A Hét Királyság fővárosában tomboló hőség minden közrendűt és nemest a menedéket nyújtó otthonaik falai közé szorított. Ablaktábláikat becsukva várták, hogy az alkony közeledtével visszatérjen az élet az utcákra.

Az ehhez hasonló napokon Rhaenys még a megszokottnál is jobban kalitkába zárt madárnak érezte magát.

Őt magát sosem zavarta a hőség, de ezt inkább dorni vérének köszönhette, mintsem a Targeryen őseinek.

Királyvári élete másból sem állt, mint hogy megmondják neki, hogy mit csináljon, hova menjen és hogyan viselkedjen. Rhaenys pedig szívből gyűlölte az egészet. Ki nem állhatta, ha korlátok közé szorítják.

Az egyetlen dolog, ami a hasonlóan gyötrelmesnek induló napokon képes volt megnyugtatni őt, azok a könyvek voltak.

Ha férfinak születik talán mester is lehetett volna belőle, aki a fellegvárban tanulva egész életét arra teszi fel, hogy újabb és újabb láncszemekkel bővítse a nyakában viselt ékszert.

Az istenek azonban kegyetlen tréfát űztek vele, ugyan azt a sorsot szánva neki, amit az összes többi előkelő származású hölgynek. Férjhez kellett mennie egy rangjához méltó nagyúrhoz.

A probléma ott kezdődött, hogy a Targaryen hercegnő jegyese annak a férfinek a fia volt, aki harci pörölyével oly sok évvel korábban a most már csak Vörös-ágként emlegetett folyó vizében kioltotta édesapja életét.

Lehetséges, hogy férfiként hasonló sorsra jutott volna, mint a szülei vagy az alig egy esztendős kisöccse. Végeznek vele, mert amíg életben van veszélyt jelent a Bitorló trónjára.

Ereiben ugyan Targaryen vér csörgedezett, mégsem vettek őt igazán komolyan. Azzal pedig, hogy életben hagyták, egy remek lehetőség hullott az újonnan alapított királyi dinasztia ölébe. Nőként ugyanis alkalmas volt rá, hogy a Baratheon-házba beházasodva tovább erősítse azok igényét a vastrónra.

- Ha folyamatosan azokat a könyveket bújod, ugyan olyan unalmas leszel, mint akik írták - csendült fel Faye hangja a jobbjáról.

Rhaenys lassan felemelte indigólila szemeinek sugarát az ölében pihenő könyv iniciákékkal tűzdelt lapjairól és a tőle néhány méterre ülő komiszul vigyorgó udvarhölgyére pillantott. Túl jól ismerte őt ahhoz, hogy felvegye a hasonló piszkálódást.

- Vállalom a kockázatot - mosolyodott el halványan, mire az udvarhölgye mormogott valamit az orra alatt.

A hímzéssel viaskodó Faye valahogy sosem lelt örömet a könyvek nyálazásával.

- Csak egy rakás rég kimúlt ember ténykedése az egész.

- Egy rakás rég kimúlt ember ténykedése, amiből, ha elég szemfülesek vagyunk akár tanulhatunk is - javította ki a lány, figyelmét újra az ölében pihenő könyvre fókuszálva.

A történelem az élet tanítómestere jutott eszébe akaratlanul is az egyik régi könyve megsárgult lapján található idézet, Rhaenys pedig nem érthetett volna jobban egyet vele.

A hercegnő lakosztálya előtt strázsáló őr három rövid koppintással jelezte a látogatók érkezését. A nyikorogva kitáruló ajtón két elegáns szőke fürtös alak lépett be.

Cersei Lannister királynéi pompájával és a kifogásolhatatlan tartásával tiszteletreméltó látványt nyújtott. A nyomában loholó lánya - Myrcella hercegnő - hasonlóan elegáns volt, az ő ábrázatán azonban még az a naiv kislányos kifejezés ült, ami Cersei arcán már réges-rég a gőgös megvetésnek adta át a helyét.

