Hétfő reggel a szokásos, hatórási ébresztőm helyett már fél hatkor talpon voltam, köszönhetően Lilónak.
- Hányszor mondtam el, hogy beviszlek robogóval? – morogtam.
- Jó, de...
- Hányszor? – küldtem felé egy agresszív pillantást.
- Így legalább lesz időd kávézni – próbálkozott jobb kedvre deríteni.
- Hányszor? – kérdeztem, ahogy egy roppant nőies morgást eresztettem ki magamból.
- Jó, oké sokszor, bocsi – ismerte el az igazam, ahogy felült az ágyban és egy hatalmasat nyújtózkodott. Bágyadt mosollyal az arcomon megráztam a fejem, majd két ásítás között kikászálódtam a meleg takaró fogsásából.
- Mikor nyit a Starbs? – kérdeztem egy reggeli nyújtós jóga elvégzése közben.
- Hétkor – vágta rá Liló egyből, ahogy furcsállva nézte a mozdulatsorozatom.

Így történt az, hogy a borús hétfő reggelen, suliba menetel előtt a West End-i Starbucks felső emeletének egyik fotelében elhelyezkedve nyomkodtuk a telefonjainkat egy-egy kávé társaságában.
- Miért nem megyünk el Amerikába a szünetben? – kérdezte Liló olyan hangsúllyal, mintha egy teljesen mindennapi témát dobott volna fel.
- Te teljesen hülye vagy – reagáltam le az ötletét.
- De mi akadályoz meg?
- A realitás? – kérdeztem vissza reflexből.
- Tudom, hogy te is el akarsz menni – nézett rám lélekbe hatolóan. Csak én már ismerem több, mint tizennégy éve, így nálam ez nem jön be.
- Ha azt mondom, hogy átgondolom, de ne éld bele magad, azzal egyelőre megelégedsz? – húztam fel a szemöldököm, majd az utolsó korty kávémat is megittam. Liló boldog mosollyal az arcán bólintott egyet, majd felállt a fotelből és elindult a robogó felé, én pedig követtem.

Aznap az agyleszívós matek után Ronival és Fannival álltam a büfénél, arra várva, hogy az előbbi eldöntse, milyen palacsintát akar, amikor szembe jött velünk a kémiatanár. A boszorkány egy hatalmas zacskót cipelt magával, amiből rendszeresen húzott elő rosszabbnál rosszabb dolgozatokat. Arcát ezúttal is rengeteg ránc tarkította, amiket órán unalmunkban már legalább ezerszer megszámoltunk. Teljesen befásult volt. Beleragadt az élet mókuskerekébe. Nem ragadta meg a lehetőségeket, amiket az élet adott neki. Elóvatoskodta az életét. Ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, el is felejtettem köszönni neki, de nem feltétlenül bántam meg.

ME: Majd szombaton jobban átbeszéljük ezt az utazósdit?

Pötyögtem Lilónak címezve, figyelve arra, hogy egy tanár se vegye észre, hogy a telefonom használom.
- Föld hívja Miát – kiáltotta Fanni az udvarra vezető ajtóból. Halkan felnevettem, majd elégedett mosollyal követtem őket az októberi hidegbe.

Csütörtök délután fáradtan ültem a sulihoz közeli park padján, Dáviddal szemben. A hideg miatt a dzsekim jobban összehúztam magamon, míg egy spanyol példamondaton törtem a fejem.
- Amúgy mit jelent a Te amo? – kérdezte Dávid összehúzva a szemeit, melyeket valószínűleg a hűvös szél csípett. Az utóbbi időben valahogy nem csillogtak annyira a szemei, az együtt töltött idő is csak edzéssel vagy tanulással telt. Kicsit hiányzott az a Dávid, akibe – így, utólag belegondolva – kicsit beleestem. Hosszú folyamat volt felismerni az érzéseim, de az után, hogy letisztáztuk egymással, hogy „nem vagyunk egymás esetei", nem láttam sok értelmét a nyomulásnak.
- Szeretlek – válaszoltam a kérdésére. Furcsa volt újra megízlelni ezt a szót. Nem is igazán emlékszem, hogy mikor mondtam ki utoljára józanul.
- Yo también – suttogta egy ravasz mosollyal az arcán. És akkor olyan hosszú idő óta újra megcsillant az a gyönyörű, fekete szeme. Viszont az én arcomról akaratlanul is a Miafasz érzés rítt le. – Csak vicceltem, nehogy el hidd – nevetette el magát. Hú, de idegesítő.
- Gondoltam, hisz a barátnőd nem örülne neki – kezdtem el én is szemétkedni.
- Ja, ha Eni meghallaná, szerintem megverne – húzta el a száját. Mi a...
- Nem is mondtad, hogy van barátnőd – próbáltam leplezni a hatalmas csalódottságom.
- Sosem kérdezted – vonta meg a vállát. – Példamondatnak meg szerintem maradjunk a megírtam egy levelet dolognál – tért vissza az eredeti témára, mire én csendesen bólintottam. Bár nem is értettem, hogy miért zavar, hogy nem szingli. Úgysem lenne semmi köztünk.

