Hétfő. Bah. Utálom a hétfőket, ugyanis a hét első napja egyet jelent a spanyol korrepetálással, ami a jelen állás szerint... hát nem túl kellemes. A csengő áldott hangja szakította félbe a fizikatanárnő érdekfeszítő előadását a fényről. Mindenki egyszerre állt fel és dobta be a könyveit a táskájába.
- Hol legyen a korrep? – ült le Dávid a padomra amíg én a kabátomba próbáltam belebújni.
- A Kossuth-téren van az a bisztró, ott jó? – emeltem rá a tekintetem.
- Melyik Kossuth-tér? – kérdezett vissza jogosan.
- A Sztéhló-parknál – egyszerűsítettem le a dolgot, majd egy lendítéssel feldobtam a hátamra a táskát.
- Hoztam volna a táskád – mondta majd kicsit alrébb tolt és felrakta a székem a pad tetejére.
- Köszi, elbírom – vontam meg a vállam és megindultam a lépcső felé.
- Le tudsz egyáltalán menni?
- Nem nyomorék vagyok, nyugodj már le – nevettem fel a folyamatos aggodalmaskodásán. – Menj előre, mert kicsit lassú lesz a lemenetel, de minden gond nélkül le tudok menni – jelentettem ki, mire Dávid bólintott és lement a lépcsőn, én pedig követtem.
- Most mennyire nem érted azt, amit éppen veszünk spanyolból? – kérdeztem, mikor már az aulán csörtettünk át.
- Hát maga a szerkezet világos, de azért kéne gyakorolni. Inkább az a gáz, hogy a szavakat nem ismerem, úgyhogy nem biztos, hogy össze fogok tudni rakni egy mondatot – magyarázta erősen gesztikulálva.
- Ez japán szokás? – néztem rá, ám amikor oldalra fordítottam a fejem feltűnt valaki, aki abszolút nem hiányzott oda. Ádám. – Hát én beszarok – morogtam az orrom alatt.
- Mi a probléma, Őzike?
Csak halkan hallottam Dávid kérdését, ugyanis már megindultam Ádám felé. Nem kicsit voltam mérges.
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle olyan udvarias hangsúllyal, amilyet éppen abban a pillanatban fintor nélkül ki tudtam mondani.
- Gondoltam, hogy elmehetnénk valahova délután – varázsolta magára a csajozós mosolyát.
- Aha, hát rosszul gondoltad. Mint látod, nem érek rá minden délután veled lógni, pont van elég dolgom – mondtam magam előtt összefont kezekkel.
- Holnap ráérsz?
- Ádám, nem tudom, hogy most ezt mégis hogy értessem meg veled. Nem fogok ráérni. Az egy dolog, hogy részegen tök jól elvoltunk, de te is tudod, hogy ha nem lett volna bennem annyi pia, akkor nem engedtem volna, hogy megcsókolj és ha neked én olyan nagyon különleges lennék, akkor ne ott kaptál volna le – magyaráztam. Ekkora már Dávid is mellénk ért és összezavarodottan kapkodta a fejét kettőnk között.
- Értem – sóhajtott nagyot Ádám. – Bocsi, hogy ennyire nyomultam – mondta meglepően higgadtan, majd egy gyors köszönés után egész egyszerűen lelépett.
- Szóval, a túlzott gesztikulálás japán szokás? – folytattam Dáviddal a beszélgetést, ahogy a buszmegálló felé indultam.
- Nem feltétlenül, inkább csak családi dolog – válaszolt.

Már két órája ültünk a bisztróban egy-egy forrócsokival. Én nagyban magyaráztam Dávidnak a nyelvtant, Ő pedig minden erejével próbálta megérteni azt.
- Mi volt az előbbi a suli előtt? – kérdezte egyszer csak. Felnéztem rá a papírjaimból majd összehúzott szemöldökkel kezdtem el gondolkodni azon, hogy mégis mit kéne erre mondanom.
- Idegesített, rám tapadt, kidobtam – foglaltam össze röviden a történetet.
- Honnan ismered őt? – kérdezősködött tovább, amit cseppet sem bántam.
- A legjobb barátnőm osztálytársa, egy házibuliban találkoztunk. Aztán az őszi szünetben is sikeresen egymásba futottunk, én pedig be voltam piálva, szóval lekapott, de végül elhúzódtam, csak kicsit későn kaptam észbe – meséltem neki a lerövidített történetet. – Amúgy jófej srác, de sok volt.
