- Tehát akkor értsem úgy, hogy te mentettél meg? – kérdezte Kankuro mosolyogva. – Értem. Hát akkor tényleg sokkal tartozom neked.

- Nem akarom megzavarni ezt a beszélgetést – szólt közbe Naruto, akit eddig Kuróék észre sem vettek. -, de meg kéne menteni Gaarát, nem?

- Veletek megyek – ült ki az ágy szélére Kankuro.

- Maradsz a seggeden – nyomta vissza az ágyra Honomi. – Pihenned kell!

- De csak én tudom, merre mentek!

- Utánuk küldtünk egy csapatot, de nem kaptunk semmi visszajelzést tőlük. Nyomuk veszett – intette le Kakashi. – De már gondoskodtam a dologról. Hamarosan megkapjuk az információkat, hogy merre mentek.

- Pakkun? – kérdezte szórakozottan Honomi.

- Ahogy mondod – biccentett a maszkos szórakozottan.

Alig egy óra elteltével végül megkapták az információkat és azonnal útnak is indultak.

Kuro tétovázva nézett Honomira.

- Te nem jössz?

- Ott lesz Sakura és Chiyo nagyi. Nem kellek oda. Vigyázok Kankuróra. – mosolygott a lány kedvesen. – Hozzátok vissza élve.

Kuro bólintott.

- Ígérem, megmentjük.

Honomi idegesen járt fel-alá a szobában, közben le sem véve a szemét Kankuróról, aki aggódva nézte a lányt.

Aggódott és nagyon félt, hogy esetleg már túl késő lesz. Hogy Gaara már halott és az Akatsuki megkapta, amit akart. A Shukakut.

Akárhányszor csak erre gondolt, kirázta a hideg és kellemetlen érzés fogta el. Csak egy kép tudott a szeme előtt lebegni. Gaara holtan.

- Nem zavar, hogy huzatot csapsz? – kérdezte végül a fiú mosolyogva.

- Hogy? Ja, sajnálom – huppant le a székre a lány zavartan.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz.

- És ha mégsem? Késve érnek oda vagy valami...

A lány párás szemekkel nézett a fiúra.

Kankuro bedöbbenve nézte, ahogy az próbál megküzdeni a könnyekkel.

- Honomi, kérlek. Ne rágódj ezen. Próbálj meg pozitívan gondolni a dolgokra – mondta, mosolyt erőltetve az arcára.

- Bárcsak ilyen könnyű lenne, amit kérsz – sóhajtott fel a lány.

- Rendben, akkor váltsunk témát – dőlt hátra Kankuro. – Most vagy először itt, nem? Milyen?

- Hát, sok a homok és a por. Valahogy nem tudom elhinni, hogy ti tényleg itt éltek.

Kankuro nevetve döntötte hátra a fejét.

- Nők. Csak egy kis piszok és máris ketté áll a fejük. Hihetetlen.

- Hé – nézett rá szúrósan Honomi. – Ne feledd, hogy simán megöllek. És azt se, hogy én húztam ki a pácból a seggedet. Úgyhogy én a te helyedben inkább levetődnék a földre és a lábam előtt csúsznék.

- Erre aztán várhatsz – biccentett szórakozottan a fiú.

Néma csendben ültek tovább, ki ki a maga gondolatába merülve.

Kankuro alaposan végignézett a lányon.

Nem sok változást vett rajta észre, talán csak arcvonásait. Kissé beesett az arca a hónapok múlásával, mégis ugyanolyan kisimult és puhának látott, mint megismerésükkor. Nőiesebb is lett kicsivel, de még mindig letagadhatott volna a korából vagy két évet. Egyáltalán nem nézett ki tizenkilencnek.

Szeme most a nyakán lévő barna kendőre tévedt.

- Mi az a nyakadban? – kérdezett rá a jelentéktelen ruhadarabra.

Honomi meglepődve kapta kezét a kendőre.

- Hogy ez? Ez a maszkom. A felszerelésem része.

- Felszerelés? – szaladt fel kíváncsian szemöldöke Kankurónak, majd végignézett a lány ruházatán.

Egy hosszúnyakú, bőbb, kék, háromnegyedes ujjú kínai ruha volt rajta, ami kicsivel a térde föléig ért. Alatta pedig egy netz póló volt, ami szintén könyökéig ért és eltakarta hosszú nyakát.

Ruhája alatt egy fekete, csatos harisnya zokni volt, ami a combja közepéig ért, szandál helyett pedig fapapucs volt lábán.

Még sosem látta rajta ezt a ruhát. Még akkor sem, amikor Gaarával megküzdött az esküvő előtti hetekben.

- Megtennéd, hogy... - kezdte Kankuro zavartan, a nyakára mutatva.

Honomi értetlenül nézett rá, de végül megértette, mit szeretne.

Hogy még többet tehessen a fiú kérésének, benyúlt a vastag öve alá és kivette ujjatlankesztyűit, majd felhúzta őket, végül a kendőt is arcára igazította.

- Tessék – fordult körbe a lány, széttárt karokkal. – Így nézek ki küldetés közben.

- De minek a kendő? – értetlenkedett Kankuro.

- Anyáé volt – vonta meg vállait a lány, lehúzva a maszkot. – Ő adta nekem, hogy szerencsét hozzon.

- Aha. Értem – bólintott Kankuro.