Szombaton a város sokkal nyugodtabb volt, mint a hét addigi, pörgősnél pergősebb napjain. Délelőtt otthon pihengettem, végső unalmamban már a házimat is megírtam. Dél körül Liló megérkezett, majd miután anya – aki kivételesen itthon dolgozott, és nem az irodájában – beszélgetett vele kicsit, el is indultunk Buda kertvárosi részére busszal.
- Majd engem be fog mutatni az apjának, úgyhogy lesz úgy tíz perced, de ki is kell majd jönnöd valahogy – vázolta fel a helyzetet Liló, majd felrakta az előtte lévő üres székre a lábát.
- Hányadikon van az iroda?
- Az elsőn – húzta el a száját.
- Nagyon kell neked az a sál? – kérdeztem tőle a nyakában lévő darabra mutatva, mire jó barátnő lévén megcsóválta a fejét. Így legalább már tudom, hogy névnapjára egy új sálat kap tőlem.
- Most fog kiderülni, hogy Ping Pong segít-e neked bármit is a tesivel – nevetett fel a gondolaton Liló.
- Remélem, hogy igen, mert semmi kedvem eltörni valamim – morogtam. Már a tény, hogy szó esett Dávidról lelombozott.
- Bevallottad már magadnak, hogy beleestél a gyerekbe? – nézett rám hatalmas szemeivel Liló. Nagyot sóhajtva bólintottam, mire ösztönzően hátba veregetett.
- Amúgy nekem nem szimpi – vonta meg a vállát barátnőm, majd mindketten felálltunk, hisz eljött az idő a leszálláshoz. Zoli már az árvaház kapuja előtt várt minket, majd miután Lilót egy hatalmas szeretetrohammal, engem pedig egy intéssel köszöntött, bementünk. Ő előre mentek, hogy kirobbantsák Zoli apját az irodájából, míg én tudatosan lemaradtam kicsit. Mikor a hármas eltűnt a látókörömből, berohantam az irodába, ahol egyből az irattartó szekrényhez léptem, és a K-nál kezdtem kutatni. Karvály, Károlyi, Kecskés... aztán eljutottam a Kishez. Kikaptam a mappát, majd a telefonom órájára néztem. Már csak néhány percem maradt, de abban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha elkapnak. Kikaptam a mappát, majd a hátizsákomba bedobva azt egyből az ablakhoz rohantam. Mikor aránylag biztonságosan felkötöttem Liló sálát, hallottam, ahogy a kilincshez valaki hozzáér, azonban még nem nyitja ki. Elkezdtem lemászni a sálon, ami igen csak vicces látványt nyújthatott... főleg, amikor az erőtlen anyag a súlyom miatt elszakadt, én pedig halk puffanással a földre estem.
- Ej, de fáj a seggem – suttogtam magamnak, majd magamhoz kapva a szakadt anyagot, teljes nyugodtsággal kilibegtem a kapu elé, hogy megvárjam Lilót és Zolit.

Este, mikor biztos voltam benne, hogy anyáék már elaludtak, elővettem a lopott mappát, melyen csak a családnév volt. Kinyitottam, majd kis híján egyből el is hajítottam a mappát. Csak egyetlen lap volt ott, melyen semmilyen használható adat nem volt.

Az apa, bizonyos Kis Péter kérvényezte a gondozott átvételét a(z) AGA Gyermekotthon és Árvaházból intézményünkbe, azonban a gyermek pszichológiai problémái miatt a kérvényt elutasítjuk.

A papír alján aláírás, és vége a dokumentumnak. De mi a csuda az az AGA, és milyen pszichológiai problémák?

All the love, Ch