– Komolyan gondolod, Ninotchka?

– ...pontosan mit? Úristen... olyan jó hallani a hangodat!

– Tényleg olyan vagyok számodra, mint egy megtestesült álom?

– Ne hozz zavarba! Nagyon szégyellem magam, de igen... azt hiszem, tényleg olyan.

– És azt, hogy senki sem ért hozzád ezelőtt?

– Hogy beszélhetnénk erről telefonon? De igen... komolyan.

– Sajnálom, drágám, de beszélni gyorsabb és kellemesebb, mintha mindezt leírom. Nem akartalak elszalasztani, mielőtt megérkezel.

– Még fél órám van, addig beszélhetünk?

– Igen, én is utazom. Sokkal kellemesebb így... veled. Magam mellé képzelhetlek az autóba.

– Csak képzelődöm, vagy te mosolyogsz, Fyodor?

– Mosolygok, miattad. Te pedig most eltakartad az arcod, ugye?

– Muszáj, hogy ne lássák! Annyira széthulltam miattad!

– Hol vagy most? Nem szálltál vonatra?

– Nem, autóval megyek végig, így még nehezebb szabadon beszélnünk. De olyan jó hallani téged. Jaj, úgy szégyellem magam!

– A levelek miatt? Ne tedd. Boldoggá tett, amíg olvastam.

– Én...

– Tessék.

– Én komolyan gondoltam... tényleg szeretlek.

– Én is szeretlek, Ninotchka. Várom, hogy újra lássalak. Mondd meg, mikor végzel, és elmegyek hozzád! Haza akarlak hozni az akadémiáról.

– Nem tudom, lehetséges-e, de mindenképp szólok!

– Vigyázz magadra. Mindent bepótolunk, amit ebben a szűk két hétben nem tudtam neked megadni.