A kandallóban lobogó tűz árnyéka táncot lejtett Rhaenys a lehunyt szemhéjain. Csak ő volt és a testét körülvevő forróság, amely, ha csak ideiglenesen is, de az összes kavargó gondolatát egy csapásra kimosta a fejéből.

Faye - tekintettel a hűvös északi klímára - még a megszokottnál is forróbbra készítette a fürdővizét. Nem mintha Rhaenys bánta volna a dolgot. A sárkány vére volt; a forróság pedig sosem árthat egy igazi sárkánynak.

Tudván, hogy az útjuk vissza Királyvárba bő egy hónapig is eltarthat majd, a hercegnő igyekezett deresi szállásuk minden kényelmét kiélvezni.

A résnyire nyitva felejtett ablaktábláján beszűrődő hűvös északi levegő néha meg-meg cirógatta kipirult orcáját, amit a hercegnő önkéntelenül is annak a bizonyos északi fiúnak az érintéséhez hasonlított.

A hercegnő minden igyekezete ellenére képtelen volt teljesen kizárni a fejéből Robbot. Megannyiszor megpróbálta és mindannyiszor kudarcot vallott. Végső elkeseredésében az udvarhölgyének öntötte ki a szívét, aki a mindent tudó mosolyával biztosította róla, hogy ha arra kerülne a sor, rá bizony számíthat az időnyerés tekintetében.

Rhaenys viszont csak a fejét csóválta. Nem csupán nemes hölgy volt, de hercegnő is, akinek családnevét hiába tiporta sárba a Bitorló, nem hagyhatta, hogy csorba essen a becsületén.

Nem mintha nem játszott el volna a gondolattal, hogy milyen lehet, ha Robb erős karjai közt lel rá a pirkadat. Meleg bundák alatt feküdni és mélyen beszívni a bőréből áradó illatot, majd addig játszadozni a hullámos fürtjeivel, ameddig a gyönyörű kék íriszei elő nem bukkannak a szemhéjai mögül... Ezek a képek olyan valósnak tűntek, hogy amikor az ablak felől érkező neszek kizökkentették belőle, minden porcikája beleremegett.

Előszőr csak a fejét fordította a hangok forrása felé; hiába hunyorgott a félhomályban csak egy sötét pacát tudott kivenni. Biztos valamilyen madár lesz az nyugtatta magát. Talán egy varjú vagy éppen holló, aki titkos üzenetet hoz... Ezen a gondolaton aztán jót derült. Apró termetű látogatója viszont nem tágított; Rhaenys kíváncsisága pedig minden egyes eltelt perccel csak fokozódott.

Egy ponton túl már nem bírta tovább; kiemelkedett a vízből és gőzölgő testével az ablakhoz sétált. Nem törődött azzal, hogy felöltözzön. A szobája ajtaját a királyi testőrség egyik lovagja őrizte, kopogás nélkül pedig csupán Faye volt annyira szemtelen, hogy berontson azon az ajtón. A bőrén végig csöpögő vízcseppek apró gyémántoknak tűntek a tűz fényében; a párától begöndörödött sötét tincsei pedig úgy keretezték az arcát, mint holmi korona.

A fagyos szélroham telibe kapta a testét. Ez már nem egy majdnem szerető finom érintése volt; a kitáruló ablaktáblán észak összes szeszélye rontott be és késztettet borzongásra a hercegnő karcsú alakját.

A szélrohamot szárnysuhogás követte, a kandalló párkányán pedig egy holló landolt. Valóban egy darab papíros volt a lábához rögzítve. Miután Rhaenys megszabadította őt a terhétől, rögvest szárnyra kelt és hamarosan beleveszett az ég sötétjébe.

Az üzenet írója nem szaporította a szavakat:

Megfelelő búcsú nélkül nem tudlak az utadra bocsátani. Találkozzunk a Hét szentélyében.

- R

Kalapáló szívvel futotta végig újra és újra a rövid üzenetet. Iszonyatosan felelőtlen dolog lett volna az éjszaka közepén kiszökni, amit csak egy Faye-hoz hasonló vakmerő leány mert volna megkockáztatni; Rhaenys mégis azon kapta magát, hogy a ládájában kutat megfelelő öltözet után. Talán most beszélhetnek utoljára négyszemközt; egy ilyen lehetőséget pedig vétek lett volna kihagyni.

