- Imádkozom az anya kegyelméért és kovácshoz, hogy adjon Brannak erőt a felépüléshez...

Rhaenys a betegágy végénél állva nézett végig az összetört fiún és a mellette gubbasztó édesanyján.

- Köszönjük fenség.

Catelyn Stark kivörösödött szemeiben hála csillant; a hercegnő látogatása idejére még koszorú kötésével is felhagyott. Bran rémfarkasa eközben - aki eddig el sem hagyta a fiú ágyát - felemelte a fejét és közelebb osont a lányhoz. Hideg orrának érintésétől a legtöbben hátráltak volna, de a hercegnő egy tapodtat se mozdult. Deresi tartózkodása alatt már egészen kezdte megszokni a farkaskölykök jelenlétét.

- Ha bármiben segítségedre lehetek úrnőm a szobámban leszek - búcsúzásul megvakarta a farkas füle tövét. - Bár az igazság az, hogy egy ilyen koszorú akkor igazán hatásos, ha az anya keze munkája.

Lila szemei egy pillanatra a múltba révedtek. Annak ellenére, hogy Királyvár elestekor alig volt három esztendős, az emlékein nem igen fogott az idő vas foga.

Érezte a padló hűvös érintését a bőrén; a nyitott ablakokon beszivárgó füst illatát és a torkában dobogó szívverését is, amit a közeledő léptek zaja idézett elő. Tudta, hogy a saját hétágú csillaga - amely Elia Martell keze munkáját dicsérte - azon a vészterhes éjszakán is a kilincsen lifegett, amikor az apja ágya alatt bujkálva a Lannister katonák betörték az ajtaját.

Talán Ser Jaime lépteit is ez a talizmán gyorsította fel - gondolta szórakozottan, miközben maga mögött hagyta a betegszobát - Vagy talán egy nap több esküt már nem volt kedve megszegni...

A második lépcsőforduló megtétele után egy fel-alá sétálgató alakba botlott. Elég volt egy pillantást vetnie a fiú megtört alakjára és az összes korábbi haragja nyomtalanul elpárolgott a testéből.

- Robb...

A Stark fiú ráemelte a tekintetét és megeresztett az irányába egy gyenge mosolyt.

- Fenség.

- Nagyon sajnálom, ami történt. - suttogta majd, közelebb sétált hozzá és a kezei után nyúlt.

Sejtelme sem volt róla, hogy milyen régóta várakozhatott itt. Robb ujjai olyan hidegek voltak mint, az a terület, aminek egy napon az atyját követve az őrzője lesz. - Édesanyád most egyedül van a fivéreddel, ha szeretnéd őt meglátogatni.

- Nem tudok odamenni... - a mondat közepén elcsuklott a hangja - Képtelen vagyok belenézni anyám üres szemeibe.

Rhaenys gondolkodás nélkül körbevetette a karjait a Stark fiú derekán és hagyta, hogy belevesszen az ölelésükbe.

- Bran észak szülötte... - ellazított a karjain, hogy Robb kék szemei utat találhassanak az ő lila szempárjához. Meg akarta mutatni neki, hogy a szavai között nincs helye a hazugságnak.

- Az öreg torony tetejéről esett le.

- De túlélte a zuhanást! A hét pokolba, ti Starkok még ahhoz is túl makacsak vagytok, hogy meghaljatok.

Utolsó mondata megtette a hatását; Robb ajkain egy mosoly árnyéka futott végig.

- Higgy nekem Robb, a testvéred élni fog.

- Sétálj velem egyet kérlek.

Rhaenys boldogan tett eleget a kérésének. Örült neki, hogy újra beszélő viszonyban vannak egymással, de annak már korántsem, hogy egy ilyen szerencsétlen eseménynek kellett bekövetkeznie hozzá, hogy felülemelkedjenek a sérelmeiken.

Útközben csak elvétve futottak bele deresi szolgálókba. Ők csak egy rövid meghajlás erejéig torpantak meg és mentek is tovább a dolgukra. A pletykákat - fővárosi sorstársaikkal ellentétben - a zárt ajtók mögött tárgyalták meg.

Rhaenys számított rá, hogy szóbeszéd tárgya lesz, de mivel úgy tűnt Robb kicsit sem zavartatja magát, megpróbálta elcsendesíteni aggodalmas gondolatait. Akaratlanul is össze-össze simuló kézfejeik - amiről egyelőre egyikük se kívánt szót ejteni - talán mégsem bizonyultak elégnek hozzá, hogy a kiváltsa az északi népség megbotránkozását.

Az istenerdőbe érve Robb megelégelte a dolgot; ahelyett azonban, hogy nagyobb távolságot tartott volna kettőjük között, inkább megfogta a kezét.

Rhaenys belepirult a Stark fiú érintésébe, de nem ellenkezett. Rajtuk kívül egy lélek sem járt errefelé.

Robb egészen a varsafa lombjai alá vezette őt. A hercegnő balját továbbra is a tenyerében tartva szemtől szembe fordultak és úgy nyitotta szólásra a száját.

- Bocsánatot szeretnék kérni tőled, azért, amiket korábban mondtam. A tehetetlenség szította düh beszélt belőlem.

- Ez már a múlté... Borítsunk rá fátylat - válaszolta, de Robb nem tágított.

- Bolondság volt a részemről hagyni, hogy a féltékenység elködösítse az elmémet.