Rhaenys rögvest félretette a könyvét és felemelkedett a székéről, udvarhölgye pedig hasonlóképpen tett. Szemeit szigorúan a padlóra szegezve megcsippantotta szilvakék hímzett ruhája vékony anyagát és pukedlizett egyet.

A királyné közelében muszáj volt betartania a hasonló formaságokat.

- Felség, hercegnő... Ha tudtam volna, hogy megtisztelnek a jelenlétükkel hozattam volna süteményt és frissítőt a konyháról.

- Felesleges lett volna. Úgysem tervezünk sokáig maradni.

- De Rhaenys megígérte nekem, hogy befonja a hajam... - nyafogta Myrcella, édesanyja ruhájának hosszú ujjába kapaszkodva.

Cersei elfintorodott. Sosem szerette, hogy egyetlen leánya ilyen közel áll a Targaryen hercegnőhöz.

- Nem ezért jöttünk Myrcella... És különben sem kéne ezzel rabolnod Rhaenys hercegnő idejét. Erre vannak a szolgálók.

- Egyáltalán nem fáradtság, nagyon szívesen állok a szolgálatodra hercegnőm - szólalt meg a lány minden egyes ajkait elhagyni akaró szót gondosan mérlegelve - de abban felséges édesanyádnak valóban igaza van, hogy fele olyan ügyes sem vagyok, mint a legügyetlenebb kezű szolgálólányod.

A királyné szemei összeszűkültek, de Rhaenys őszintén csengő szavai kikezdhetetlenek voltak. Bolond is lett volna egy Cersei Lannisterhez hasonló büszke asszonnyal nyíltan gúnyolódni.

Olyan volt, mint egy ügyes kötéltáncos, aki egész életét a porondon töltötte. Utálta az egészet, az intrikákat a színészkedést és az állandó óvatosságot, de azt meg kellett hagyni, hogy nagyon jó volt benne. Máskülönben nem is húzta volna ilyen sokáig a Királyvár néven emlegetett viperafészekben.

- Király a kíséretével együtt Deresbe utazik.

A királynő hangsúlyából kiderült, hogy inkább menne a hét pokol egyik bugyrába mintsem északra a Starkok közé.

Rhaenysnek nem kellett hozzá sok idő, hogy megértse Cersei hangjában felcsendülő rosszallás okát.

Robert király új segítőt készül kinevezni a néhai Jon Arryn helyére. De nem az anyakirályné édesapját Tywin Lannistert, - aki Rhaenys nagyapja uralkodása idejében hosszú éveken át töltötte be a király segítője címet - hanem Eddard Stark nagyurat, észak őrzőjét.

Habár Rhaenys érthető okokból kifolyólag nem szívlelte Robert királyt, mégis mélyen egyetértett annak döntésével.

Eddard Stark és Robert Baratheon Jon Arryn gyámsága alatt állva együtt cseperedtek férfivá Sasfészek biztonságot nyújtó erős falai között. Deres ura, Tywin Lannisterrel ellentétben - aki annyira szűkölködött a ravaszságban, mint Casterly-hegy kincsestára az aranyban - a kezdettől fogva támogatta a Targaryen dinasztia megdöntésére irányuló felkelést.

Nem hiányzik ide még egy Lannister, aki a hatalom után sóvárogva belemélyesztheti karmos mancsát a király termetes hasába...

- ...A király pedig a te jelenlétedhez is ragaszkodik.

Ez a kijelentés olyan váratlanul érte, hogy az arcára kiülő döbbenet láttán Myrcella hercegnő kuncogni kezdett. Nagyon ritkán hagyhatta el a fővárost, mivel a király - hasonló útjai során - jobb szerette aranykalitkában tartani őt, nehogy kirepülhessen tömzsi ujjai közül.

Az út Deresbe egy magányos lovas számára két-három hetet venne igénybe, de a több mint száz főt számláló kísérettel érkező királynak jóval több időre lesz szüksége.

A tudat, hogy majd' két hónapig távol lehet Királyvártól megrészegítette. Gondolatai olyan sebesen cikáztak, hogy attól félt nem lesz képes egy épkézláb, koherens mondatot kinyögni.

