Rhaenys a kennelek felé vezető utat olyan könnyed léptekkel tette meg, mintha felhőkön szökdelt volna.

Az első dolog, amit megpillantott amikor kilépett az építmény masszív falai közül, Robb tarkója volt. A fiú neki háttal állt és egy kifejlett kopó méreteivel vetekedő farkaskölyköt próbált jó modorra tanítani.

Végül a rakoncátlankodó rémfarkas volt az, aki két rövid vakkantással bejelentette az érkezését.

Robb villámgyorsan megpördült a tengelye körül, majd bizalmatlanul pásztázni kezdte az udvart. Amikor azonban kék szemei megállapodtak Rhaenys karcsú alkatán és halvány mosolyra gördülő ajkain, rögvest ellágyultak a vonásai.

- Hercegnő! – farkasával a nyomában sebes léptekkel átvágott az udvaron. - Már azt hittem, hogy a Királyölő örökre elragadott tőlem.

Rhaenys összerezzent a meggondolatlan kijelentéstől. Hiába távolodtak el a fővárostól, azért nem ártott odafigyelni arra, hogy mi is hagyja el a szájukat.

Az aggodalma Robbnak is feltűnhetett ugyanis, így szólt:
- Ne aggódj hercegnőm, csak magunk vagyunk.

Robb szavai nyomán mindkettőjük orcái felforrósodtak. Szerencséjükre könnyű volt a csípős északi levegőre fogni a dolgot.

Elérkezettnek látta az időt a témaváltásra, így a lány, a bájos kék szempár helyett, inkább a mögötte várakozó rémfarkasra fordította a figyelmét.

- Ő lenne Szürke Szél? – kérdezte, Robb pedig bólintott egyet.

- Igen... De nem kell aggódnod hercegnő, a barátaimmal kezes bárány.

Miközben kinyújtotta a kezét, hogy Szürke Szél kedvéee szaglászhassa őt, felszaladt a szemöldöke.

A Targaryen hercegnő gyorsan kivívta a farkaskölyök szimpátiáját, ugyanis miután hideg orrát párszor hozzáérintette annak ujjbegyeihez, érdes nyelvével alaposan meg is nyalogatta azokat.

- Szóval barátok vagyunk? - Rhaenys hosszú ujjai már az állat vastag bundáját cirógatták.

- Megtiszteltetésnek venném fenség...

Képtelen volt elfojtani a vigyorát, rég érezte magát ennyire önfeledtnek. Robb közelsége és Joffrey-vel való eljegyzésének vége egy ritkán látott felszabadultabb oldalát hozta elő.

- Szürke Szélhez beszéltem... - a Stark fiú nyilvánvaló zavara még szélesebbre rajzolta a mosolyát. - De a beígért körbevezetés után majd eldöntöm, hogy hányadán is állunk...

- Akkor ne vesztegessük az időt – bólintott, majd Szürke Széllel a nyomukban elindultak a kastély felfedezésére.

***

- Mit tudsz a Deres alatt húzódó kriptáról...?

Rhaenys kérdése egy a vár építéséről szóló hosszú monológot szakított meg. Mielőtt válaszra nyitotta volna a száját, Robb homlokát hosszú másodpercekig ráncok barázdálták.

- Azt, hogy nagyobb mint egész Deres és az elődjeim szobrai őrizik... Észak királyai, a családod hódítás után pedig Deres urai... – Rhaenys csak úgy itta a Stark fiú szavait. - Az alsó legrégebbi szintek veszélyesek és egy részük talán már be is omlott, ezért nem megközelíthetőek, de a többi folyosó egy fáklyával és egy nagy adag bátorsággal bejárható.

- Ezt örömmel hallom.

- Csak nem látni akarod? – kérdezte, mire Rhaenys bólintott egyet.

- Van egy déli mendemonda, aminek szeretnék a végére járni – a társukul szegődött Szürke Széllel a sarkában belefogott a magyarázatba.

Az rémfarkaskölyök olykor-olykor a lábának simuló masszív teste – melyet szoknyája vastag anyagán keresztül is érzett – nyugalommal töltötte el őt. Talán ezért is fordított a megszokottnál kevesebb figyelmet arra, hogy milyen szavak is hagyják el az ajkait.

-  Jacaerys Velaryonnak - Rhaenyra királynő elsőszülött fiának - volt egy Vermax nevű sárkánya, akiről a rossz nyelvek azt állítják, hogy a sárkányok tánca idején - hím létére - északi tartózkodása alatt tojást rakott itt Deresben.

