Hazafelé tartva nem bírtam másra gondolni, csak arra amit a Doktornő mondott. Nem tudom elhinni, hogy apám ilyenre vetemedett volna! De mégis miért hazudott volna Dr.Isabella? Mit nyerne azon, ha engem becsap? 

-Min gondolkozol kicsim?- Nézett rám apám, a belső tükörben. 

-Egy nagyon furcsa dolgot mondott a Doktornő!- Feleltem, azonban nem állt szándékomban elárulni, hogy mit is tudtam meg, már ha igaz egyáltalán! 

-Mit mondott?- Nem volt alterál a tekintete. 

-Nem érdekes!- Hátra dőltem az ülésbe, végül csak kinéztem az ablakon. 
Damian egész úton nem szólt semmit, de nekem sem volt ingerem arra, hogy bármit is meséljek neki, a doktornőnél elhangzottakról.
Apám behajtott az udvarra, majd kiszálltam a járműből. Jobbnak véltem, ha inkább felmegyek a szobámba, mert volt min elgondolkodnom.
Úgy is tettem! Végül miután becsuktam ajtómat, elfeküdtem az ágyamon. 
Egyszerűen nem tudom elhinni Dr.Isabella szavait. Képtelenség hogy apám ilyet tett volna, úgy érzem hogy muszáj lesz elbeszélgetnem apuval! 
Felültem az ágyon, de ekkor váratlanul belépett a szobámba Damian. Nem nézett rám, csak magához vette a pulóverét, ami az íróasztalom székén hevert. -Neked meg mi a bajod?- Szegeztem hozzá kérdésem. 

-Sajnálom Jessica!- Motyogta, de még mindig nem nézett rám. Nem értem, hogy mitől lett ilyen furcsa! Utja a szobám ajtaja felé vezette. 

-Csak így elmész?- Megfeszültem hirtelen. 

-Beszéltem apáddal!- Hátast állt, kezét pedig a kilincsre tette. -Amíg bent voltál a Doktornőnél, azt tanácsolta hogy ne nagyon folyásoljam be, a kezelésedet! Egy szóval jobb lenne, ha nem lennék folyamatosan melletted!- Szavai hallatán, még a víz is levert. 

-De Damian! Ez mégis kinek tenne jót?- Felálltam és oda caplattam hozzá. -Mert nekem biztosan nem!- Vállára tettem kezem. 

-Egy időre elköltözöm!- Adta tudtomra. 

-Damian!- Magam felé fordítottam lassan, de ő kerülte a tekintetem. -Nézz rám!- Tétovázva, de eleget tett a kérésemnek. -Mi az igazi oka?- 

-Jessica!- Sóhajtott. -Ismét bevetésre hívtak!- 

-Mi?- Üvegessé vált tekintetem. -És miért nem mondtál elsőre igazat?-

-De igazat mondtam, tényleg ezt mondta Charlie! Tudod amíg ma bent voltál abban az egy órában, felhívott a Kapitány. Elmondta hogy lenne egy bevetés, és nem szívesen szól, pláne hogy tudja mi a helyzet veled. De az osztagot csak én tudnám vezetni! Nem akartam elvállalni, de eszembe jutott Apád kérése. Így meg tettem!- Magyarázta, azonban én képtelen voltam bármit is reagálni. Tisztában vagyok azzal, hogy így is kivételezve volt vele, mert ilyent nem tehetne, hogy nem vesz részt a Missio-kon. De egyszerűen sokk szerűen ért a hír. 

-De.. De.- Igyekeztem megnyugtatni magam. -Még is hova szól a bevetés? Mi lesz a feladat? Mondj már valamit Damian!- Szemeimben gyöngyözni kezdtek könnyeim. 

-Amerikába kell mennünk!- Elhallgatott. 

-És??- Közelebb léptem hozzá, és csak meredten bámultam sötétkék íriszeibe. 

-A Kormány új célpontja, egy 13 éves ikerpár. Most nagyon rájuk fenik a fogukat, mert a vérükben van egy anyag, ami által 1 perc alatt, begyógyul bárki sebe! Az Amerikai hadseregnek akarják megszerezni a gyerekeket, a mi feladatunk pedig az lesz, hogy a családjukkal együtt, el kell hoznunk őket ide Mexico-ba. Lehetőleg még jóval a Kormány emberei előtt! Ezt a műveletet, teljesen észrevétlenül kell végig csinálunk!- Hadarta el.

-De hova kell mennetek helyileg?- Váltogattam szemeiben tekintetemet. 

-Azt nem mondhatom el!- Az ablak felé fordította fejét. -Tudom hogy utánunk jönnél Jessica!-

-Damian!- Remegő hangomnak utat engedtem. 

-Sajnálom!- Felelte. -Szeretlek!- Suttogta, és egy csókot lehelt homlokomra, végül kilépett a szobámból. 

-Damian!- Szóltam utána, de már alig hallhatóan. Csak néztem, ahogy elsétált a folyosón. Távolodó léptei, felértek egy tör szúrással a szívembe.