Baelor Nagyszentélyének közepén állva a hercegnő legszívesebben letépte volna magáról a vállára terített karmazsinvörös palástot, hogy aztán a násznép közé vesse azt. Örömmel nézte volna végig az arcukra kiülő bamba döbbenetet. Rhaenys végül mégis a racionalitás útját választotta; saját érzéseit a semlegesség álarca mögé rejtette és úgy ismételte el a Fősepton szavait. Egyedül a nyirkos tenyre árulta el őt, de Jaime volt annyira gáláns, hogy ne tegye szóvá a dolgot.

A ceremónia után kézenfogva hagyták el a szentélyét.

- Mosolyogj a pórnépre! - súgta oda neki Jaime, Rhaenys pedig engedelmes feleségként így is tett.

Az éljenzés nekik szólt ugyan, de egyikük arcán sem volt őszinte a mosoly. A színjáték pontosan annyira volt a kötelességük része, mint maga a nász. A Vörös Erődbe tartó úton viszont már egészen más volt a helyzet; a kettesben eltöltött kanyargós út olyan csöndesen telt, mintha puszta idegenek lennének. Rhaenysnek nem volt alkalma eltűnődni rajta, hogy vajon az egész házasságuk ilyen rideg lesz-e, ugyanis mire feleszmélt, már kezdetét is vette a tiszteletükre rendezett lakoma.

A Robert - szokásához híven - rövid időn belül a sárga földig itta magát; hangosan dalolt és a jobb sorsra érdemes szolgálólányokat szédítette. A király hűtlensége nyílt titok volt az udvarban és még azon túl is, de ez vajnyi keveset tompított a királyné szégyenén. Cersei zöld szemei inkább a megaláztatástól, mintsem a féltékenységtől szórtak villámokat. Végül az egyik udvarhölgyén töltötte ki a haragját; az ügyetlen teremtés rálépett a szoknyája szélére. A gyanútlan leány arcán akkora pofon csattant, hogy attól nem csak Robert józanodott ki kissé, de a nótát húzó zenészek is kiestek a ritmusból. Mint aki egy álomból ébredt volna, úgy nézett végig az emelvényen helyet foglaló népes társaságon.

Ha igazak voltak a szóbeszédek, Robert valaha jóképű férfi lehetett, mielőtt az ital és a féktelen mulatozás azzá a hájas bolonddá tette, akinek Rhaenys egész életében ismerte. A kötelesség helyett az élvezetek hajhászását választotta, így a vér és verejték árán megszerzett királyság irányítása a kistanácsra és legfőképpen a király segítőjére maradt.

Jon Arryn, hosszú évekig töretlen odaadással szolgálta a koronát. Az ő váratlan halálát követően indultak el Deresbe, hogy a megüresedett cím betöltését észak őrzőjére bízzák. Eddard Stark talpig becsületes ember volt, aki előtt - Rhaenys fejében legalábbis - csupán két lehetséges jövőkép állt: vagy lassan teljesen felőrli őt a főváros romlottsága, vagy lehúzza maga mellé a mocsokba.

Robert eközben borvirágos orcáját a párosuk felé fordította és felemelkedett a székéből. Magasba emelt kupája meg-meg billent, vörösre festve az ingujját.

- Igyunk az ilyen tűzről pattant asszonyokra - kurjantotta a királyné felé biccentve. A java azonban még csak ezután következett. - Meg a Királyölőre, aki egyszer s mindenkorra véget vetett a Targaryenek uralmának, hogy aztán ennyi év távlatából a mai este egy másik elfajzott korcsba is belemártsa a kardját!

Az hahotázó, részeg vendégek hangja elkendőzte az emelvényen ülők szótlanságát. Valóssággal megfagyott körülöttük a levegő, amiből a jót derülők csoportjához csatlakozó király mit sem sejtett. Jaime - mint valami ugrani készülő nagymacska - megdermedt mellette és csupán a szemével követte a király imbolygó alakját.

Jaime-hez hasonlóan a székéről felemelkedő Tywin Lannister sem csatlakozott a Robert pohárköszöntőjéhez, tekintetével viszont óvatosságra intette a fiát. A kíváncsisággal vegyes félelem elhalkította a termet; nyugat őrzőjének tekintélye a királyéval vetekedett.

- Emeljük poharunkat a születendő unokáimra, akik tovább viszik a házunk hírnevét! Tekintsünk hát várakozással a jövőre!

- A JÖVŐRE!

Rhaenys csak a szeme sarkából látta a jobbján kibontakozó eseményeket, de az elegendő volt hozzá, hogy - az apró Lannister porontyok gondolatával kiegészülve - alaposan elsápadjon. Nagybátyja készült köszöntőt mondani, az ifjú pár helyett viszont Tywin Lannister felé intézte szavait.