- A múltheti dolog – nézett fel rám a szótárból. – Nagyon sajnálom. Mondjuk gondolom, vágod mi a helyzet, úgyhogy felesleges lenne magyarázkodni. De nem szeretnék szar viszonyt – mondta, végig a szemembe nézve.
- Akkor haverság? – kérdeztem ahogy a számhoz emeltem a forrócsokis bögrét.
- Sí, señora – mosolyodott el Ping Pong.

Csütörtökig eseménytelenül telt a hét, ám ezt az az egyetlen nap tökéletesen bepótolta. Dáviddal normalizálódott a kapcsolatom, a felvételi miatt egyre többet maradtam otthon tanulni és Ádám is leakadt rólam, aminek – Lilóval ellentétben – elképzelhetetlenül örültem.
A technika óra végét a megváltó csengő jelezte, így mint mindenki, én is felpattantam a rozoga székből és egy torpedó gyorsaságával indultam meg a terem ajtaja felé. A drága tanárúr, aki enyhén szólva sem az osztály szíve csücske valamit pampogott a lelkesedés hiányáról, de ezt már csak félfüllel hallottam.
- Kijött már a PLL új része? – kérdezte tőlem Roni. Gondolkodás közben elhúztam a szám és elővettem a zsebemből a telefonom, hogy lecsekkoljam a mail-eket, melyekből az új részek megérkezéséről értesültem.
- Jövő hétre mondják – mondtam, ahogy gyorsan átfuttattam a szemem az elektronikus levélen.
- Őzike, ráérsz egy pillanatra? – csapódott mellém Dávid, majd meg sem várva a válaszom megfogta a karom és a folyosó szélére húzott.
- Mondjad – emeltem fel a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni.
- Na, azon gondolkodtam, hogy ugye így a szerencsétlenséged miatt – mutatott beszéd közben a bokámra, melyen továbbra is ott díszelgett a roppant stílusos fekete merevítő – nem tudunk edzeni. De látom, hogy baromi sokat készülsz a felvételire és nem akarok ilyen felesleges teher lenni, úgyhogy, ha gondolod, egy időre hanyagolhatjuk a korrepet.
- Aha, hogy aztán amikor a spanyol félévi bukásod miatt egymás mellé járjunk suliba? Biztos, hogy nem. Az kell még, hogy minden nap ugyanazzal a busszal járjunk – utaltam ezzel a Karinthy melletti roppant színvonalas iskolára, ami nem más néven fut, mint Pogány Frigyes Jampi- és Gengszet-képző. Igen, elég jó hely. Dávid elnevette magát, majd hozzám kicsit közelebb lépve elengedte a többieket, akik éppen rohantak átöltözni tesire.
- Siess, Etel megöl, ha késel – ütöttem meg gyengén a vállát.
- Még el kell intéznem valamit, de ahhoz kell Geri is – sóhajtott, majd az említett keresésére indult. Miután Dávid elment én becsoszogtam a terembe, ahol előhúztam a táskámból a hatalmas, PRIVATE feliratú füzetem, kezembe kaptam egy tollat és a magam igen csak lassú tempójában megindultam a tornaterem felé. Csengetéskor Etel belépett, az osztály tornasorba rázta magát én pedig – immár jó szokásomhoz hűen – leültem a padra és elkezdtem random gondolatokat körmölni a füzetembe.
- Futás – kiáltotta el magát Etel, majd a még erőteljesebb hatás érdekében belefújt a kicsi, piros sípjába, ami folyamatosan a nyakában lógott. Esküszöm, szerintem még aludni is abban szokott. Így ment ez, egészen nagyjából az óra közepéig, amikor is belépett az iskolapszichológus, vagy ahogy a nép hívja, pszichó Zoli.
- Mia... Mia... Hol van Mia? – kezdte körbe futtatni a szemét a termen. Ösztönösen a fejem elé emeltem a füzetem, és eltettem a tollam.
- Kispad – kiáltotta Etel. Nem, nem volt mérges. Ő egész egyszerűen így kommunikál az emberekkel. Minden tekintet rám szegeződött, így felálltam és elkezdtem a pszichológus felé csoszogni.
- Az egyik barátod megkért, hogy beszélgessek veled egyet, valamint lenne egy dolog, amit mindenkinek ki kell töltenie, de nem társaságban, úgyhogy te lehetsz az első, aki kipróbálhatja a tesztet – újságolta Pszichó Zoli. Kevesebb, mint egy perce voltam vele, de már most kerülgetett a hányinger az izzadtság szagtól, ami körülötte volt.
