Álmosan nyitottam ki a szemeim. A Nap, mintha csak erre várt volna, egyből erősebben kezdett el sütni, ezzel arra késztetve, hogy hunyorítsak. Ahogy a másik oldalamra fordultam, a matrac még kényelmetlenebb lett. Nagyot sóhajtva ültem fel, és néztem körül. Mellettem Liló a földön aludt, Anna azonban már nem volt a szobában. Lassan összekapartam magam, majd nyugodt mosollyal az arcomon Liló képékbe vágtam egy párnát.
- Hé – ült fel azonnal.
- Szerintem mamád palacsintát csinált – jelentettem ki ördögi mosollyal. Liló vetett rám egy mérges pillantást, majd ő is kivergődött a takarójából. A lépcsőn lerobogva egyre inkább éreztem az édes palacsinta illatát, így meggyorsítottam a lépteim.
- Jó röggelt – köszönt mama enyhe tájszólással, amin akaratlanul is elmosolyodtam. – Vögyetek föl papucsot, aztán györtek enni, van palacsinta.
- Helló – köszönt Anna, ahogy kikukucskált a spájz ajtaján.
- Jó reggelt, Ancsika – válaszoltuk kórusban Lilóval, majd a fürdőszobát céloztuk meg, és út közben - hallgatva mamára - vettünk fel papucsot.
- Hiányozni fog a cuki kis tájszólása – súgtam Lilónak.
- Aj, Mia, jövő nyáron megint itt fogunk lógni a nyakukon – nézett rám álmosan. Látszik, hogy még nem kapta meg a reggeli kávéját... - De azért sietni kéne, mert két óra múlva indul a vonat – koppintott a fejemre, majd átrohant a konyhába. Nevetve megcsóváltam a fejem, majd a magam – igen csak lassú – tempójában követtem őt. A kávém már az asztalon várt, azonban a gőzölgő italt mellőzve egyből a palacsintáért nyúltam. Hiszen a kaja az életem.

A reggeli befejezése után elkezdtünk készülődni. Gyors tusolás, fog- és arcmosás és fésülködés után felvettem egy kék ujjatlant, fekete rövidnadrágot és egy fekete tornacipőt, majd visszamentem Anna szobájába és összepakoltam a cuccaimat a bőröndömbe. Éppen mind a hárman nyugodtan rendezgettük a szobát, amikor Anna csendre intve minket felemelte az ujját.
- Fekete kód... - motyogta alig hallhatóan. – Fekete kód – kiáltotta el magát. Egy emberként rohantunk elbújni, ám ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Marika néni.
- Miácska, Lillácska, ma mentek el – közölte velünk a nyilvánvalót.
- Igen, Marika néni, pont ezért szeretnénk hamar elpakolni – jelentette ki Anna karba tett kézzel. Nem hiszem el, hogy még csak tizenegy éves és ilyen ügyesen vissza tud beszélni.
- Vigyázzatok magatokra nagyon. Tudjátok, mi víz öntök összetartunk.
- Marika néni, én rák vagyok – sóhajtottam nagyot. Szerintem észrevette, hogy zavar minket, így elpampogott egy „ezek a mai fiatalok"-ot, majd elhagyta a szobát.
- Már azt hittem, hogy megint meg fog átkozni minket – morogta Liló.
- Vén banya – közölte Anna, azzal megfogta az egyik bőröndöt és levitte a lépcsőn. Mi meg Lilóval szenvedtünk a többivel. A pályaudvarra való út aránylag csendesen telt, a kocsiban a legizgalmasabb téma az volt, hogy milyen „jó" lesz majd suliba menni.

A vonatra alig kellett néhány percet várnunk, a csomagokat is sikerült egy másik utas segítségével felrakni a helyére. Az út nem tartott túl sokáig, sikerült hamar felérni Pestre. A nyugatinál elbúcsúztam Lilótól, majd kevés sétával hazaértem. Amint beléptem a küszöbön, a telefonom pityegni kezdett.

Roni: holnap zúzás, Vashiány!

All the love, Ch