- A múltra, amit nehéz elfelejteni és még nehezebb megbocsátani.

- A MÚLTRA!

Dorne Vörös Viperájának bosszúszomja megrémítette őt. Ő is igazságot akart, de vérontást a mennyegzőn már annál kevésbé; még akkor sem, ha kényszer szülte nászról volt szó. Noha élni akart a Martellek támogatásával, a megfelelő időzítés majdnem olyan fontos volt, mint az alapos tervezés.

A sorban harmadik pohárköszöntő érkezését a saját csikorgó széke adta a vendégek tudtára. Egyik kezében félig teli kupáját, másikban Jaime kezét tartotta.

- Ürítsük kupáinkat az új szövetségekre...

Kétértelmű szavai megtették a hatásukat. Mind Oberyn herceg, mind pedig Tywin Lannister elégedetten ült vissza a helyére.

A pohárköszöntők után az ajándékaik csinos kupacba kezdtek gyülekezni a labuknál. Rhaenys kevés figyelmet fordított rájuk, ugyan úgy ahogyan a tányérjára felhalmozott - súlyos Lannister aranyakba kerülő - ételre. Tudta, hogy az ajándékokkal sokkal inkább újdonsült apósa kegyeit keresik, mintsem az övét.

Csak két ajándék ragadta meg igazán a figyelmét. Az első Varys, a suttogók mestere által ajándékozott aprócska madár volt, ami egy arannyal futtatott kalitka közepén üldögélt. Olyan magányosnak és törékenynek tűnt, hogy Rhaenysnek rögtön megesett rajta a szíve. Elhatározta, hogy lakosztálya ékévé teszi újdonsült kedvencét.

A második - díszes kalitka helyett - egy nagy faládában érkezett. A király segítőjének biccentésére két jól megtermett északi cipelte be a terembe és helyezte el előttük.

- Robb fiam, még ha személyesen nem is fejezheti ki jókívánságait az irányodba hercegnő, de megragadta a figyelmét az általad elmesélt történet. - Rhaenys izgatottan előrébb csúszott a székében. Az lehetetlen... - Deres kriptájának mélyén leltek rájuk, megfagytak és meg is kövültek...

A szemük elé táruló sárkánytojások láttán döbbent moraj futott végig a teremen.

- Hát mégis igazak voltak a mesék... - suttogta maga elé. Felpattant a helyéről, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a láda tartalmát, de Jaime elkapta a csuklóját és visszarángatta őt a székére.

- Légyen már eszed! - rivallt rá fojtott hangon a férfi.

Rhaenys dacosan elrántotta a kezét, de egyúttal észrevette a közte és a sárkánytojások között cikázó gyanakvó tekinteteket. Ezek a bolondok azt hiszik, hogyha hozzájuk érek menten egy kifejlett sárkány ugrik elő belőlük.

- Fenséges papírnehezékek lesznek Stark nagyúr, köszönjük... - Jaime válasza nyomán hangos nevetés tört ki a csarnokban, a korábbi feszültség pedig egy csapásra tova szállt.

Rhaenys egy halovány, bocsánatkérő mosolyt küldött a Stark leányok irányába. Sejtette, hogy Jaime az ő védelmében cselekedett, nem akart hálátlannak tűnni az északiak szemében.

- Ha nem bánod Sansa, a következő Deresbe szánt leveledhez én is hozzátennék néhány sort... - az idősebb Stark leány arca rögvest felderült; alig várta, hogy a hercegnő kedvében járhasson. - Mindenképpen szeretném megköszönni a bátyátok figyelmességét.

A lakoma hátralévő részében Rhaenys gondolatai kizárólag a két sárkánytojás körül forogtak. Nem foglalkozott sem a tányérjára tett habos-babos süteménnyel, sem a szórakoztatásukra hívott Pentos-i tűzzsonglőrökkel. A király időközben nyugovóra tért - és már minden bizonnyal eszméletlenül feküdt a szobájában - így Joffrey, trónörökösi mivoltában kötelességének érezte a helytállást. Feltápászkodott a helyéről és így szólt az egyre nagyobbakat pislogó násznéphez:

- Ránk telepedett az unalom! De még mielőtt bárki ásítozni merészelne, egy fontos esemény még hátra van... - A hercegnő összepréselt ajkakkal hallgatta Joffrey szavait. Sejtette, hogy a herceg szadista természetével merre is készül terelni a mondanivalóját - Itt az ideje ágyba cipelni őket! Le a ruhájukkal, nincs mit rejtegetni!

Rhaenys riadt tekintete hiába talált együttérző viszonzásra az asszonyi szempárokban, ők sem menthették meg őt ettől a barbár hagyománytól. Miközben a Királyi Testőrség többi jelenlévő tagja látványosan tétovázott, Ser Meryn Trant és Ser Boros megindultak felé.