Miután felöltözött, laza fonatba rendezte a fürtjeit és köpönyeget terített a vállára. Robb levelét fájó szívvel vetette bele a tűzbe. Nem maradhatott bizonyíték.

- Ser Barristan... - Rhaenys száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, amikor meglátta, hogy a mai estén az idős lovag áll őrt az ajtaja előtt.

- Hercegnő! Aludnod kéne, holnap hosszú és fárasztó út vár ránk...

- Nem jött álom a szememre - a kiskora kedvenc trükkjéhez folyamodott; leszegte az állát és megpróbált makulátlanul ártatlan arcot vágni. Ser Barristan persze a legtöbbször átlátott a szitán, de szóvá sosem tette a dolgot. A Targaryen hercegnő mindig is különleges helyet foglalt el a szívében. - Szeretnék ellátogatni a szentélybe.

Ser Barristan felvonta a szemöldökét; a fene nagy vallási buzgalom nem volt túlzottan jellemző a hercegnőre. Kételyeit viszont -, amiért Rhaenys rettentően hálás volt neki - inkább megtartotta magának.

Gyertyáját szorosan a mellkasához szorítva, oldalán a Királyi Testőrség felesküdött lovagjával, magabiztosan - és ami még fontosabb - hangtalanul szelte Deres kihalt folyosóit.

A Hét aprócska szentélye -, ami Lord Stark ajándéka volt Tully származású feleségének - az udvar közepén állt. Színes ablakait hiába lepte be vastagon a dér; meg mindig idegennek tűnt az északi valóságban. Az itteniek még mindig a régi istenekben hittek.

Ser Barristant – mondván, hogy ha lehet szeretne egyedül lenni a gondolataival - az udvar szélén, egy szélvédett ficakban hagyta.

A szíve a torkában dobogott, amikor belépett a szentélybe. Olyan félhomály és csönd fogadta őt, hogy attól félt talán túl korán érkezett.

- Eljöttél...

Robb hangja közvetlenül a háta mögül csendült fel. Magas alakja beleveszett a sötétbe, Rhaenys szemei pedig -, amiknek kellett pár másodperc, hogy hozzászokjanak a gyér fényviszonyokhoz - minden bizonnyal átsiklottak felette.

- Te hívtál... - kalapáló szívverése, amire a riadalom csak rátett egy lapáttal, nem akart lecsendesülni. - De ha még egyszer így megijesztesz, arra csúnyán ráfázol Stark...

- Bocsánatodért esedezem felség... - azzal kezet csókolt neki, Rhaenys sértődöttsége pedig rögvest tovaszállt.

- Nem akarsz gyertyát gyújtani?

A lány csak a fejét rázta. A baljában szorongatott gyertya kellék volt csupán.

- Nem egyedül jöttem. Ser Barristan az udvar szélén vár rám, az árnyékaink pedig csak elárulnának minket.

- Akkor nem szabad nagy zajt csapnunk.

- Nem...

Lassú lépésekkel megkerülte őt és elvette tőle a gyertyát, hogy a hercegnő mindkét keze felszabadulhasson. A faragott kőasztalra helyezte azt, ahol korábban oly sok társa olvadt szét és vált a tűz martalékává.

- Mivel nem tudtalak rávenni, hogy itt maradj velem és arra sem, hogy együtt elszökjünk, adnék neked valamit, ami talán emlékeztetni fog rám... - ellenkezni akart, de Robb megelőzte őt - Fordulj meg kérlek.

A hercegnő egy kis tétovázás után engedelmeskedett. Most már ő is arccal az ajtó felé nézett. Lehunyta a szemét és úgy várta, hogy a fiú milyen meglepetést tartogat a számára.

Robb először a köpönyege csatjával kezdett játszani. A ruhadarab hamar megadta magát; a vastag anyag végigsiklott a felkarján, majd hangtalanul landolt a szentély kőpadlóján. Ezután a haja következett; elemelte az útból, a mozdulat közben pedig lágyan végigsimította a hercegnő fedetlenül maradt nyakát. Csak akkor merte kinyitni a szemét amikor Robb ujjai helyett a fém hűvös érintését vélte felfedezni a bőrén.

- Még a nagymamámé Lyarra Starké volt - magyarázta, miközben Rhaenys kezében az apró farkas fejet ábrázoló ezüst medállal visszafordult a Stark fiú felé.

- Nem fogadhatom el Robb, ez a családodé...

- Azt szeretném, ha magaddal vinnél egy darabot északból... De kérnék is cserébe tőled egy apróságot.

