Rhaenys Targaryen minden egyes utazással töltött perccel közelebb volt az esküvőjéhez és távolabb a szíve azon darabjától, amelyiket az istenek kegyetlen tréfája révén északon hagyott.

A Királyvár felé tartó hintóban zötykölődve az előző este eseményei lázálomnak tűntek csupán.

Biztos volt benne, hogy ha valaha is ráveszi magát, hogy elmesélje Faye-nek, az udvarhölgye biztos a dorne-i vérét fogja okolni a szentélyben lezajlott események miatt. Az igazság azonban az volt, hogy a hercegnő Robb levelét a kezében tartva elvesztette a józan eszét; még egyszer utoljára lubickolni akart az észak nyújtotta múló szabadságában, amely nem csak a táj vadságában, de a Stark fiú göndör fürtökkel megtoldott alakjában is kiteljesedett.

A vakmerősége ellenére Rhaenys nem feledkezett meg a lehetséges következményekről. Ha valaki meglátta őket, vagy Robbnak esetleg eljár a szája, akkor a renoméjának befellegzett. Persze az is igaz, hogy Ser Barristan jelenléte eloszlathatja a kételyeket, hisz a lovag végig őrt állt az udvar másik oldalán; rövid ismeretségük ellenére pedig bízott annyira a Stark fiú józan eszében, hogy a történteket bizalmasan kezelje.

Különben is Deres messze van, még akkor is ha a szóbeszéd nem lóháton utazva terjed, hanem a hollók szárnyán. Biztonságos távolság egy olyan leány számára, akinek a megítélése már csupán a családneve miatt romokban hevert. Ráadásul ha őt nem is tisztelték az udvarban, az új segítőt muszáj lesz; Eddard Stark számára pedig semmi sem volt fontosabb, mint a becsület. Nem tűrte volna ölbe tett kézzel, hogy a fia és egyben örököse ilyen arcpirító szóbeszédek kereszttüzébe kerüljön.

Rhaenys tehát biztonságban volt, készen rá, hogy a hajadonságát szimbolizáló, a Targaryen-ház vörös és fekete színeiben pompázó köpenyét a Lannisterek karmazsinvörösére cseréje. Rosszabbul is járhattam volna nyugtatta magát.

Ha Tywin Lannister hatalom éhsége nem lett volna olyan feneketlen, az iszákos király minden bizonnyal egy sokkal méltatlanabb nászajánlattal állt volna elő, csak hogy tovább gyötörje őt. Jaime biztonságban tudja majd őt, ugyanúgy ahogyan a Királyi Testőrség lovagjaként is tette. Megmenekült Joffrey kegyetlenségétől és egy fényűző aranykalitkában tengetheti a napjait, távol Királyvártól. Cserébe persze Tywin Lannister unokák egész sorát várja majd el tőle, akik tovább viszik a családnevet és akiknek az ősi Valyria vére folyik az ereiben. Ha pedig a vajúdás során életét veszti, hát annyi baj legyen, egy Targaryennel kevesebb.

A házasság gondolatától mégis összeszorult a gyomra. Naivság lett volna őszinte szerelmet keresni a nászban; Westerosban az érdekek dirigáltak, nem pedig az érzelmek. Mégis képtelen volt elképzelni, hogy Ser Jaime valaha is úgy ér hozzá, ahogyan azt Robb tette a szentélyben. Valódi szenvedéllyel, a kötelességtudat helyett. Idővel talán megszeret, de az is lehet, hogy örökké az az aprócska kislány maradok a szemében, akinek a védelmét az atyja a halála előtt a lelkére kötötte.

Az út alatt egyszer sem beszélt leendő férjurával. Helyette inkább Mircella és Sansa csacsogását hallgatta, időnként el-elejtve egy sokatmondó hümmögést, miközben igyekezett elkerülni a királyné szúrós tekintetét. Cersei Lannisterről csak úgy sütött a megvetés. Látszott rajta, hogy inkább belelökné őt a legközelebbi forrásba, hogy ott fulladjon meg, mielőtt akárcsak ránézhetne az ikertestvérére. De az atyja és a király szavával szemben ő is tehetetlen volt.

A hercegnő olyannyira belesüppedt a saját aggályaiba, hogy teljességgel megfeledkezett a Robbnak tett ígéretéről. A két Stark lány így tanúbizonyságot tehetett a testvérük által felvázolt tulajdonságukról: Sansa a naivságáról, Arya pedig a vad természetéről.

A kisebbik Stark lány rémfarkasa Joffreyra támadt, amiért a királyné elégtételt követelt a fiának okozott sérüléséért, Sansa kedvencének vesztét okozva ezzel. Sansa könnyeit látva azt kívánta, hogy Nymeria - akinek az eset után nyoma veszett - bárcsak Joffrey torkát harapta volna el; akkor a sorban második Stark poronty további könnyektől is megmenekülhetett volna.