- Ez esetben szükségem lenne egy új utazó köpenyre felség... Engedelmével rögvest beszélnék is a szabóval.

Myrcella smaragdzöld szemei felcsillantak, majd a királyné felé fordulva így szólt:

- Elkísérhetem anyám? Úgyis szeretnék egy szép új ruhát, amiben mindenkit lenyűgözhetek majd Deresben.

- A Starkok ugyanolyan zord és puritán népség, mint a vidék, ahol élnek kedvesem... Nem hiszem, hogy felismernék az efféle finom déli ruhadarabok által hordozott értékeket.

- Akkor nem kell a ruha, csak hadd menjek vele - ütötte tovább a vasat a hercegnő.

Rhaenys csak óriási küzdelem árán tudta visszatartani a szája szélén megjelenő mosolyát. Mindig is nagyra tartotta Myrcella elszántságát, amit talán más kevésbé elfogult források makacsságnak tituláltak volna.

- De a hőség...

- A legnagyobb tisztelettel felség, a gyaloghintó fedele elegendő árnyékot nyújthat nekünk, hogy az utazásunk zavartalanul teljen - érvelt Rhaenys. - Ami pedig a Myrcella hercegnő és az én biztonságomat illeti, ha a királyi testőrség egyik lovagja velünk tart, nem eshet bántódásunk.

- Kérlek anyám...

A küzdelem innentől fogva értelmét vesztette. Még a rendíthetetlen anyakirályné sem tudott nemet mondani kedvenc gyermeke esdeklésének.

- Ám legyen. Két órát kaptok, nem többet - adta be a derekát az asszony, Myrcella arca pedig felragyogott.

Néhány percen belül már a palota hosszú folyosóit szelték. Faye szintén velük tarott, biztonságukért pedig Ser Barristan Selmy felelt.

Myrcella egész úton izgatottan csicsergett, azokra az aprócska aranyos madarakra emlékeztetve Rhaenyst, amiket a palota impozáns kertjében szokott látni.

- Merre ilyen sietősen drága húgom?

Rhaenys túlságosan is jól ismerte a hátuk mögül megszólaló hangot. Myrcella hercegnővel és Faye-jel az oldalán megtorpant hát, hogy szembenézzen az önelégült arcot vágó koronaherceggel.

A Véreb, most is mint mindig a sarkában loholt, hogy megvédje őt azoknak a haragjától, akiket a herceg tenyérbemászó stílusával magára haragított.

- A szabóhoz megyünk, hogy új köpenyt készíttessünk Rhaenysnek az utazáshoz – válaszolta Myrcella, gondosan elkerülve testvére mustráló tekintetét.

- Szóval hozzád is eljutott az utazás híre.

Ezek a szavak már Rhaenysnek szóltak.

- Igen, felség – bólintott a lány.

A herceg eközben közelebb sétált hozzájuk. Ahogy fogyott a kettőjük közötti távolság Rhaenys gyomra bukfencet vetett látva, hogy a fiú szemei milyen hosszasan időznek könnyű ruhája v-alakú kivágásán. Tekintete végül nagy nehezen feljebb vándorolt, hogy aztán a lány arcán állapodjon meg.

- Olyan vörös az arcod, mint egy parasztlánynak. Förtelmes.

Habár a gondolat, hogy egy embereset lekever jegyesének nagyon csábító volt, a Vérebnek végül nem kellett beavatkoznia. Nem akart okot adni a Targaryeneket vakon gyűlölő Robert királynak, hogy karóra tűzesse a fejét.

Joffrey közelében – édesanyjához hasonlóan - nem ártott a megfontoltság.

- Ezért is várom olyan nagyon az utazást északra hercegem. Ott nincs olyan rekkenő hőség, mint itt.

- Semmi kedvem sincs odamenni. Nincs ott semmi érdekes, csak hó, unalom és rengeteg vadember...

Az a sok vadember egynapon az alattvalóid lesznek, te tökkelütött... gondolta dühösen, de sikerült időben megfékeznie a nyelvét.

