Deres udvarát beragyogó holdfény megcsillant Rhaenys hajában viselt aprócska, visszafogott diadémon, amit a lakoma tiszteletére tett fel.

Minden erejével azon volt, hogy lent tartsa a gyomrában lévő ételt. Nem is merte elképzelni azt a pusmogást, ami őt övezte volna, ha kiderül, hogy gyomrának tartalma végül az udvar egyik eldugott sarkában végezte. A friss levegő és a mély lélegzetvételek valamicskét segítettek rajta, de Rhaenys még így is kutyául érezte magát.

- Hercegnő, jól érzed magad?

Biztosra vette, hogy egy északival van dolga. Nem ismerte fel a hangot.

Menj el akarta mondani, de félt kinyitni a száját, ezért inkább csak bólintott egyet reménykedve benne, hogy az ismeretlen megelégeli szótlanságát és egyszerűen eloldalog.

Ahogy teltek múltak a percek, Rhaenys émelygése is fokozatosan tova szállt. Kezdett visszatérni az erő a tagjaiba így óvatos mozdulatokkal elengedte a fa korlátot és tett néhány bizonytalan lépést előre.

Nagyon büszke volt magára, hogy képes volt hányás nélkül megúszni a dolgot. Továbbra is magán érezte az idegen tekintetét, és kifejezetten zavarta, hogy nem látja annak arcát. A hang gazdája nem akaródzott kilépni a holdfénybe.

Lehet okosabb lett volna a részéről, ha egy hátraarc után visszasiet a nagyterembe, de az alkohol pont annyira tompította el az ítélőképességét, hogy levetkőzze magáról a megszokott óvatosságát és hagyja, hogy a kíváncsisága győzedelmeskedjen felette.

A nyakát nyújtogatva tett még néhány óvatos lépést előre indigólila szemeit pedig arra a helyre függesztette, ahol az idegent sejtette.

- Mutasd magad... - szólt halkan, hangsúlyából azonban bárki megérthette, hogy nem egy átlagos közrendűvel van dolga.

Rhaenys nem szeretett így beszélni, mert olyankor akaratlanul is párhuzamot vélt felfedezni saját maga és a királyné között, amitől mindig borsózni kezdett a háta.

Az volt az egyetlen szerencséje, hogy még idejében a szája elé kapta a kezét, ugyanis sikítása az egész kastély haptákba vágta volna magát.

Nem mintha a holdfénybe kilépő gödörhajú fiú olyan borzalmas látvány lett volna, sőt... Kedves arca volt, olyan sötét, kifürkészhetetlen szemekkel akár az éjszakai égbolt. A problémát inkább a lány lábánál elsuhanó bundás árny okozta.

- Sajnálom, hogy megijesztett fenség... – szabadkozott a fiú miközben sietve magához hívta állatát - Ne aggódj, nem bánt...

Rhaenys azonban továbbra is bizonytalanul méregette a fiú lábához kuporodó hófehér bundás lényt.

- Miféle kutya ez – kérdezte bizonytalanul az állat vörösen izzó szemeibe bámulva. Mielőtt azonban a fiú válaszolhatott volna, az állat torkából mély morgásszerű hang tőrt elő, kivillantva ezzel hatalmas borotvaéles fogait. Úgy látszott, nem igazán volt ínyére, hogy a Targaryen hercegnő kutyának titulálta.

- Szellem nem kutya, hanem rémfarkas – rázta a fejét a fiú, majd sietve megvakargatta az állat fülét, hogy rábírja őt a hallgatásra.

- Úgy tudtam a Faltól délre nem élnek rémfarkasok...

A hercegnő döbbenettől kitágult szemei akaratlanul is aprócska, rövid életű mosolyt csalt az arcára.

- Hát most már él néhány... Hat, hogy egészen pontos legyek. Stark nagyúr összes gyermekének jutott egy.

Rhaenys ezután tüzetesebben is megvizsgálta az előtte álló fiú északi vonásait. Biztos ő a fattyú, akiről az úton idefelé annyit suttogtak... állapította meg homlokráncolva. Stark vér csörgedezett az ereiben, még akkor is, ha vezetéknevének nem kaphatta meg a talpig becsületes édesapja családnevét.

Nem hagyták, hogy részt vegyen a lakomán gondolta
a fiú kedveszegett arcára, majd egyszerű ruháira emelve tekintetét. Bárcsak mindenhol úgy kezelnék a fattyakat, mint Dorne-ban.

Édesanyja szülőföldjére gondolva összeszorult a szíve. Még sosem járt ott, de álmaiban, egy nagy koromfekete sárkány hátán számtalanszor elrepült már oda. Az ébredés azonban minden alkalommal kíméletlenül szembesítette a fájdalmas valósággal.

A sárkányok rég kihaltak, a király pedig sosem hagyná, hogy olyan messze utazzon.

Szellem eközben feltápászkodott gazdája mellől és Rhaenys elé ügetett, hogy nedves orrával megszagolgassa a lány szoknyájának szélét.

- Megsimogathatom? – bukott elő belőle a kérdés, mielőtt még felfoghatta volna, hogy mit is mond. Józan eszét minden bizonnyal a Robb melletti helyen hagyta.

- Persze – bólintott. Őt is meglepte a hercegnő hirtelen jött bátorsága.

