Evelin

Két nap. Mindössze két nyamvadt nap telt el mióta átszerződtem a másik céghez. Vagyis, igazából nem mondanám átszerződésnek. Mondjuk úgy, hogy vészhelyzetre bontani tudom ezt az egészet. És igen, a másik szervezet erről mit sem sejt. De nem is baj.

Az idő pedig rohamosan telik. A megegyezés szerint három napon belül kell teljesítenem a megbízást. Tehát ma el kell kezdenem.

Hallgattam, ahogy a madarak csiripelnek, a lágy szellő pedig beletép szőke tincseimbe, ezáltal átrendezve hajam formáját. Mellettem haladt el egy kislány,az anyukája kezét szorongatva. Mosolygott. Ahogy errefelé mindenki más is. Elhaladtam egy virágoskert mellett. Rózsák és tulipánok hada sorakozott egymás mellett, katonásan. Mindegyik virág élénk színben pompázott. A nap is melegen sütött le ránk, és forró, bársonyos érzést ruházott az ott lézengő emberekre. Egyszóval minden vidám volt. Valamint szép. Kár, hogy én ezt a rendet felborítom.

Cipőm talpának egyenletes koppanását hallgatva ballagtam fel a szobámig, és levágtam nagamat az alvóalkalmatosságba. Hagytam, hogy elragadjon magával az álmok világa, mert este nem sok alkalmam lesz pihenni.

☆☆☆

Na, akkor most vagy soha.

Halkan behelyeztem a kulcsot a zárba, majd amazt elkattintva tettem nyithatóvá az ajtót. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Balázs éppen az álmok világát járta már, ezt pedig betudtam a tökéletes időzítésemnek. Halkan levettem a cipőmet, és leültem a fotelba. Kicsit biztos akartam lenni a dolgomban, ezért még vártam, nehogy felkeljen. És most következne az, hogy be kéne engednem a szervezet tagjait a zárt ajtón. Nekem csak ennyi dolgom lenne.

De vajon mit csinálnának vele?

Hamarosan egy furcsa, maró érzés kerített hatalmába. Esélyem sem lett volna kimenekülni a bűntudat kezei közül, hiszen körmei mélyen beleválytak szívembe. Nem kockáztatom meg az életét. Lehet, hogy baromság amit tett, de akkor sem tudhatom mit tesznek vele. Hogy tehettem ezt?

Az ajtón keresztül meghallottam a kopogást.

-Balázs! Kelj fel!-szóltam az ott nyugodtan szunyókáló focistára. Nem hallotta.-Hallod! Kelj fel!-ezúttal normál hangnemben szóltam.-Kelj már fel abból a szarból, te idióta!-kiabáltam rá. Szavaim hangosan csengtek a szobában. És ez bevállt.

-Mi a baj..Gréti? Vagy Evelin? Azt se tudom ki vagy már-dörzsölte meg a homlokát fáradtan.

-Nem az a lényeg, hogy ki vagyok. Csak gyere már. Az életedet akarják-sürgettem.

-Mennyit ittál?-állt fel az ágyból.

-Semennyit. De most az egyszer higyj nekem.

-Jól van na.

-Siessünk. Már itt vannak-és ekkor elkezdték rángatni a kilincset. Még szerencse, hogy bezártam az ajtót.

-Jó, de hogy megyünk ki?-kérdezte. A fejemmel az ablak felé intettem. Kikerekedett szemmel nézett rám, de nem érdekelt. Kinyitottam az erkélyajtót. A csillagok szinte mintha eltűntek volna, szétszórtan tarkították néhol az eget. A holdat látni is alig lehetett. Baromi sötét volt.

-Nem fogok leugrani-csóválta meg fejét a világklasszis.

-Úgy viselkedsz, mint egy kislány..-forgattam meg a szemeimet.

-Nem is-mondta durcisan. Elröhögtem magam.

-Dehogynem. Ha lenne egy lányom, és úgy viselkedne, mint te, akkor itt, helyben leütném.

-Azt, hogy legyen egy lányod, még megoldhatjuk. És azt is, hogy hasonlítson rám-kacsint egyet. Megrázom fejem. Megkapaszkodok az erkély szegletében, és egy könnyed mozdulattal átlendülök a korláton. A lábaim immáron a tetőcserepet érintik.

-Nem kell nekem gyerek. Na, gyere már, szedd a lábad.

-De..Ajj, a fenébe is. Tériszonyom van-vallja be. Furcsa arckifejezést vágok.

-Leszarom a tériszonyt, ha élni akarsz, akkor cseszett gyorsan gyere. Vedd úgy, mint egy edzést.

-Mit kapok, ha hallgatok rád?-kék szemeivel alaposan végigmér.

-Az életedet-felelem.

Szaggatottan kifújom a levegőt.

Nem hiszem el, hogy nem képes lejönni. Pedig nem lesz baja.