Az egybekelésüket és az új segítő kinevezését megünnepelendően, érkezésük után pontosan egy holdtöltével hatalmas lovagi torna vette kezdetét. Rhaenys gyűlölte a szórakozás ezen barbár formáját, most mégis minden egyes napját örömmel ülte végig, hiszen már csak ezek álltak közte és Baelor Nagy Szentélyében tartott ceremónia között.

A dorne-i vendégek csak a lovagi torna utolsó hetedik napján érkeztek meg. A velük utazó kíséretüket leszámítva négyen voltak. Egy herceg és négy fattyú.

Oberyn Martellt nem kellett neki külön bemutatni; habár csak rövid leveleket váltottak, Rhaenys rögtön ráismert a nagybátyjára. Dorne Vörös Viperája tiszteletet parancsoló figura volt, akit nem lehetett csak úgy félvállról venni. Oldalán a szeretőjével, nyomában pedig három törvénytelen származású lányukkal érkezett meg a Vörös Erődbe.

- Édesanyád gyönyörű vonásait örökölted... - Ez volt Oberyn herceg első hozzá intézett mondata. Nosztalgikus mosolya viszont a mondata második felére tova is röppent az arcáról. - És az apád szomorú szemeit.

Még ennyi év után is neheztel rá, csak úgy, mint a király... Már réges-rég halott, de nem tudta megbocsátani neki azt ahogyan a nővérével bánt. Rhaenys meg tudta érteni a haragját. Neki is az atyja bűnei miatt kellett vezekelnie egész életében és lett megtűrt árva, abban a kastélyban, amelyet a családja közel háromszáz évig a magáénak tudott. A nagyszerű Rhaegar herceg, akinek jelleméről ódákat zengtek, mégis cserben hagyta őket egy másik asszonyért.

- Bemutatom neked Homok Ellariát!

A hercegnő visszakormányozta a figyelmét a jelenbe. A nagybátyja oldalán sétáló asszony igazi dorne-i szépség volt; olívaszín bőr és sötét szemek. Hiába fordultak utána megrökönyödéssel, Homok Ellaria fittyet hányt a sugdolózókra. Olyan szenvtelen eleganciával mozgott, hogy azt udvar összes nemes hölgye megirigyelhette volna.

- Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek hercegnő.

A sorában ezután az unokatestvérei következtek. Mind sötét hajú és szemű vele korabeli lányok voltak a Martell-ház sárga színébe öltöztetve.

- Ők pedig a lányaink: Obara, Nymeria, Tyene - Édesanyjukhoz hasonlóan mindhárman mélyen meghajoltak előtte, de az ő mozdulataik valahogy még esetlenek tűntek, mintha nem lennének hozzászokva az udvar formalitásaihoz. Rhaenys nem bánta a dolgot, sütött róluk az őszinteség, ami Királyvárban igazi ritkaság számba ment.

- Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást. - A többi vendéggel ellentétben az ő esetükben nem kellett tettetnie a mosolygást. Nagybátyja és családja üde színfolt volt a sok talpnyaló és ármánykodó között. - Bizonyára elfáradtatok a hosszú útban, ezért...

- Ami azt illeti fenség inkább kíváncsiak vagyunk... - A három unokatestvére közül közül a legfiatalabb volt az, aki a szavába vágott. Amikor észrevette, hogy mekkora udvariatlanságot követett el fülig pirult és lesütötte a szemeit, így a nővérének kellett a segítségére sietnie.

- ...Azt beszélik, hogy itteni kertnek nincs párja a Hét Királyságban fenség.

- Akik ilyet állítanak még nem jártak Dorne-ban - szólt közbe rosszallóan az apjuk, Rhaenys viszont kapva kapott az alkalmon. Szerette volna jobban megismerni a megmaradt rokonságát, egy kis kitérő a kertbe pedig nem csak a lehetőséget biztosított volna erre, de egyszersmind a kevésbé kellemes vendégek társaságától is megmenthette volna őt.

- Szíves örömest körbevezetlek titeket, hogy a saját szemeitekre bízhassátok a döntést. Ser Barristan és az udvarhölgyem majd elkísérnek minket.

Végül persze nem csak a Királyi Testőrség lovagja és Faye kísérte el őket a sétájukra, de két karmazsin köpenyes Lannister katona is.

- Egy pillanatra sem akarnak szem elől téveszteni téged...

A túszokkal már csak így szokás, nem igaz? gondolta Rhaenys, de inkább fékezte a nyelvét.

Noha a Oberyn könnyed hangon beszélt, a hercegnő mégis egy kis bosszúságot vélt felfedezni a hangjában. A két Lannister katona valóban kitartóan kullogott a menet végén, közvetlenül az unokatestvérei mögött. Attól azonban nem kellett tartaniuk, hogy a fülüket hegyezik; nem csak hallótávolságon kívül voltak, de mindennek tetejébe Faye és az unokatestvérei között ártalmatlan, de annál hevesebb vita bontakozott ki a fővárosi hölgyek által kedvelt hajviseleteket illetően.