- Akkor inkább úgy kérdezem, hogy megsimogathatom-e anélkül, hogy elveszteném a kezem?

- Amíg itt vagyok nem fog bántani hercegnő... - de azért tett előre néhány lépést, hogy csökkentse a kettőjük közötti távolságot, ha netán valami mégis balul ütne ki.

- Szóval te Ned Stark... - fattya vagy akarta mondani, de ha még ez is volt az igazság, nem állt szándékában megbántani a fiú érzéseit. - ... természetes fia vagy.

- Havas Jon, fenség.

- Nagyon örvendek Jon - válaszolta egy mosoly kíséretében, amikor a fiú felegyenesedett a rögtönzött meghajlásból.

- Ha bátorkodhatok megkérdezni hercegnő, neked nem a lakomán kéne lenned? Mi űzött ilyen messzire a nagyteremben folyó mulatozástól?

Havas Jon kérdése hallatán Rhaenys száját egy rövid örömtelen nevetés hagyta el. Elég bort ivott ahhoz, hogy megeredjen a nyelve.

- El tudod képzelni, hogy milyen lenne, ha hőn szeretett királyunk arról áradozna, hogy fénykorában hogyan végzett a tulajdon apáddal egy tucat csillogó szemmel helyeslő bolond előtt?

Lassan közelebb sétált a fiúhoz, Szellem pedig árnyékként követte őt.

- Sajnálom fenség.

Jon sötét szemeiben valódi együttérzés csillant. Rhaenys ezalatt türelmetlenül lesöpörte az orcáján lefolyó magányos könnycseppet és megrázta a fejét.

- Nem kellett volna annyit innom, mert most túlságosan őszinte vagyok.

Félt, hogy a kibuggyanó könnycseppet újabbat követik, ezért inkább a felettük ragyogó Holdra emelte tekintetét. A távolban farkasok vonyítottak, a kastély kenneljében lévő kutyákkal együtt pedig Szellem is csatlakozott hozzájuk.

- És miért baj az?

Látszik, hogy nem Királyvárban nőttél fel...

- Onnan, ahonnan én jöttem ez túlságosan is veszélyes Jon. – válaszolta miközben hosszú ujjait szórakozottan végigfuttatta Szellem hófehér bundáján.

- De most nem Királyvárban vagy fenség, hanem Deresben...

- Azt hiszed, hogy északon nincsenek olyanok, akik néhány fényesen csillogó érméért cserébe szívesen hegyezik a fülüket? – még saját magát is képes volt megijeszteni a hangjában felcsendülő kendőzetlen keserűséggel. - Patkányok mindenhol vannak Jon, ezt jobb, ha megjegyzed.

- Bölcs szavak hercegnő, - csendült fel egy hang Rhaenys jobb oldaláról - látom rengeteget tanultál a drágalátos nővéremtől.

Az ördögfiúkának csúfolt férfi kijelentése nyomán Rhaenys szemei összeszűköltek. Az egy dolog volt, hogy ő észreveszi a közte és a királyné közötti hasonlóságokat, és az megint más Cersei kisöccse dörgöli azt az orra alá.

- Lord Tyrion... – fordult felé nyájasan, mintha csak egy régi kedves ismerőst köszöntene - Neked nem kéne a lakomán lenned?

- Ugyanezt kérdezhetném tőled is.

Rövid lábain közelebb kacsázott hozzájuk, szemeit azonban mindvégig a Rhaenys lábánál tábort verő rémfarkasra szegezte.

- Levegőzni jöttem ki. Túlságosa is fullasztó a füst. Felfordul tőle az ember gyomra.

Ez végül is nem volt hazugság. Bár Robert király részeges hablatyolása mellett a teremben lévő fülledt levegő vajnyi keveset számított.

- Meg az az átkozott nyárbor sem segíthet a dolgon.

A férfi kijelentése után Rhaenys szemei megvillantak. Utálta a képmutatást, Tyrion Lannister pedig köztudottan rajongott az italért. Ha másban nem is, ebben hasonlítottak nővérével.

- Te már csak tudod nagyuram.

Sok mindenre számított, de arra nem, hogy az aprócska termetű Lannister nevetésben tör ki.

- Nocsak, úgy tűnik mégsem vagy az az unalmas teremtés, akinek elsőre gondoltalak.

Nem gondolta volna, hogy egy Lannister - Jaime-n kívül - bármikor is képes lesz mosolyt csalni az arcára, Tyrionnak azonban most valahogy mégis sikerült. Az aprócska fickó majdnem olyan mesterien értett az okos, kétélű bókokhoz, mint daliás bátyja a kardforgatáshoz.

- Ezt most bátorkodom dicséretnek venni... Azt hiszem ideje lesz visszamennem, mielőtt még egész Derest felforgatják utánam - suttogta, majd búcsúzóul még egyszer utoljára megvakargatta Szellem fülét - Örülök, hogy megismerhettelek Jon.

A fiú sötét szemei egészen addig kísérték Rhaenyst, amíg a lány karcsú alakja el nem tűnt a nagyterem felé vezető folyosóra nyíló dupla szárnyú ajtó mögött.

Nem tudta véka alá rejteni döbbenetét. Egyáltalán nem ilyennek képzelte a Targaryen hercegnőt.