- Nem őrzök haragot a szívemben az irányodba. - Magányosan árválkodó bal keze szinte sóvárgott a érintése után, ezért Rhaenys magához ragadta a kezdeményezést; most ő nyúlt a fiú szabad kezéért. - És neked is ugyan ezt tanácsolom.

- A Királyölő roppant szerencsés alak. - Robb összefonódó ujjaik láttán elmosolyodott. - Remélem megadja majd neked azt az életet, amit megérdemelsz.

- Biztonság és jólét, távol a király szeszélyeitől...

- És mi van a szerelemmel?

Rhaenys grimaszolni kezdett és elhúzta a kezeit. Ha tehette, a zavarba ejtő kérdésekre inkább biztos távolságból válaszolt.

- Tudhatnád, hogy a magunkfajtának nem adatik meg az kegy, hogy szerelemből kössünk házasságot - Olyan hangsúllyal mondta ki ezeket a szavakat, mint amikor egy csintalan kisgyereket kell kiokosítani a világ dolgairól.

Hosszú szünet állt be a kettőjük beszélgetésébe, mindketten belevesztek a gondolataikba. Amikor hercegnő újra megszólalt, már sokkal játékosabban csengett a hangja.

- Bár néha azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék. - Ezek a gyermeteg gondoltok önkéntelenül is mosolyt csaltak az arcára. - Magam mögött hagynám a nevem és a vele együtt járó összes címet, nyomort és kötelességet. Felszállnék egy Pentosba tartó hajóra és soha többet nem hallanának felőlem.

- Akkor tegyünk így...

A többes számtól önkéntelenül is felszaladt a szemöldöke.

- Tegyünk?

- Nem gondolod, hogy hagynám, hogy felesküdött kard nélkül menekülj el innen.

Gondolat abszurdsága, hogy ketten vannak az egész világ ellen, elegendő volt hozzá, hogy kizökkentse őt a merengésből.

- Bolondságokat beszéltem. - hátrálni kezdett, mintha a távolodásával nem csak Robbtól, de az ajkait elhagyó meggondolatlan szavaktól is el tudta volna szeparálni magát. - Különben is egy perc nyugalmunk se lenne. Robert emberei mindig a sarkunkban loholnának.

- Túljárnánk az eszükön. Ha pedig túl közel jutnak hozzád, mind egy szálig kardélre hánynám őket.

- Most te beszélsz badarságokat... - a fiú óvatos lépteivel egyre csak csökkentette a közöttük lévő távolságot.

- Egyszerű életünk lenne, de esküszöm a régi és az új istenekre, hogy boldoggá tennélek téged, amíg a szívem meg nem szűnik dobogni.

Utolsó szavait már szinte suttogva ejtette ki. Eközben a kezei sem tétlenkedtek; a lány derekára csúsztatta őket és közelebb vonta őt magához. Arcukat csupán egy arasznyi távolság választotta el egymástól.

- A szabad városokban nem kéne véka alá rejtenem mindazt...

- Mégis mit? - Rhaenys immáron teljes testtel hozzá simult, kezeit pedig Robb vállán nyugtatta. Ebben a helyzetben képtelenségnek tűnt, hogy kalapáló szíve ne kürtölje világgá az izgalmát.

Válasz helyett csupán egy rövid, de annál szenvedélyesebb csókot kapott.

A puha ajkak érintése nyomán előszőr megdermedt; a józan ész és az ösztönei egy futó pillanat erejéig még viaskodtak egymással.  Az utóbbi győzelmeskedése után viszont a hercegnő átadta magát a pillanatnak. Körbefonta a karjait Robb nyaka körül és ha lehet még közelebb vonta őt magához.

Amikor egy lélegzetvételnyi szünetet tartva elhúzódtak egymástól, Robb Rhaenys kipirult orcáira csúsztathatta a kezeit és befejezte a korábban megkezdett mondatát.

- ...Amit érzek irántad.

A kipirult ajkait elhagyó szavak a várttal ellentétes hatást idéztek elő; Rhaenys fejében megkondultak a vészharangok. Eltolta magától az orcáira illesztett kezeket és úgy nézett fel az északi fiú zavarodott arcára.

- Ezt nem lett volna szabad...

- Miért? Félsz, hogy az új jegyesed megtudja?

- A saját dolgunkat nehezítjük meg ezekkel a gyermekded álmodozásokkal. Értsd meg kérlek Robb, hogy én nem élhetem bele magam ebbe a hamis boldogságba - kitartóan kerülte a szemkontaktust; nem akarta tudni, hogy a Stark fiú tekintetében a csalódottság mellé a harag vagy a szomorúság szegődött-e társul. - Három nap múlva visszaindulunk Királyvárba és kitudja, hogy látlak-e még téged egyáltalán.

- Három nap... - sóhajtotta - Kegyetlenek az istenek.

Tehát az utóbbi könyvelte el magában a hercegnő. Robb ezalatt újra a keze után nyúlt, de ez az érintés már sokkal óvatosabb volt a korábbiaknál. Rhaenysnek mégsem volt ereje eltaszítani őt magától; inkább szótlanul kivárta, vajon mit forgathat a fejében.

A finom csók, amit Robb a kézfejére hintett alig volt több egy puszta sóhajtásnál. A búcsúzás fájdalmas gesztusa volt, ami magában hordozta száz-meg száz hasonló - az idő hiányában el nem csattanó - csók hamis ígéretét.