Eltelt egy óra. Majd kettő. Három és még mindig semmi hír nem volt Gaaráról.

Végül négy óra elteltével, Temari esett be az ajtón.

- Sikerült – lihegte kimerülten a futástól. – Meg van. Sakura és Chiyo nagyi legyőzte Sasorit, aki meg is halt. Naruto és Kakashi pedig Deidarát, de neki sikerült elmenekülnie.

- Hol van most Gaara? – pattant fel az ágyról Kankuro, ruhái után kapkodva.

Honomi és hasonlóképp tett. Felvette hátára két katanáját és türelmetlenül állt a még mindig levegő után kapkodó lány előtt.

- Gyertek utánam! A rétre vitték! – vett egy nagy levegőt Temari, majd el is indultak.

Fél óra után értek oda.

Már nagy volt a tömeg és mindenki körbeállt valamit.

Honomi idegesen lökdöste el az útból az embereket.

- Menjetek már innen! – üvöltötte feszülten. – Engedjetek oda!

A tömeg elejére érve viszont ledermedve mered a fűben fekvő, eszméletlen alakra.

Sakura felé hajolt és erősen koncentrálva próbált egy kis chakra segítségével segíteni rajta, de csalódottan ejtette karjait maga mellé.

Naruto felordított.

Honomi füle zúgott.

A tömeg zokogott.

Meghalt.

- Nem... - motyogta Honomi, odaszaladva.

Térdre ereszkedve csúszott oda a vörös hajúhoz és tapogatni kezdte a mellkasát, hátha sikerül valamit még észlelnie. Valamit, amit Sakura nem vett észre. Egy apró életjelet, bármit.

De hiába akart, nem talált.

- Sajnálom – suttogta Sakura, megszorítva a vállát.

- Hm – hívta fel magára a figyelmet Chiyo. – Talán én tudok tenni valamit.

Bátya idegesen kapta felé a fejét.

- Nővérem, nem teheted! – mondta azonnal.

Honomi rosszat sejtett. Közbe akart szólni, de nem jött ki egy hang se a torkán. Könnyes szemekkel nézte hol Gaarát, hogy az előtte térdelő, idős nőt.

Semmit sem értett, de tudta, hogy nem lesz jó vége.

Erőtlenül tápászkodott fel a földről és botladozott el a tömeg felé.

- Honomi! – kapta el Kuro, mielőtt az összeesett volna. – Honomi, kérlek, maradj erős!

De Honomi feladta.

Semmit sem érzékelt a történtekből. Könnyes szemekkel mered a semmibe, miközben Nishi vadul mozgolódott mellkasában.

Beszédet hallott. Naruto beszélt és Chiyo, de nem értette, hogy miről.

Lassan fordította fejét az irányukba és nézte, ahogy már ketten térdelnek az élettelen test felett.

„Reménytelen. Meghalt." – zakatolt a fejében és szívében egyaránt.

A gyász ült ki minden zsigerére.

Majd értetlenül emelte tekintetét a tömegre, ami egy emberként kiáltott fel boldogan.

- Gaara-sama! – visította közvetlen mellette két lány.

- Kazekage! Hát sikerült! Él!

Most ismét Narutóék felé nézett.

Kankuro és a konohai segítette fel a földről az előbb még halott fiút.

Nem akart hinni a szemének.

Élt. Lélegzett és erőtlenül állt fel a földről, a két ninja segítségével.

- Honomi... - hallotta meg a nevét. – Ő hol van?

Kankuro felé nézett és egy kedves mosoly ült az arcán.

- Ott van.

Gaara odanézett és eltátott szájjal nézte a lányt, akit még mindig Kuro tartott.

A tömeg elhallgatott, ahogy az előttük lejátszódó jelenetet nézték.

A két fiatal tekintete összefonódott, újra, mint egy éve.

De nem csak ez volt a némaság oka.

Sakura karjai között meglátták az élettelen, idős hölgyet.

Abban az egy órában, a második gyász nyomta szívüket, mivel Chiyo az életéért cserébe hozta vissza a fiatal Kazekagét.

Egyperces, néma csenddel tisztelegtek előtte, mielőtt együtt visszaindultak volna a faluba, aminek kapujánál, egy utat hagyva, előreengedték azokat a ninjákat, akik az idős nőt vitték.

Honomi még mindig Kuróba kapaszkodva nézte a letakart ágyat.

A temetést is tisztelettel végigállták, majd Narutoékkal egyszerre indultak vissza a falujukba.

- Még egyszer, köszönöm, te nő – ölelte meg lágyan Kankuro a lányt.

- Ezt tartsd észben! Ki tudja, nekem mikor lesz szükségem segítségre! – veregette meg a hátát Honomi.

- Ilyet ne is mondj! Minden rendben lesz! Érzem!

- Legyen igazad – biccentett kedvesen a lány.

- Mi is köszönjük, hogy segítettél neki – hajolt meg Temari és Gaara is.

- Nem tesz semmit! – legyintett zavartan a fehérhajú, majd elgondolkodva csücsörített. – Öröm volt veletek újra találkozni.

- Reméljük, hogy legközelebb már nem ilyen ügyek miatt fogunk újra – mosolygott reménykedve Temari.

De akkor még nem is tudták, hogy ezek a remények fent nem adattak meghallgatásra.