Az idő egyre hidegebb lett, a november eleji szél és komorság pedig szinte állandóvá vállt. Egyre inkább közeledett felénk a karácsony, amire igazából senki nem várt: hiszen rá egy hónapra már a felvételi következett. Január 21 volt a dátum, melytől még a már felvett Ateszen is átfutott a félelem. Pedig ő könnyű helyzetben volt: már a hónap elején jött a levél, hogy felvették arra a sportakadémiára, ahova menni akart.

Az etika óra befejeztével az osztály egy emberként állt fel és robbant ki a teremből.
- Őzike – szólt utánam Dávid. Az elmúlt héten nem tudtam, hogy mégis miképpen állunk egymással. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem beszélgetünk rettentően sokat Messengeren, vagy, hogy nem nézegetem folyamatosan a Facebook-ját, de valahogy mégis haragudtam rá és próbáltam a lehető legnagyobb ívben kikerülni.
De végül 180 fokos fordulattal szembe kerültem vele. Ahogy lepillantott rám halkan kuncogni kezdett.
- Mi a bajod? – kérdeztem enyhén nyűgösen. Éhes voltam, a sok órától fájt a fejem és minden, amire vágytam az ágyam puha ölelése és egy jó film volt. Ezzel szemben még találkoznom kellett Ádámmal, házit írni és éjszakába nyúlóan takarítani a szobámat.
- Olyan kicsi vagy – nevetett, mikor már a lépcsőn mentünk le egymás mellett.
- Te meg paraszt – néztem fel rá. A nevetése abbamaradt, amit nem feltétlenül értettem. – Vicc volt – mondtam, majd én nevettem egy jót, ugyanis előttem Detti – jó szokásához hűen – lezúgott a lépcsőn. Vicces látvány volt, ahogy a lépcsőfordulóban ülve annyira röhögött a saját ügyességén, hogy nem tudott felállni. Elköszöntünk a portástól, majd egymástól is. És ekkor láttam meg, hogy Ádám a suli előtt vár rám. Odamentem hozzá és megöleltem: hiszen az előző nap megbeszéltük, hogy öleléssel köszönünk.
- Helló, te kis partiállat – mondta, miközben szorosan ölelt magához. Újra beugrottak az első Amerikában töltött éjszakánk emlékei és szó szerint kirázott a hideg. – Baj van? – nézett le rám aggódva.
- Nem érzem magam jól – motyogtam. Kicsit olyan volt, mint amikor az embernek lemegy a vérnyomása: szédültem, éreztem, ahogy sápadok és legszívesebben összeestem volna.
- Nem látod, hogy rosszul van? – lépett oda Atesz, ezzel félrelökve Ádámot. Gyorsan a kezembe nyomta a kulacsát, amiben valami undorító, sportolóknak szánt lötty volt. Ivás közben elfintorodtam, végig azon gondolkodva, hogy mit kéne tennem.
- Van... kávé? – néztem körbe amennyire csak tudtam. A két fiú tanácstalanul nézett egymásra, de Ádám végül megértette, hogy minek kéne nekem éppen a koffein.
- Az Isten szerelmére, ha tudod mi kell indulj már meg – kiáltott Ádámra Atesz. Abban a pillanatban Geri is megjelent, majd – látva, hogy éppen a suli lépcsőjén ülök, a korlátnak dőlve, halálra váró tekintettel – mellém ült és faggatózni kezdett, hogy mi a bajom.
- Nem akarom Ádámot – motyogtam artikulálatlanul és halkan.
- Sh, mindjárt elküldjük – nyugtatott Geri, majd a vállának döntötte a fejemet.
- Jobb egy kicsit? – kérdezte Atesz, miután megittam egy instant Sparos kávét. Aprót bólintottam, majd halvány mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Hazakísérlek – vállalkozott Ádám önként.

Isten ments!

