Jaime Lannister kivont kardján - amelyet néhány perccel korábban az Őrült király hátába vágott - még mindig ott vöröslött alávaló tettének bizonyítéka.

A menekülők riadt sikolyai, a Vörös Erődöt feldúló katonák kurjongatása és a haldoklók elkeseredett nyöszörgése egyetlen egy, tompa morajlássá vált a férfi fülében.

Nyugtalanul villogó zöld szemei folyamatosan a következő ellenfelet kutatták. A királyi testőrség aranyozott páncélját viselve igencsak kirívó látványt nyújtott a vörös köpenyes Lannister katonák között, mégis csak néhány elvetemült félnótás próbálta meg az útját állni.

Ezek a katonák viszont nem élték meg, hogy lecsapjon rájuk Tywin Lannister - Casterly-hegy nagyhatalmú urának - haragja. Jaime sebesen suhogó pengéje gondoskodott róla.

A többség, miután felismerte őt, olyan sebesen kezdett el hátrálni az útjából, mintha csak pestises lenne, ezért a férfi útja viszonylag zökkenőmentesnek bizonyult.

A keresett szoba felé tartva, egykor patyolat fehér köpenye - amelyet a királyi testőrség felesküdött lovagjaként viselhetett – vadul hullámzott mögötte.

A köpenyen lévő vért és koszt egy mosónő kitartó munkával talán eltüntethette volna az anyagból, a férfi becsületén esett foltot azonban nem.

Esküszegő, királyölő, a becsület nélküli ember... Ezek a szavak cikáztak keresztül az elméjén, minden egyes megtett lépés után.

Mégis, a gondolat, hogy egy ígéretet talán még sikerülhet megtartania, tovább hajtotta őt.

- Vigyázz rájuk... - utasította őt Rhaeger herceg, mielőtt ellovagolt volna a Három Folyóhoz, hogy a koronához hű seregek élén megküzdjön a Robert Baratheon vezette lázadó urakkal.

- Úgy lesz, felség – hajolt meg a férfi, kardja markolatára helyezve a kezét.

Továbbra is zavarta, hogy a többi fehér köpenyt viselő felesküdött testvérével ellentétben, nem lovagolhatott csatába a herceg oldalán, de a királyi testőrség tagjaként mégsem szeghetett meg egy a királytól érkező szigorú parancsot.

Aerys Targaryen közel akarta tudni magához, hogy ha úgy hozza a sors, sakkba tarthassa vele édesapját, aki Robert felkelése alatt, a kivárásra alapozva, egyik tábor mellett sem akarta elkötelezni magát.

Az Őrült király gyanakvása nem volt alaptalan, a döntő csata után Tywin Lannister valóban előmerészkedett a rejtekhelyéről, hogy megkésve bár, de ő is helyet szerezzen magának a győztesek asztalánál.

Arra azonban Aerys király nem számított, hogy nem Tywin az egyetlen Lannister, akitől jobb, ha óvakodik. Ezen könnyelműsége pedig a vesztét okozta.

A Három Folyónál vívott csata véget ért, Sárkánykő hercege pedig, apjához hasonlóan halott volt, a neki tett ígéret így még súlyosabb teherként nehezedett Jaime vállára.

Ha velük tart, talán megmenthette volna a herceg életét, de az is lehet, hogy az ő kisarjadó vére is a három folyó egyik ágát színezte volna vörösre...

Jaime aggodalma tovább fokozódott, amikor a keresett fáklyafényben úszó folyosóra érve meglátta, hogy a néhai herceg lakosztályának ajtaja tárva nyitva van. A szobából kiszűrődő kiabálás hallatán kardforgató keze görcsösen szorult fegyvere aranyozott markolatára.

- Ez a kis patkány megharapott! – jajdult fel egy férfi, szavait pedig cifrábbnál cifrább káromkodások követték.

- Végezz vele – csattant fel egy a korábbinál is dühösebb hang. – Ez csak egy kislány...

A fényűző helyiségbe belépve elborzasztó látvány tárult a szeme elé. Az alig három esztendős Rhaenys Targaryent – Rhaegar és Elia első gyermekét – négy vörös palástos Lannister katona vette körbe.

Jaime olyan gyorsan cselekedett, hogy a Targaryen hercegnő vesztére törő katonáknak feleszmélni sem volt idejük. Nem érdekelte, hogy az apja emberei, mindannyiuknak pusztulnia kellett.

Hiába voltak túlerőben, legyőzésük nem okozott kihívást egy olyan nagyszerű kardforgató számára, akit tizenöt esztendősen Ser Arthur Dayne a Hajnal kardja és a királyi testőrség tagja ütött lovaggá.

A harc alig tartott tovább néhány percnél, a kőpadlót pedig hamarosan mozdulatlanul fekvő Lannister katonák borították be.

Jaime csak egy rövid, futó pillantásra méltatta őket, ami arra elegendő volt, hogy megállapítsa, már nem lélegeznek, de arra nem, hogy kifejezéstelen arcuk és a semmibe meredő halott szemeik kísérthessék őt álmában.

Vértől maszatos kardját hüvelyébe csúsztatva, a megszeppent kislány felé sétált, aki a közeledő Jaime láttán hangosan zokogásba kezdett és a falhoz hátrált, megpróbálva elrejtőzni kerekded arcába lógó sötét tincsei mögött.

Jaime a pöttöm hercegnő reakcióját látva megtorpant. Meg kellett értetnie vele, hogy ő bizony - többi fegyveressel ellentétben - nem jelent veszélyt, hogy mihamarabb Elia hercegnő és a kisfia keresésére indulhassanak.

Rhaenys könnyáztatta orcáját bámulva lassan fél térdre ereszkedett, abban reménykedve, hogy az ismerős arc látványa valamicskét megnyugtatja majd a hercegnőt.

Jaime teljesen elvesztette az időérzékét, az egyetlen dolog, amiből következtetni tudott arra, hogy mennyi ideje vesztegelhetnek a szobában, sajgó térde volt. Ez idő alatt Rhaenys zokogása halk szipogássá csöndesült, indigólila szemeiből patakzó könnyei azonban nem akartak elapadni.

A folyosó felől érkező súlyos lépések hallatán Jaime villámgyorsan felegyenesedett és megpördült a tengelye körül. A kislány – aki láthatóan felismerte a rájuk leselkedő veszélyt – ellökte magát a faltól és a férfi megszürkült köpenyébe kapaszkodva a lovag háta mögül kilesve kémlelte a nyitva hagyott ajtót.

Kardját kivonva lélekben felkészítette magát az újabb küzdelemre. Fogalma sem volt róla, hogy barát vagy ellenség közeledik, de abban sem, hogy ez a két fogalom egyáltalán létezik-e még ebben a pusztulásra ítélt városban.