- Aha, remek – sóhajtottam, meg sem próbálva eljátszani a lelkes diákot. – Megkérdezhetem, hogy ki az a barát?
- Nyugodtan megkérdezhetsz bármit, de én nem mindegyik kérdésedre fogok válaszolni – mosolyodott el. Milyen szellemes...
- Szóval, mesélj az érzéseidről – mondta, mikor beértünk a Pszichó barlangba.
- Kicsikét irányítottabb kérdést kaphatok? – kérdeztem magam előtt összefont kezekkel ahogy hátra dőltem a gurulós székben, ahova egyébként a pszichológusnak kéne ülnie, de én gyorsabb voltam.
- Nem – mosolyodott el. Minek örül ennyire ez az ember?
- Izgulok a felvételi miatt, nem szeretek suliba járni, az utóbbi időben rendszeresen felbasztak agyilag a fiúk és a szerelmi életem még csak csírázik de már most romokban van. Egyéb? – húztam fel a szemöldököm.
- Én az egészségi állapotodra gondoltam.
- Idegesít ez a boka tartó valami, de amikor nincs rajtam, akkor fáj a lábam.
- Mia, ne játszd a hülyét, tudom. hogy egy okos lány vagy és pontosan tudod, hogy hova akarok kilyukadni – magyarázta.
- Nem szól egy szót sem a szüleimnek, sem Etelnek – néztem bele a szemeibe. Bólintott, ezzel jelezve, hogy nem fogja kifecsegni a dolgaimat senkinek. – Néha rosszul érzem magam, szédülök és utálok egyedül lenni. Amikor ideges leszek ájulás közelbe kerülök és inkább maradok otthon, minthogy kimenjek. Ez így gáz?
- Abban, hogy a felvételi-időszakban előjött a hisztis éned semmi sem gáz – reagálta le. – Viszont két hetente beszélgetnünk kell. Itt egy teszt, töltsd ki, majd megnézem és jövőhéten már a padodban lesz a hátulján néhány tippel – mosolyodott el, majd felém nyújtott egy papírt.
Bevallom, átfutott az agyamon, hogy nem a valós érzései szerint töltöm ki a kérdőívet. De semmi kockázat nem volt benne: sem a szüleim, sem Etel nem tudja meg a diagnózist, ami valószínűleg annyi lesz, hogy túl stresszes vagyok.

A szünet közepén értem be a terembe, ahol éppen mindenki zabált.
- Mi volt? – lépett oda hozzám Geri. Amolyan menj a picsába fejet vághattam, mire ő kérdően összevonta a szemöldökét.
- El tudom intézni a problémáim, nem kell egyből Pszichó Zolihoz rohannod, ha úgy látod, hogy bajom van – mondtam, végig a szemébe nézve majd leültem Roni mellé és én is előhalásztam az ebédem a hátizsákomból.
- Miért gondolod, hogy én beszéltem vele?
- Tudod, senki más nem szokta felhozni az idézőjeles pánikbetegségem. Nem kell aggódnod, jövőhétre kiheverem a hisztim, de addig nem leszek jófej.

Persze még aznap este felhívtam Lilót és minden nyűgöm, bajom elmondtam neki, mire azt a választ kaptam, hogy pénteken nálam alszik szombatra úgyis van dolgunk. Így történt az, hogy a hétvége első napján Liló szuszogására keltem fel. Álmosan oldottam fel a telefonom és válaszoltam az éjszaka érkezett üzenetekre, majd kezdtem el végig görgetni a közösségiket.
- Hány óra? – kérdezte Liló álmosan és igen csak nehezen érhetően.
- Nyolc óra tizennyolc. Ideje felkelni – mondtam, majd kipattantam az ágyból. Hambi hozzám hasonlóan felült és kimászott a babakék kutyaágyából, míg Liló nyögdécselve próbált felülni, sikertelenül. Végeredményben kicsit egy bogárra hasonlított, aki a hátán fekve próbálja összekapni magát.
- Csinálják kaját? – kérdeztem egy nyújtózkodás kíséretében.
- Ez egy hihetetlenül fölösleges kérdés volt – mondta, majd hatalmas lendületet véve felült az ágyban.
