Hétfőn különösképpen morgósan keltem fel. Mert úgy őszintén: mégis mi értelme van hétfőn beküldeni szerencsétlen diákokat az iskolába, majd utána szünetre engedni őket? Bizony, semmi.

Hulla fáradtan támolyogtam be a suliba a kényelmes, és erősen nemtörődömséget sugárzó melegítőmben. Most kivételesen még arra sem figyeltem, hogy ne menjek be negyvenöt előtt. Így sikerült már hétóra harmincnyolckor a padban ülve puskát gyártanom bioszra.
- Őszintén, hogy lehet ennyire kegyetlen, hogy még most is írat? – kérdezte a szomszédos padból Szofi, rosszallóan rázva a fejét.
- Neked könnyű, Lilinél mindenre van puska – mosolyodtam el, bár minden próbálkozásom ellenére vicsor lett a barátságosnak induló gesztusból. Ugyanis amint szőke barátnőm felé fordultam, egyben az ajtó is a látókörömbe került. Az ajtón pedig bizony Etellel egyetemben Dávid lépett be. Ő meglepően kicsattanó formában volt, főleg így, hogy drága osztálykánk jelenleg a megszokottnál is álmosabb volt. Életünk legfőbb megrontója, egyben roppant cuki osztályfőnökünk azonnal elkezdett beszélni.
- Nem értem, minek osztja az eszet, amikor neki sincs sok – morogta a padján ücsörgő Fanni, majd tovább folytatta a rajzot, amit elkezdett. Hihetetlenül nagy tehetsége van a dologhoz.

Egyszerűen jólesett látni, ahogy hosszú, barnás hajával kissé eltakarva a készölő remekművet, ismét belemélyedt a saját világába. Kékes szemei néha fel-felcsillantak, mikor újabb ihlethullám ment át testén. Ilyenkor még gyorsabban, és még lazábban bánt a ceruzával. Ahogy távolról kivettem éppen egy portrén dolgozott, fekete-fehérben. Pont oda akartam menni hozzá, hogy kérdezősködjek a rajzzal kapcsolatban, amikor egyszer csak Roni robbant be a terembe.

Arca izzott a dühtől, és látva, hogy semmi smink nincs rajta, arra tippeltem, hogy az anyja lemosatta vele.
- Eljössz velem a mosdóba? – pillantott rám, amint ledobta válláról a táskáját, ami halk dobbanással hullott le a földre. Ekkor elkezdtem mérlegelni: persze fontos ez a biológia dolog... de jelenleg inkább nem állok ellent Roninak. Így végül könyvemet felkapva követtem őt a lánymosdóba, ahol egyszerűen ledobta a sminkes táskáját a legközelebbi mosdókagylóra, majd elkezdte az oly sokszor elismételt procedúrát.
- Állítólag Zsó és a bevándorló kavarnak – kezdett el beavatni a suli történéseibe, ahogy egyre jobban sikerült lenyugodnia. Minnél több terméket használt az arcán, annál szélesebb lett a mosolya. – Nem értem, hogy anyának mi a baja... megint elkezdte, hogy miért kell nekem álarc – mesélte a reggeli történéseket egy hosszú szemforgatás közepette.
- Annyira remélem, hogy anyának nem fog feltűnni, hogy Ausztria helyett Amerikába megyek – sóhajtottam aggódva. Utálom hülyének nézni a szüleimet. Tény, hogy a gyerekneveléshez és a gondoskodáshoz nem értenek különösebben, de igenis okos emberek.

Végül mindenki, aki akart sikeresen tudott puskázni bioszon.
- Amúgy szerintem direkt megy ki mindig dolgozatírás közben – jelentette ki Inci hosszú gondolkodás után.
- Hogy menne már ki direkt? – nézett rá Detti.
- Jó, ne veszekedjetek – csitította le őket még a vita kezdete előtt Szofi.
- Még jó, hogy csak hat órát tartanak meg – ült ki az arcomra egy apró mosoly. – Nem lesz tesi.