- Egy olyan bölcs uralkodónak, ami minden kétséget kizárólag belőled is válni fog felség, nem árt, ha a saját maga vételezi szemügyre majdani alattvalóit, még ha oly kevéssé civilizáltak is, mint az északiak.

Rhaenys olyan ügyesen rejtette el egy ravasz bók mögé a kritikáját, hogy Joffrey semmit sem fogott fel az egészből. A Véreb ezzel szemben a hercegnő szavai hallatán felhorkantott, kiérdemelve ezzel egy haragos pillantást a hercegtől.

- Talán kételkedsz benne, hogy bölcs uralkodó válik majd belőlem?!

- Távol álljon tőlem a hasonló gondolat, felség – válaszolta egykedvűen a férfi, förtelemesen megégett arcán pedig nyoma sem volt a félelemnek.

A Vérebet aligha ijeszthette meg egy elkényeztetett királyfi dühöngése.

A mellette álló Myrcella ideges fészkelődése egyértelművé tette számára, hogy ideje tovább indulniuk. Mindketten tudták, hogy a dühös Joffrey a megszokottnál is kétszer kiszámíthatatlanabb.

- Bocsáss meg hercegem, de felséges édesanyád két óra múlva visszavár minket, ha pedig nem sietünk talán egy fél köpennyel a vállamon kell Deresbe lovagolnom.

Joffrey csak bólintott egyet és útjukra bocsájtotta őket. Látszott rajta, hogy még mindig füstölög a Véreb viselkedése miatt.

- Bántotta Százszorszépet... - szólalt meg mérgesen Myrcella, amikor a herceg és kísérete már hallótávolságon kívülre került. – Gyűlölöm őt!

A kislány kijelentése nyomán Rhaenys sietve annak keze után kapott, hogy mihamarabb elhallgattassa őt. Ser Barristan Selmyn és Faye-n kívül látszólag egy lélek sem volt a közelben, - a Targaryen hercegnő pedig mindkettőjükre rábízta volna akár az életét is - de azért egy Királyvárhoz hasonló helyen nem ártott az óvatosság. Főleg, hogy Varys kismadarai mindenhol ott voltak.

Tisztán emlékezett arra a hófehér Százszorszép névre keresztelt nyuszira, amit a hercegnő neve napjára kapott ajándékba és ami - Myrcella híresztelése alapján - Joffrey szadista hajlamainak legújabb áldozatává vált. Rhaenyst – habár mélyen együtt érzett a nyusziját elvesztett hercegnővel – nem igazán lepte meg a dolog. A koronaherceg mindig is örömét lelte abban, ha nála kisebb, védtelen lényeket kínozhatott.

Balerion, a Fekete Iszonyata után elnevezett idős kandúrját is Joffrey miatt kellett elkergetnie, mert a fiú azzal fenyegetőzött, hogyha a keze közé kerül megnyúzza.

- Nem túl bölcs dolog így beszélned a bátyádról hercegnőm, hisz egy nap király lesz...

- Te pedig a királynéja.

Myrcella szemeiben megvillanó aggodalom már-már hízelgő volt.

- Ha az istenek is úgy akarják akkor igen – bólintása, azonban erőtlennek hatott.

- Neked kéne uralkodnod helyette... - morfondírozott a hercegnő, mire Rhaenys szíve hevesebben kezdett verni. - Te kedves vagy és okos minden, ami ő...

- Ne mondj ilyeneket kérlek még a végén valaki meghallja! – próbálta csitítani a lányt Rhaenys. - Ha jót akarsz nekem erről egy szót se többet.

Sietve elhessegette hát az elméjébe fészkelő makacs gondolatot és a megszeppent hercegnő jobbjába karolva tovább folytatta útját. A divathoz, hímzéshez és az előttük álló északi úthoz hasonló semleges témákról cseverészve csakhamar megfeledkeztek az egészről.

Aznap este álmaiban azonban - Joffrey vagy az atya helyett - mégis saját magát látta Hódító Aegon legyőzött ellenségeinek kardjaiból kovácsolt vastrónon ülve.