- Jó reggelt – kiáltottam, már csak megszokásból, majd mikor rájöttem, hogy anya ismét az irodában éjszakázott, apa pedig csak délelőtt jön haza egy üzleti útról azonnal megforgattam a szemem.

Tizenegy órakor az esküvői szalon előtt álltam apával és Lilóval.
- Jónapot – mondtam, ahogy apa után beléptem az üzlethelységbe ami az üllői út egy kevésbé zsúfolt részén helyezkedett el.
- Miben segíthetek? – lépett elő a rengeteg fehér ruha közül egy negyvenes éveiben járó, szőkésbarna hajú nő mérőszalaggal a nyakában. Pont így néznek ki a tündérkeresztanyák a filmekben, gondoltam.
- A kislánynak szeretnénk keringő ruhát – mutatott apa rám mosolyogva.
- Nem olyan kicsi az a lány – mosolyodott el a nő, majd elkezdett méretet keresni.
- Milyen méret kell neki? – érdeklődött Liló.
- Kicsikém, a barátnőd akkora, mint egy cinege, nyilván a legkisebb. Így is a derekánál össze kell majd húzni a ruhát, még a végén le fog esni – magyarázta a hölgy. Aztán elkezdte mutogatni azokat a darabokat, amik méretben jók voltak.
- Nem, nem, nem, igen, felpróbálom, nem, az előzőt mégis, igen, vagyis nem – hadartam, időnként egy-egy tanácstalan pillantással megajándékozva Lilót és aput, akik a fotelekben szórakoztak rajtam.
- Próbálj meg egy olyat, aminek van ujja – szólt közbe apa. Elég furcsán nézhettem rá, de végül bólintottam.
- Esetleg olyan ruha van, ami nagyon hercegnős és csipke az ujja? – fordultam az eladónő felé. Izgatottan felragyogott ez arca és vadul elkezdett kutatni a vállfák között, mígnem elő nem húzott egy érintetlennek tűnő darabot.
- Ez nagyon szép – mondtam, majd már indultam is a halványlila korbársony függöny mögé, hogy felpróbáljam azt a kemény öt darab ruhát, amit megfelelőnek találtam. Az első egy sima, fehér ruha volt a hátán egy masnival. És, milyen hatalmas meglepetés nagy volt rám. Hiába voltam tíz centis magassarkúban, mikor kimentem megmutatni az idézőjeles zsűrinek a ruhát, az anyagon tapostam. Úgyhogy ezt egyértelműen leszavaztuk.
A második egy hercegnős, vállnélküli köves ruha volt. Ez már jóval normálisabban mutatott rajtam, ráadásul a méret is stimmelt, de nem keltett olyan hatást, mint amilyet akarok.
- Ezt szerintem szeretni fogod – mondta a nő, miközben segített belebújni a harmadik ruhába, ami az előző kiköpött mása volt, csak nagyobb szoknyarésszel.
- Azta – nyílt el a szám, mikor megláttam magam a tükörben.
- Olyan vagy, mint aki most lépett ki egy Disney meséből – mondta apa, mire Liló egyetértően bólogatott.
- Ez a cél – nevettem el magam.
A következő ruha ismét hatalmas volt rám, úgy festettem benne, mint Frankenstein menyasszonya.
- Szerintem az előző lesz az – mondtam, mikor ezt is egyértelműen leszavaztuk.
- Azért megpróbálod az utolsót? – kérdezte a nő, én pedig egy vállrándítással jeleztem, hogy igazából minden mindegy.
Nem tudom, hogy ki mit gondol, de az utolsó ruha. Még gyönyörűbb volt, mint a harmadik. Pont olyan hatást nyújtott, mint a tündérmesékben, amikor a csóró lányból hirtelen lélegzetelállítóan gyönyörű hercegnő lesz. Amikor kimentem megmutatni a ruhát Liló arcára kivételesen érzelmek ültek ki, apa pedig bekönnyezett.
- Szerintem ez egész jó – mondtam fülig érő szájjal.
- Ez lesz az? – kérdezte a nő, mire mindhárman egyszerre bólintottunk.
- Megvan a ruhám -kezdtem el örülni. A hölgy még elmagyarázta, hogy egy héttel a bál előtt el kell jönni egy méretvételre, hogy milyen melltartó kel stb, stb, de én akkor már rég nem tudtam figyelni. Ehelyett azon munkálkodtam, hogy kitegyem snapchatre a képet, amin éppen boldogan mosolygok a keringő ruhámban.

All the love, Ch