Az órák teltek, szerencsére aránylag gyorsan. És akkor elérkezett az az irodalom, amiről inkább senkivel sem beszéltem.
- Mindenki elmondhatja a kedvenc idézeteit – mosolyodott el a tanárnő. Ő volt az egyetlen a tanári gárdában, aki kifejezetten cuki volt, és úgy konkrétan mindenki imádta. Sorban kezdtünk haladni. Egymást követték a klisék és a tipikus, önistenítő idézések, melyektől lassan elért engem a fejfájás meglepően hosszú keze.
- Na, Dávid – fordult a tanárnő Ping Pong felé, aki alig nyilvánvalóan abban a pillanatban rakta el a telefonját, amit addig a pad alatt nyomogatott.
- Tanárnő, én nem szeretném, mert nagyon nyálas – mondta ravasz mosollyal az arcán húzott szemű társunk.
- Készül valamire – súgta a fülembe mögülem Geri.
- Nem baj, meghallgatjuk – legyintett az irodalom tanárnő, mire Dávid előkapta a telefonját, hogy onnan olvassa fel.
- Hajaj – sóhajtott nagyot Dávid. Már kezdtem kíváncsi lenni a dologra, így hátrafordultam, hogy lássam, mit fog összehozni. – Szóval ez egy Márai idézet. Egy napon észrevettem, hogy szeretem – kezdte, majd felpillantva az iPhone-jából, a szemembe nézett. – Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt; s a tetejébe megválaszolhatatlan – folytatta a felolvasást, majd ismét egyenesen rám nézve teremtett szemkontaktust. Ekkor már egy-két ember forgolódni kezdett, azt keresve, hogy Dávid vajon mire nézhet fel folyamatosan. – Iparkodtam felelni a kérdésre. Így feleltem – mondta hangosan, majd ezúttal teljesen elszakadva a képernyőtől, végig a szemembe nézve folytatta. – Szeretem... másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit előtte... Valami ismerős van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban – fejezte be, majd idegesítő, féloldalas mosollyal az arcán visszahelyezkedett a székébe. A kis felolvasása hatására arcomon halvány pír jelent meg, és életemben először nem találtam a szavakat.
- Ez meg mi volt? – kérdezte suttogva Roni, mire továbbra is szótlanul megcsóváltam a fejem. Még egy-két ember volt előttem, de az előbbiek miatt nem, hogy a kedvenc idézetem nem tudtam, a saját nevem is alig rémlett.
- Mia – fordult felém a tanárnő. Falfehér arccal kezdtem el makogni, majd végül kicsit összekaptam magam.
- Te voltál a kezdet végzete – hadartam, majd meghallva a csengő megváltó hangját, már ki is rohantam a teremből.

A hétvégére már kis híján túltettem magam azon az irodalmon. Remegő kézzel fogtam meg a netről leszedett papírt, melyet alá kellett íratnom anyával. Már csak ezt kellett megtennem, mielőtt Lilóval az államokba utaztunk volna. Meg persze pakolni, de az már egészen más tészta.
- Anya – kiáltottam a lakásban, mire a dolgozószobából hallottam valami válaszhoz hasonlót. – Ezt aláírod? – kérdeztem elhaló hangon.
- A repüléshez kell? – húzta fel a szemöldökét, melyet addig a szemüvege vastag kerete rejtett el. Ajkamat beharapva bólintottam, mire legnagyobb meglepetésemre átolvasás nélkül anya már alá is írta a nyomtatványt.
- Ma Lilónál alszol? – kérdezte, majd kissé eltolta magától a vaskos laptopot, melyen addig pötyögött.
- Aha – mondtam apró mosollyal az arcomon.
- Ha egy óra alatt össze tudsz pakolni, akkor elviszlek – húzódott szája vékony mosolyra. Meglepetten húztam fel az egyik szemöldököm.
- Köszi – bólintottam végül, majd a hitelesített papírral a kezemben visszaszökdeltem a szobámba.

Villámgyorsan bedobáltam nagyjából az összes ruhámat a bőröndömbe. Körutazás lévén mind a szeles keleti partra, mind a forró Kaliforniára fel kellett készülnöm. Miután megbizonyosodtam arról, hogy jelentősen túlpakoltam, még egy hátizsákba bedobtam a laptopom, valamint néhány töltőt.

Másnap már reggel hétkor a taxiban ültem rengeteg csomaggal, és egy apró Lilóval.
- Annyira jó lesz – mosolyodott el barátnőm, majd ahogy kitekintett az ablakon, arcára halvány fintor ült ki, amin nem tudtam nem nevetni.

A reptéren gond nélkül becsekkoltunk, de mivel még bőven volt időnk, egy tipikus, repülőtéri kávézóból szereztünk koffeint, valamint egy-egy sütit, hogy azért mégse üres gyomorral üljünk fel a gépre. Végül előbb fel tudtunk szállni, mint ahogy azt számoltuk, így az amúgy sem túl ínycsiklandó sütemény nagyja a kukában végezte.
- Mekkora lenne, ha belefutnánk valami hírességbe – álmodozott Liló csillogó szemekkel. – Amúgy szerintem írtak neked – mondta, majd tovább nézelődött, mintha még sosem repült volna. Nagyot mosolyogva a lelkesedésén vettem elő a telefonom, majd dobtam is el kis híján a készüléket.

DÁVID: Amúgy élvezném, ha élvezhetném a társaságod.

Sápadtan mutattam meg az üzenetet Lilónak, mire egyből egy frappáns válaszon kezdett el gondolkodni. Nem is zavarta őt a tény, hogy mivel időközben már felszálltunk, nem fogok tudni semmit sem elküldeni Dávidnak.

Végül a hosszú repülőút után, szinte amint kiléptem a repülő üzemmódból, egyből csiripelni kezdett a telefonom.

DÁVID: Nem csak barátként.

All the love, Ch