- Legutóbb amikor itt jártam szintén egy esküvő miatt jöttem.

Tudta, hogy kikről is beszél, de nem szándékozott a nagybátyja szavába vágni. Oberyn sötét szemei nem csak a távolba, de egyenesen a múltba meredtek. Annyira elveszhetett az emlékképek tengerébe, hogy még a szemöldökét is összevonta hozzá.

- Hatalmas felhajtás volt, az édesanyád pedig csak úgy ragyogott a boldogságtól. Az atyánk helyett Doran bátyám kísérte a septon elé... Akkor még jó volt a lába. A köszvény csak az utóbbi pár évben kezdte hordszékbe kényszeríteni őt. Közbe kellett volna lépnem amikor még volt rá lehetőségem, de egyikünk se tudhatta előre, hogy azzal, hogy örök hűséget esküszik Sárkánykő hercegének a saját sorsát is megpecsételi. És persze azt sem, hogy a nemes Rhaegar hercegnek egészen más fogalma volt az örök hűségről.

- Holtakról vagy jót, vagy semmit kedvesem...

Homok Ellaria áthurkolta a karját a férfién és annak vállára hajtotta a fejét. A gesztus egyszerre tűnt csitításnak és együttérző nyugtatásnak. Rhaenys ezt az alkalmat használta ki, hogy magához ragadja a szót.

- Egyikükről sincs túl sok emlékem - vallotta be kelletlenül. - Csak részletek... A hárfán játszott melódiákról, amik az altatóink voltak. Az ahogyan az édesanyám a kandalló előtt állva a hajamat fésüli, vagy az ahogyan a leszidás helyett velem együtt nevet, amikor kipancsoltam a fürdővizet.

- Nem csodálom, hiszen még igazán pöttöm voltál amikor a Lannisterek az öcséddel együtt elragadták tőled.

Rhaenys gerincén borzongás futott végig, majd gyorsan hátra pillantott a válla fölött a menet végén kullogó vörös köpenyes katonákra.

- Ne aggódj - Ellaria mosolya olyan játékos volt, mintha az egész csak egy jelentéktelen tréfa lenne. - A lányaim a tökéletes figyelemelterelés.

Rhaenys tekintete ezután a sort vezető Ser Barristan ősz tarkójára vándorolt. Ő maga feltétlen nélkül bízott a lovag hűségében, de valami furcsa, számára ismeretlen okból kifolyólag a Dorne-i rokonai se zavartatták magukat a jelenlétében.

Királyvár feldúlásának történetét is a lovag szájából ismerte meg, amikor a tizedik neve napján négyszemközt arról panaszkodott neki, hogy a históriás könyvek lapjain nem talál válaszokat a kérdéseire. Mintha maga a király se lenne büszke rá, hogy Királyvár elestekor hogyan ért véget a Targaryenek uralma.

A sorsdöntő események középpontjában az a bizonyos Tywin Lannister állt, aki a király segítőjeként oly sok évig hűen szolgálta nagyatyját. Aerys uralma végén persze ő is ellene fordult és végül az ő serege volt az, amely pontot tett a Lyanna Stark elrablása miatt kirobbant lázadás végére. Tywin Lannister embere ölte meg az anyját és a testvérét, de az ő fia volt az, aki - miután az őrült király hátába állította a kardját - megmentette az életét, megakadályozva ezzel, hogy a családja többi tagjának sorsára jusson. Attól a naptól fogva nem csak Jaime-re nézett másképp, de Casterly-hegy méltán hírhedt urára is, akinél veszélyesebb férfit aligha tudott volna elképzelni.

- Mesélj kérlek az anyámról, milyen volt?

- Pontosan olyan amilyennek az emlékeid megőrizték neked. Kedves és gondoskodó, no meg éles eszű és a törékeny termete ellenére végtelenül bátor. Olyan, aki jobb sorsot érdemelt annál, hogy annak a Gregor Clegane nevű szörnyetegnek kezei által vesszen el.

A Hegy hatalmas termetével még a szintén jól megtermett sebhelyes arcú öccsénél is feltűnőbb és rémisztőbb látványt jelentett, Oberyn szavai pedig egybevágtak Ser Barristan beszámolójával.

- Itt nem vár téged elégtétel nagybátyám, se igazság a kiontott életekért - csóválta a fejét Rhaenys. - Miért jöttél hát ide?

- Egyrészt beleegyeztem, hogy a ceremónián én kísérlek a Fősepton színe elé. Másrészt üzenetet hoztam neked - itt elengedte Ellaria kezét, hogy a következő szavakat közvetlenül az unokahúga fülébe súghassa: Nem csak a Lannisterek fizetik meg az adósságukat. Huszonötezer dorne-i katona várja, hogy amikor eljön az idő a Vastrón jogos örököséért szálljon harcba.