A hercegnő felvonta a szemöldökét; kész volt a tenyerével letörölni azt a ragadós mosoly kezdemény a fiú arcáról, ha kérés gyanánt valami arcpirító dologgal készült előhozakodni.

- Fél szemmel figyelnél a húgaimra helyettem is, amikor visszaértek a fővárosba? Sansa végtelenül naiv még; Arya pedig olyan vad, mint a farkaskölyök, amit a gondjaira bíztak...

A hercegnő elmosolyodott. Robb aggodalmas, oltalmazó oldala, ha lehet még vonzóbbá tette őt a szemében.

- Örömmel...

- Köszönöm.

- Én köszönöm... - a nyakában viselt ezüstfarkas szemgödrébe ügyes kezek a múltból apró drágaköveket helyeztek, a színüket viszont a félhomályban a hercegnő nem tudta volna megállapítani. - Gyönyörű ez a nyaklánc.

- Pont, mint te.

- Ezüst nyelvű hízelkedő vagy Robb Stark... - korholta őt.

- A nyelvemre eddig tényleg nem volt panasz.

- ...És a tetejébe még egy disznó is!

- Rágalom.

- Valóban? - Karba tett kézzel lépett egyet előre - Tán nem most kérkedtél a nyelveddel Stark? Vagy azok csak üres szavak voltak?

Robb elvigyorodott; balját a hercegnő derekára, jobbját pedig az orcájára csúsztatta.

- Bizonyítékot szeretnél?

- Attól mentsen az ég. - csak az álla alatt pihenő kezet tudta elhessegetni magától, a másik továbbra is biztosan tartotta őt alig egy arasznyira a fiútól.

- Akkor mitől jöttél így zavarba?

- Nincs túl sötét hozzá, hogy ilyen messzemenő következtetéseket vonj le?

- Érezni a bőrödből áradó hőt hercegnő; - a nyakához hajolt és úgy suttogta bele a szavait az éjszakába - meg azt, hogy hogyan kapkodod a levegőt... Gondolj rólam, amit csak akarsz, de a szavaim őszinteségében nem kell kételkedned.

Robb szemtelenül játszadozott vele, ezért ideje volt, hogy Rhaenys is felvegye a kesztyűt.

- Tudom... De remélem te is tisztában vagy vele, hogy nem csak emiatt itt - megsimította a nyakában viselt láncot - fogok emlékezni rád.

- Van más is? - Kíváncsian oldalra billentette a fejét, mint egy kisgyerek és úgy meredt a vele szembe álldogáló lányra.

- Szeretnéd tudni, nem igaz? - Olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkaik beszéd közben szinte súrolták egymást. Nem hagyta neki, hogy túl sokáig élvezze a közelségét; eltaszította magától, hogy aztán neki nyomhassa a gránit asztalnak, ahova az imádkozáshoz használt gyertyákat szokták tenni.

- Példának okáért mindig emlékezni fogok rá, hogy milyen imádnivaló vagy, amikor így elvörösödsz.

Rhaenys nem ünnepelhette hosszasan a diadalát. Robb lendületből megfordította és immáron őt szorították hozzá a hűvös gránithoz.

- Akkor már ketten vagyunk...

Ezek voltak az utolsó szavai mielőtt Rhaenys hozzányomta volna az ajkait az övéihez. Elég időt fecséreltek már az üres locsogásra.

Robb úgy hatott őrá, mint haldoklóra a máktej; elködösítette az érzékeit és delíriumba taszította, ahol nem számított már semmi más, csak az ajkára hintett forró csókok, a nekifeszülő torzó és az idomait felfedező nyughatatlan kezek.

Végigfuttatta az ujjait a göndör fürtökön, amikor pedig a Stark fiú kezei óvatlanul elkalandozni látszottak egy határozott mozdulattal megrántotta őket, hogy tudassa vele a határokat. Válaszul Robb belemordult a csókjuba és inkább a hercegnő hajkoronája felé irányította a kezeit.

Miután levegő után kapkodva szétrebbentek Rhaenys nem tudta volna megmondani, hogy percek vagy órák teltek-e. Egy dologban azonban biztos volt: Ha létezik hét pokol, akkor az előbbiekért bizony mindketten a legmélyebb bugyraiba kerülnek majd.

[hehe nem vagyok a legjobb ezekben a smut-ish jelenetek megírásában, de azért remélem tetszett ]