rajta volt- igazán otthonos szállást kínált, egy jó alvás ígéretével. Ritka alkalmak egyike.
Felfeküdt rá, kezével a csípőjére erősített fegyveren fészkelődött rajta egy kicsit, de az egésznapi melegtől és a gyaloglástól holtfáradtan szinte azonnal sikerült elaludnia.

A másnapot egy alapos, langyos vizes arcmosással kezdte, nem spórolva a kútból felszenvedett vízzel. Bőven jutott belőle a hajába és a válla mentén alaposan becsorgott a pólója alá is. Minden pillanatát élvezte. Mikor végzett, még kortyolt egy nagyot a maradékból és visszatért a térképszobába, hátha előző nap elmulasztott valamit. Ám amint belépett oda, kiderült, hogy a 'valami' mindössze egy arcába tolt, mocskos pisztolycső volt.

...

Derby lövés csattanó hangjára ébredt.
Kétszer lőttek, majd még egyszer, de ez egy kicsivel magasabbnak tűnt az előzőeknél. A három robajt szinte közönyösen nyelte el a folyósó. A fiatal férfi keze szemmel alig követhető gyorsasággal rebbent a fegyverére; kissé ódivatú, mégis elegáns kilenc milis Beretta volt, otthonosan simult Derby nagy tenyerébe. A férfi bosszúsan kapálózva felült.
Nem hallatszott több lövés, az utolsót mély csend követte. Derby vízfolyásként szitkozódva lerúgta magáról a pokrócot, felrángatta a csizmáját és felkötött az oldalára a Beretta mellé egy valamivel nagyobb Glock-ot, csak a biztonság kedvéért. Mindkettő töltve volt- általában úgy aludt, hogy a használatra kész fegyverei tőle kartávolságra hevertek.
Durván megsaccolta, honnan érkeztek a lövések, és kirúgva az ajtót rögtön arra indult. Az első két lövet hangját jól ismerte, és semmi kedve nem volt az azokat leadó fegyver gazdája után takarítani. Megint. Mindenesetre oda akart nézni, hogy megtudja mi történt, és hogy kioszthassa Ginny-t, amiért nélküle lövöldözött, de főleg azért, mert végre sikerült elaludnia és elképesztő módon bosszantotta, hogy felriadt. Befordult egy sarkon, majd egy másikon, de ahogy közelebb ért a zaj forrásához egyre lassabban haladt. Kezei a két pisztolyon nyugodtak, habár komoly aggodalmak nem gyötörték. Amikor Ginny balhézott, utána nem nagyon volt kitől tartani, pláne akkor, ha amúgy is fel volt húzva kicsit. És Ginny mostanában kezdett unatkozni, ezt másképpen pedig úgy kellett érteni, hogy fel van húzva.

Derby átszelte az utolsó folyósót és szinte azonnal meglátta Ginny-t. A nő ötvennek nézett ki, holott csak mostanában súrolta a negyvenedik évét- fekete haja az álláig ért és erősen kifakult, napszemüvege alól vékony ráncok szaladtak egészen az álláig. Rövidnadrágja ellenben ugyanúgy feszült rajta, mintha húsz lenne, és ugyan nem volt karcsú, de a termetéből látszott, hogy nem hanyagolja el magát. Nem volt magasabb Derbynél, mégis nagyobbnak tűnt, határozott válla komoly erőről árulkodott.
- Nicsak, te is befutottál. Már csak ez hiányzott. - A régi iroda ajtajában tűnt fel, mikor meghallotta Derby-t, és a szokott kifejezéssel az arcán éppen átlépett egy mozdulatlan test felett. A férfi visszacsatolta a pisztoly pántját és megállt a földön fekvő fejénél. Az hason feküdt, egyik keze a törzse alá gyűrődött, a másikban egy füstölgő fegyver lógott, közönséges újfajta Colt. Fiatal lány volt, legfeljebb a húszas évei elején, barna középhosszú haja mintha nedves lett volna. A vállán lecsorgó víz egy csíkban levitte a rátapadt port és a földön a lány vérével keveredett, ami egy lassan, de folyamatosan terjeszkedő tócsába állt alatta. Két golyót kapott az oldalába. Nem messze tőle a padlón egy batyu hevert, Ginny a jelek szerint éppen ezt vizsgálta át, mikor Derby megérkezett. A nő egy nyitott palackot tartott a kezében; nem fáradt azzal, hogy megtörölje a száját, aminek így még vizes volt a széle.
- Ki a szerencsés?
- Honnan tudjam? Éjszaka bent aludhatott, és reggel nem ébredtem fel rá hogy kiment, szóval meglóghatott volna, de ez a hülye visszajött. Másodjára nem hagytam elmenni.
- Csinált valamit? - kerülte ki Derby a testet, hogy alaposabban körülnézhessen.
- Ezt próbáltam kideríteni. Találtam nála vizet. - nyújtotta a férfi felé az üveget Ginny. Derby elvette és ivott belőle néhány kiadós kortyot. A víz tiszta volt és édes, a férfi úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta nem ivott igazán. A nő türelmetlenül kikapta a kezéből.
- Hé, nekem is maradjon! Csak egy volt nála.
- Mit találtál még?
- Abban volt - intett Ginny a kendő felé. - Úgy nézem, egy két lábon járó kórház lehetett a csaj. Amúgy kis híján eltalált, nézd meg, elszakadt a kabátom. - fordult úgy, hogy látsszon a karja alatt húzódó perzselt szélű lyuk. Derby nem foglalkozott vele, komótosan átnézte a lány csomagját. Néhány felső, fehérnemű, egy megviselt köpenykabát, és egy csomó gyógyszeres üveg volt benne, tűk, meg néhány szánalmasan apró konzerv. Mikor kipakolta a ruhákat, az egyikből kigurult egy bicska, de ezen és a pisztolyán kívül a csajnak nem volt más fegyvere. Ahogy elnézte a ferde hangtompítót, amit az az egyetlen, kirobbanó golyó vitt le, Derby nehezen hitte, hogy egyáltalán használni tudta volna. Ginny gyakorlatilag egy fegyvertelen gyereket lőtt le. Na, nem mintha ez újdonság lett volna, de Derby valamiért mégis kicsit megsajnálta a szerencsétlent. Valószínűleg még nem ébredt fel teljesen.