- És annak a tüze forrósítja fel az itteni forrásokat? – Robb hitetlenül megcsóválta a fejét. Úgy mosolygott rá, mint ahogyan a felnőttek szoktak a badarságokat beszélő gyerekekre. Elnézően de azért mégis bosszankodva a naivságukon.  - Biztosíthatlak róla fenség, hogyha egy sárkány szunnyadna az otthonom alatt, arról valószínűleg tudnék.

Rhaenys azonban nem tervezett meghátrálni.

- A saját szememmel szeretném látni...

- Akkor remélem készen állasz, hogy megízleld a csalódás keserű ízét hercegnő. – Robb közben lelassította a lépteit, hogy aztán leheletnyi könnyedségű érintésével a lány derekán, egy másik folyosó felé terelje őt.  - A kripta nem rejt számunkra mást csak pókhálókat, porladozó testeket és letűnt korokból származó kóválygó lelkeket.

- Engem nem igen riaszt már holmi rémtörténet.

- De a Deres alatt megbúvó sárkányokban hiszel... – forgatta a szemeit.

Időközben kiértek arra az udvarra, ahol az érkezésük napján a tiszteletükre a vár apraja-nagyja felsorakozott előttük.

- Csak vezess a kriptához...

Szürke Széllel kiegészült párosukat alig tíz lépés választhatta el a régmúlt Starkjainak kegyhelyéül szolgáló kripta bejáratától, amikor a hátuk mögül súlyos léptek zaja ütötte meg a fülüket.

- Hogy képzeled, hogy bemocskolod azt a helyet, ahol ő nyugszik, azok után, amit az a söpredék apád tett vele?! – Mennydörögte a férfi. Robert Baratheon termetes ember létére igencsak gyorsan szedte a lábait.

- Én... – a kezébe nyilalló éles fájdalomtól elcsuklott a hangja.  - Én csak látni akartam a kriptát felség...

Magyarázata azonban süket fülekre talált, ugyanis a király továbbra is vasmarokkal szorongatta a csuklóját. Robert Baratheon dühtől eltorzult vonásai nem sok jóval kecsegtettek.

- Felség... – ez már megmentője jól ismert hangja volt. - A lány csak kíváncsi... Biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat.

- Még hogy nem akart, rosszat! Az istenekre, ez egy Targaryen! – azzal a lendülettel el is taszította őt magától, mintha csak valami fertőző förtelem lenne. – MEG SEM ÉRDEMLI, HOGY ÉLETBEN LEGYEN!

Szürke Szél halk, de figyelmeztető morgásával a fülében kiegyenesedett. Jaime erős kezei szerencsére még az előtt körülölelték őt, hogy közelebbről megismerhette volna az udvar sarát. 

- Nem ítélhetsz el egy gyermeket az apja bűnei miatt Robert... – Eddard Stark nyugodt hangja közvetlenül mögülük csendült fel. Jobbját a fia vállára csúsztatta, nyugalomra intve őt.

- Én vagyok a király, azt teszem, amit akarok!

Észak őrzője azonban nem hátrált meg, mégha ezúttal ő vált a király dühkitörésének célpontjává.

- Pont ezért kell arra törekedned, hogy a korona viselésével járó hatalmat igazságosan használd – magyarázta, Robert viszont nemes egyszerűséggel leintette őt.

- Nincs kedvem a kioktatásodat hallgatni Ned... - Ezután Jaime-hez fordult. - Te pedig ne felejtsd el, hogy hol a helyed Ser. A királyod vagyok még ha a hazaérésünk után atyád kérésére fel is mentelek a királyi testőrség fehér köpenyének viselése alól. Ezt semmilyen Targaryen szukával kötött eljegyzés sem feledtetheti veled...

Rhaenys az ez után következő eseményekből már vajnyi keveset fogott fel. Jaime tudatosan kerülte a tekintetét, amikor pedig a királyuk egy kurta biccentéssel jelezte, hogy nincs több mondanivalója a számukra, kifejezéstelen arccal szegődött a nyomába.

Az udvaron hármukon és Szürke Szélen kívül egy lélek sem maradt.

- Robb, az istenerdő jobb úticél lenne a számotokra. – Annak ellenére, hogy a Robert Baratheon gömbölyded alkatát már rég elnyelte Deres egyik fáklyákkal megvilágított folyosója, Ned Stark továbbra is aggodalmasan bámult gyermekkori barátja után. - Az sokkal érdekesebb úti cél lehet egy kíváncsi déli szempár számára.

Rhaenys utólag alig emlékezett rá, hogy hogyan jutottak el a deresi istenerdőbe. Az idillien békés környezet cseppet sem illett a hercegnő háborgó lelkéhez.