A gondolattól ismét fehéredni kezdtem és kicsit ragaszkodóbban öleltem a táskám, ami az ölemben pihent.
- Haver, szerintem jobb ha a szülei intézik – pillantott Ádámra Geri gyakorlatiasan.
- Akkor megvárom a szüleit – erősködött a legidősebb.
- Figyelj, köszi a segítséget, de hidd el, Vashiánynak sem jó, ha a kiszemeltje így látja – dobta be az adu-ászt Atesz. Ádám kis gondolkodás után bólintott, majd egy gyors búcsú után lelépett, én pedig azonnal megkönnyebbültem.
- Tesa be tudsz szaladni vastablettákért? – pillantott fel Geri Ateszra, mire az utóbbi már meg is indult a gyógyszertár felé.
- Szedem a gyógyszerem – suttogtam erőtlenül.
- Akkor hétvégén elmegyünk vérvételre – mondta, majd előkészítette a bérletét. – És most hazakísérlek mert, ha összeesel a buszon, az senkinek nem lesz jó.
Bólintottam, majd én is kotorászni kezdtem a táskámban.
- Robogóval jöttél? – kérdezte, mire megcsóváltam a fejem.
Atesz visszaért a vastablettákkal, Geri belém erőszakolt kettőt, majd mikor valamelyest normálisan festettem elindultunk a buszmegállóhoz.
- Ha nem a vashiány miatt volt, akkor mi lehetett az oka? – kezdtem el tanakodni.
- Idegbeteg leszel, ha felhozom... de nem lehet, hogy pánik...
- Nem – vágtam közbe. – Miért pánikolnék, ha meg kell ölelnem Ádámot? – kérdeztem hisztérikusan.
- Mert nem érzed jól magad mellette – vont vállat. – Holnap nem lesz doga semmiből, ne tanulj. Ha meg úgy van odaadom a puskám – mondta. Hálásan bólintottam majd tovább bámultam ki a busz ablakán az őszi tájra.

Megfogadtam Geri tanácsát és mellőztem a tanulást. A szokásos délutáni vegyület-elemzés és egyenletmegoldás helyett inkább elindítottam egy régi karácsonyi filmet, meggyújtottam néhány gyertyát és begubóztam a puha fehér pokrócomba. Remekül elmerültem a sztoriban, amikor a telefonom rezgése rántott vissza a való világba.
Dávid: Akkor most mi van köztünk?
Dávid: Bocs, nem neked akartam

Me: Vicces vagy, Dávid

Dávid: ?

Me: Nem emlékszel a múltheti üzenetekre?

Dávid: Azóta sok minden változott.
Dávid: Értem a helyzetet, nem fogom rád erőltetni magamat.
Dávid: Nem tudom, hogy ki az a srác, de remélem, hogy boldog vagy vele.

Hát én beszarok.

Idegesen beletúrtam hosszú, barna tincseimbe. Abszolút nem voltam szomorú. A méreg miatt viszont az arcomon végig futott egy kósza könnycsepp.

Me: Szerinted lenne ebben az egészben jövő, úgy őszintén?

Innen pedig már válaszra sem méltatott. Mivel a telefonom órája már este fél hetet mutatott, elmentem fürdeni, majd – azzal a céllal, hogy kiürítsem a fejem – étáltam egyet Hambival.
Gondolom, senki sem lepődik meg, ha azt mondom, hogy egy másfél órás séta nem oldotta meg a problémát.

Pénteken a tesit és a fizikát megcserélték a tanárok, így utolsó órában jött a szenvedés, amit én csak testmozgásnak hívok. Etel – akinek a belső hőmérője valószínűleg rég tönkrement – kiküldött minket az udvarra, azzal a felkiáltással, hogy foglaljuk el magunkat. A kemény 10 fokban mindenki próbálta valahogy felmelegíteni magát: a fiúk fociztak, egy-két sportosabb lány sulikört futott, míg mi, a lustább része az osztálynak tollasozni próbáltunk.

Fanni éppen azon röhögött, hogy milyen szerencsétlenül próbálom elütni a labdát, majd, hogy milyen fájdalmasan sikertelenül igyekszem játékban tartani azt. A legrosszabb pedig az volt, hogy tudtam, nem a játékommal van baj, sokkal inkább a koncentrációval, pontosabban annak hiányával.
És ekkor tűnt fel, hogy Dávid a kerítés mellett áll és egy magas, mézszőke hajú lánnyal nevetgél. Ping Pong az utóbbi időben nem szólt hozzám, nem mintha én annyira próbálkoztam volna. Sőt, amikor ketten maradtunk egy helységben inkább elmentem, akármennyire is volt fontos az elintézni valóm.