Az injekcióstűket bámulva felemelkedett, és tűnődve az íróasztal felé sandított. Ginny elkapta a pillantását, és összevont szemöldökkel meredt le rá.
- Gondolod, hogy áldozat volt? - Derby megvonta a vállát. Az 'áldozat' azoknak a bevett neve volt, akiket a háborús hullámot kísérő tudományos újítások szennyezetté tettek. Ez véletlenszerű hatás volt- mire az új elemeket hajszoló tudósok észrevették, már néhányszázezren menthetetlen állapotba kerültek, és ez sem visszafordítható, sem megelőzhető nem volt. Az ezt követő (sokak által el nem ismert) világháború elfeledtette az emberekkel, hogy a szennyezés veszélye folyamatosan fennáll, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy sokan egy életre szóló gyötrődést kaptak ajándékba a fejlődéstől.
- Nem csak egyszerű narkós? - kérdezett vissza a férfi. Egy darabig mindketten a lány hátát szuggerálták, majd Derby az asztalhoz lépett. Felvette a távirányítót, és reménykedett benne, hogy nem merült ki az elem, miközben pár gombnyomással előhívott néhány fiókot. Az irattároló engedelmesen kinyílt a megfelelő rekeszekben. A férfi kikapart egy-két memóriakártyát, és az íróasztalon lévő nyílásba dugta az egyiket: a fájlok megnyíltak, de mind üres volt. A beépített monitor gúnyos ürességgel szórakozott rajtuk.
- Kitörölte? - hűlt el Ginny, kétkedő pillantást vetve a lányra. Derby megismételte a műveletet még egy kártyával, amin a bunker alaprajza és minden róla szóló adat kellett volna hogy legyen. Ez a szoba volt a sikeres búvóhely záloga; a környék összes térképének birtokában ez az erődítmény mindennél biztonságosabb hely volt több szervezet számára is, akik (a vérontás elkerülése érdekében kompromisszumot kötve) mind ide vették be magukat.
- Ki bizony. Mindet.
- Hogy volt erre ideje? - Derby nem válaszolt, de volt egy sejtése. Szó nélkül leguggolt a testhez és óvatosan megfordította.
- Mégis mit csinálsz?! - lépett hátra Ginny döbbenten. A férfi felhúzta a lány pólóját és kitapogatta a sebeket. Magában megkönnyebbülten sóhajtott- mindkét golyó veszélyes, de nem végzetes helyen találta el, és gyors ellátással még adott neki egy esélyt. A sértett Ginny gyilkos tekintete alatt elkezdte elkötni a sebeket.
- Ez nem úgy megy ám, hogy én kinyírom, te meg feltámasztod őket!
- Mi lenne, ha segítenél? Ki kellene szedni a golyókat, de gyorsan.
- Nem tudjuk csak feltörni a fejét, vagy tudomisén? - célzott a nő arra, amire mind a ketten gondoltak. Egy SD-kártya nem volt mindennapi dolog.
- Ginny! - mordult Derby fenyegetően.
- Jól van, mit akarsz, mit csináljak?
- Tartsd itt - mutatta Derby a gézt, amit fél kézzel erősen a sebre szorított. A nő korábbi ellenkezése ellenére hatékonyan segített, és fél perc múlva Derby oldalán, vállán a fiatal lány holtsúlyával már az orvosi felé sietett.