Óvatosan megragadja a korlátot, és átmászik. Olyan nevetségesen teszi mindezt, hogy vissza kell fogjam magam, nehogy hangosan röhögjek. Egyedül egy halvány mosolyt eresztek meg.

-Oké, menjünk tovább. Ha vége lesz a tetőnek, utána ott lesz egy létra, amin le tudunk mászni-az említett tárgy felé biccentek. Remegve indulok meg a cserepeken. Az egyiken egy kissé meg is csúszok. Hamar felállok, és leporolom magam. Közben hallom, ahogy Balázs szobáját feltörték, és be is mentek. Sietnünk kell.

A focista bizonytalan léptekkel ballag mögöttem.

-Tökéletes vagyok, de ez valahogy mghaladja a képességeimet-tehetetlenül megcsóválja a fejét. Olyan gyerekes.

Odamegyek mellé, és megragadom a kezét. Ujjaimat szorosan összekulcsolom övéivel. Így haladunk tovább. Gyorsan lemászunk a létrán. Hallom, ahogy ők már a tetőn jönnek lefelé.

-Innen tiszta lap, ugye?-kérdezem ránézve. Ekkor jut el az agyamig az, hogy tulajdonképpen alvásból zavartam fel. Ezért van felül póló nélkül. És nekünk így kell végig rohanni egy egész estét.

Te jó édes Isten, mi lesz még itt ebből?

-Ja.

Továbbra sem engedem el a kezét, és ő se az enyémet. A szó szoros értelmében rohanni kezdünk. Vagyis ő biztosan. Én viszont csak hagyom, hogy rángasson maga után. Borzasztóam szúr az oldalam, és szaporán veszem a levegőt. Gyűlölök futni.

-Balázs, én nem bírom tovább-rácigálom ki a kezemet szorításából, és lihegve fogom meg térdem.

Ezúttal úgy érzem, ő fog kinevetni.

-Kém létedre nem tudsz futni? Ez komoly?-szája sarkában ott bújkál a nevetés.

-Kussolj be, tériszonyos-mérgesen rászólok. Fülemet megcsapja a közeledő emberek rohanásának zaja. Még mindig zilálva veszem a levegőt, de nem érdekel.-Siessünk tovább!

-Ha te mondod, hercegnő-ragadja meg kezem újra, és futni kezd. Pár másodperc alatt kifáradok, és nem bírom vele tartani a tempót. Közben még mindig hallom a távoli léptek zaját. Kiérünk a város szélére, és Dzsudzsák beránt az erdőbe, ahol mondanom sem kell, hogy utcai lámpák hiánya lévén elnyel minket a sötétség.

Közben a beton is megszűnik létezni lábaim alatt, a puha, agyagos föld úgy nyeli el a magassarkúmat, mint a vizet. Ez az átkozott rotációs kapa szerű cipőizé. Kellett nekem felvennem.

-Muszáj volt ide bejönnünk? Meg is kerülhettük volna őket-az oldalam továbbra is mérhetetlenül szúr, ezeket a szavakat is csak préselve tudom kiejteni.

-Igen. Ismerem a várost, és..

Közbevágok.

-Én is ismerem. Sőt, jobban, mint te.

-Ne veszekedjünk már, egyértelműen én ismerem jobban. De siessünk jobban, a nyomunkban vannak.

-Na nem mondod-még nehezebben préselem ki a szavakat. Egyik kezemmel megragadom magassarkúmat, és lerántom lábamról. Szörnyen zavar a futásban.

Egy ideig olyan jól tudom tartani a tempót, amennyire még a volt tesitanárom is büszke lenne rám. De egy idő után már nem megy tovább. Térdeim megremegnek, gyomrom összeszorul, a fejem iszonyatosan fájni kezd, és a földre esek. Szemem előtt pattogni kezdenek a fekete foltok.

Nem ájulhatok el! Most nem.

Minden maradék erőmet összeszedem, és feltápászkodok. Balázs erős karjaival magához ránt, és így rohanunk tovább. Lassan beérnek minket. Lábamnál valami hideget érzek. Mivel mezítláb vagyok, tökéletesen belelépek egy törött üvegszilánkba. Érzem, ahogy az erősvörös folyadék kiserken talpamból.

Összeszorítom fogaimat, és megremegek. Kiráz a hideg. Érzem, hogy nincs tovább.

-Dzsudzsi, sajnálom, de nem megy. Egyedül kell tovább menned-újra megremegek. Testem reszket, mint a nyárfalevél. A szemem előtt pattogó foltok erősödnek, pupillámat teljesen beborítja a sötétség. Ahogy testemet is. És magával ragadja egész lényemet.

☆☆☆

Remélem elnyeri tetszésetek a rész. Kommentbe várom a véleményeket^^
Nekem talán ez az eddigi kedvencem. De lehet a következő lesz az..Na majd meglátjuk. Nektek melyik volt az eddigi kedvenc részetek a blogból?

Xx, Kelly