Végül Robb volt az, aki megtörte a kettőjük közötti csendet.

- Nos gratulálok...

Hitetlenül a Stark fiú felé kapta a fejét.

- Mégis mihez? – Nem tudta eldönteni, hogy hirtelen sírjon vagy nevessen-e. - Hogy már megint mások döntenek a sorsom felett? Hogy úgy adnak vesznek, mintha egy vásárra kihajtott jószág lennék? Az egész életem ebből állt. Ha valaki nem megtűrt söpredékként néz rám, akkor azt lesi, hogy hogyan lehetnék a hasznára...

Az istenerdőben feltámadó szélroham helyeslő bólogatásra kötelezte az aggastyán korú fák leveleit.

- Nem mindenki...

- Kevés kivétellel találkoztam.

- Az apám meggyőzhetné a királyt... – a közöttük lévő távolság vészesen fogyni kezdett. - Gyerekkori barátok, rá lehet, hogy hallgatna.

- És aztán? Ha nem Ser Jaime, akkor jön majd valaki más.

- Talán itt maradhatnál... – a szavai alig voltak többek egy sóhajtásnál. Titkos kívánságnak hangzott, amit az ember a párnájába fúrt fejjel mormol el, mert annyira fél attól, hogy kinevetik miatta.

Rhaenys ezzel szemben kiabálni akart, ráordítani, hogy nőjön fel és hagyja már ezt a gyermekded naivságot kishúgaira. 

- Valóban ezt szeretnéd?

- A régi istenek látják a szívemet a varsafákon át. 

Robb a jobbjával a lány keze után nyúlt, és könnyeden a saját mellkasára helyezte azt. Ha a Stark fiú szívverését nem is hallotta, Rhaenys a saját szívének lüktetését biztosan a fülében érezte.

A levelek tánca alább hagyott, mintha csak észak régi istenei is lélegzetvisszafojtva várták volna, hogy hogyan is bontakoznak ki az előttük lezajló események.

- Lehetetlent kérsz tőlem - suttogta, de a tenyerét továbbra is Robb mellkasán nyugtatta.

A Stark fiú tekintete lassan lejjebb vándorolt, hogy aztán a hercegnő csuklóján állapodjon meg. Szép vonásai egy csapásra elkomorodtak, Tully édesanyjától örökölt kék szemei pedig acélszürkévé változtak a haragtól. Valahogyan ez a komor némaság is jól állt neki.

- Biztonságban tudnálak. Soha senki sem érhetne többet egy ujjal sem hozzád. - azzal egy óvatos mozdulattal az ajkaihoz emelte Rhaenys sérült kezét és apró csókot hintett az ott díszelgő friss zúzódásokra.

- A király még ha gyűlöl is, sosem engedne engem ilyen messzire Királyvártól. - Először csak az ujjbegyeivel simogatta meg a fiú frissen borotvált orcáját, majd a pillanattól megrészegülve az egész tenyerét a fiú bőréhez érintette.

Robb arca úgy illeszkedett a  tenyerébe, mintha az istenek - az ő végtelen hatalmukkal - direkt erre a célra faragták volna ki.

- Nem áltathatom magamat a boldogsághoz hasonló gyermeki képzelgésekkel.

- Szóval ez a terved hercegnő? Életed végéig boldogtalan leszel?

A Robb hangjában felcsendülő szemrehányás meglepetésként érte a Targaryen hercegnőt. Bizonytalan léptekkel elhúzódott hát a fiútól, sérült balját pedig a szoknyája redői közé rejtette.

- Mégis mit tehetnék?

- Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy te hercegnőm nem vagy egy gyámoltalan, megmentésre szoruló hölgyemény... - Robb ezen a ponton túl már képtelen volt véka alá rejteni saját frusztrációját. - A saját kezedbe kéne venned a sorsodat, ahelyett, hogy szolgalelkűen beletörődsz abba, hogy mások alakítsák azt...

- Beletörődők? – Rhaenys indigólila szemei fenyegetően megvillantak. Ha sötét dorne-i tónusaival nem is, vérmérséklete tekintetében igencsak rászolgált a családnévre. - Tényleg ezt gondolod rólam?

- Rhaenys... - próbálkozott, de a lány letorkolta őt.

- Lehet, hogy nem viselek koronát, mert csak egy a trónjáról letaszított őrült király megtűrt unokája vagyok, de nekem sincs kedvem egy fancsali képű Stark kioktatását hallgatni tovább - mondta, majd faképnél hagyta a fiút.