A lány pedig elég unszimpatikus volt: alakján látszott, hogy rendszeres sporttal érte el ezen állapotát, arcát rengeteg – és nem a legszebben felvitt – smink takarta, hosszú, fenékig érő szőke tincsei pedig még ilyen távolságból is töredezettnek tűntek. Fehér, testére simuló farmert viselt olajzöld kabáttal és bojtos sapkával. Úgy nézett ki, mint akit egy olcsóbb divatmagazinból szalajtottak. Hosszú másodperceken át tanulmányoztam őt, mire megmozdult. Igen, egyenesen a kerítés felé közelített a túlrajzolt, rikítóan rózsaszín ajkaival. A következő pillanatban pedig már Dáviddal falták egymást a suli magas, zöld kerítésének két léce között. Fanni hozzám hasonlóan elbambulhatott, ugyanis ütőjével véletlenül fejbe verte Bertát, a – nem éppen kis darab – osztálytársunkat, aki így kiesett az egyensúlyából és elterült a földön.
Ezzel nem is lenne baj, csak a föld meg ő közte volt a bokám, amire hirtelen úgy kilencven-száz kiló plusz súly nehezedett és nem éppen volt kellemes.

Reflexből felsikítottam, majd én is seggre estem: Berta pedig még mindig kinyúlva fetrengett a vékonyka bokámon. Mindenki felénk kapta a fejét, Etel pedig már ott is termett.
- Állj már fel – nézett a nagydarab lányra, mire ő kicsit szerencsétlenül, de felállt, majd – látva azt az egyszem apró karcolást, ami az alkarján keletkezett – hangos bőgésbe kezdett. Etel aggódva nézett rám. Ismét falfehér voltam, de most inkább a visszatartott káromkodások miatt. Nem akartam lenézni a bokámra, de megtettem: és bizony jó kétszeresére volt dagadva a normálisnak.
- Mia, fel tudsz állni? – sietett oda Fanni. Nagy levegőt vettem, majd feltoltam magam állásba.
- Nem tört el – jelentettem ki magabiztosan. Etel lecsekkolta a dagadást, ami a néhány perc leforgása alatt bizony mélykék színt vett fel, majd kijelentette, hogy ide jég, meg orvos kell.

Másfél óra sem telt el, én már utcai ruhában léptem ki az orvostól. A tökéletes megjelenést két dolog rontotta el: a bokámon díszelgő fekete rögzítő, meg az arcomra írt fájdalom.
- Olyan kibaszottul szerencsétlen vagy – ölelt magához Liló, aki amint megkapta az üzenetem már száguldott is a Heim Pál felé.

Szombaton éppen a telefonomon játszottam, amikor a csengő égtelen zúgásba és csiripelésbe kezdett.
- Sietek – kiáltottam, majd egy csiga tempóját utánozva kibicegtem a bejárati ajtóhoz. Geri egy pizzával és egy Starbucksos pohárral a kezében állt a küszöb előtt, majd – ahogy kinyitottam az ajtót – már be is lépett.
- Mizu? – kérdezte ahogy ledobta magát a kanapémra.
- Nem tesizek ebben a félévben – terült el az arcomon elégedett mosoly. Geri önfeledten felnevetett rajtam.
- Hihetetlen vagy – csóválta meg a fejét mosolyogva, majd az ölébe kapta a laptopom és gépelni kezdett.
- Mit csinálsz? – érdeklődtem olyan nyugodtsággal, mintha nem éppen azt a gépet használná, amin legtitkosabb verseim és novelláim rejtegetem a nagyvilág elől.
- Sorozatmaratont fogunk tartani. Az mindent meggyógyít – jelentette ki. A következő pillanatban a laptopomból a Fear the walking dead főcíme kezdett üvölteni. Nevetve megforgattam a szemem, majd felpolcoltam a lábam és már neki is vágtam a pizza és a kávé elfogyasztásának.

- Dávidnak barátnője van? – bukott ki belőlem, amíg arra vártunk, hogy betöltsön az évadzáró epizód.
- Vashiány... nem veszed észre, hogy Dávid baromira féltékeny? – mondta, majd mikor rájött, hogy mi is csúszott ki a száján elindította a részt.

All the love, Ch