- Hallottátok a herceget! - Tywin Lannister hangja nem tűrt ellenvetést - Túl hosszúra nyúlt már ez a lakoma...

Mielőtt azonban bárki, akár csak egy ujjal is hozzáérhetett volna, Ser Jaime lecsapta maga elé a kupáját és azzal a lendülettel kilökte maga alól a székét.

- Még egy lépés és elbúcsúzhatsz a kezedtől Ser... - noha Jaime, igazi kard helyett egyelőre csak a mutatóujját szegezte neki, a fenyegetés megtette a hatását; Ser Meryn megtorpant, mint aki egy láthatatlan falba ütközött. – Az, hogy milyen idomok rejtőznek a feleségem ruhája alatt, csak is rám tartozik, nem holmi kocsányon lógó szemű kéjencekre!

Rhaenysnek nem volt alkalma alaposan kiélvezni a herceg arcára kiülő döbbenetet. Azelőtt, hogy bárki megszólalhatott volna Jaime a felkarjánál fogva levezette őt az emelvényről, majd nemes egyszerűséggel felkapta és kicipelte őt a csarnokból.

- Most már igazán letehetsz... - szólalt meg a hercegnő, amikor a vastag tölgyfaajtó becsukódott mögöttük.

- Majd, ha visszaértünk a hálótermedbe...

Rhaenys torka elszorult az idegességtől. Nászéjszakájuk Jaime minden egyes megtett lépésével közeledett. Egy megalázó helyzetből a másikba csöppent. Bátorsága csak akkor tért vissza valamicskét, amikor - a szobája küszöbén áthaladva - a talpa végre újra talajt érhetett.

- Erre mégis mi szükség volt?

Jaime tisztes távolságot tartott tőle és kitartóan kerülte a szemkontaktust; figyelmét inkább az asztal közepén lévő boroskancsóra összpontosította. Az ivászatot általában az öccsére hagyta, de a mai este szinte megkövetelte tőle a bódultságot. Két kupát töltött meg színültig a vörös nedűvel; az egyiket Rhaenysnek szánta, de a hercegnő legyintésére a második pohár tartalma is az ő gyomrában landolt.

- Hagytalak volna inkább ott közöttük?

Rhaenys összefonta a karjait a mellkasa előtt és úgy meredt újdonsült férjére. Szúrós pillantásainak ereje viszont eltörpült az alkohol áldásos hatása mellett.

- Dehogy, viszont van lábam nekem is.

- Elhatároztad, hogy már az első napon próbára teszed a türelmem, nem igaz?

- Szó sincs ilyenről...

- ...Akkor köszönd meg és hagyjuk annyiban az egészet!

- Köszönöm! Most elégedett vagy?

- Nem, azt nem mondhatnám... - a harmadik kupa fenekére nézve Jaime hangosan csuklani kezdett. Rhaenys eközben fülig vörösödött; nehezére esett felülemelkednie az önérzetén esett csorbán.

- Nos sajnálom, hogy nem az a feleség vagyok, akit elképzeltél magad mellé!

- Egyáltalán nem képzeltem magam mellé asszonyt Rhaenys! - Olyan elkeseredettséggel ejtette ki a nevét, hogy a hercegnő dühe egy csapásra szánalommá szelídült. Egészen idáig túlságosan pökhendi volt hozzá, hogy rájöjjön, ez a nász mindkettőjük számára csapda volt. -  Kötött az esküm, ahogyan kötne ma is, ha atyám mérhetetlen becsvágya nem írta volna felül... Lemondtam a címeimről és azt hittem, hogy ezzel a felelősség is oda lesz, de tévedtem.

Átvágott a szobán, hogy aztán a kezét a hercegnő álla alá csúsztatva fejezze be a monológját. A lehelete a bor markáns illatától bűzlött, de a tekintete tiszta volt.

- Gyönyörű nővé cseperedtél az évek alatt Rhaenys, de az én szememben még mindig az a kislány vagy, akire a könnyeivel küszködve találtam rá az apja ágya alatt bujkálva. Megmondtam, szerelmet nem ígérhetek neked, de biztonságot igen.

- Mit csinálsz? - Jaime óvatos érintését továbbra is a bőrén érezve zavarodottan fordult az közös ágyuk felé tartó férfi után.

- Bebizonyítom, hogy nem a levegőbe beszéltem...

Félrehajította a vastag dunyhát, majd a derekára erősített tőrével egy aprócska vágást ejtett a tenyerén. Rhaenys tágra nyílt szemekkel figyelte a hófehér lepedőre hulló vércseppeket. Nyertek maguknak egy kis időt.