Kiadtam a parancsot a tűzharc közben, hogy az épület előtt lévő teherautóba szállitsák fel, az elraboltakat az embereim. -Vigyétek ki őket a városból!- Kiabáltam James-nek, és Oscar-al elindultak a járművel. Próbálták megállitani őket a Kormány emberei, de mi leszedtük őket Mia-val, és Damian-el. Amint lehetőségünk nyílt rá, mi is elkötöttünk egy teherautót, amibe bele ugrottak a társaim. Mielőtt beszálltam volna én is, kaptam egy lövést a jobb combomba. Felkiáltottam, de Damian behúzott az anyósülésre, végül ő elinditotta a járgányt. Elhagytuk a helyet, amilyen gyorsan csak tudtuk, közben a társaim csak sorozták fegyvereikkel, az utánunk eredt fekete ruhás katonákat. Charlotte kapott egy lövést a karjába, és Emily is a lábszárban. Azonban sikerült egy idő után lerázni őket.

-Meg vannak?- Kiabáltam hátra. 

-Meg! Nem lesz gond!- Szisszent fel fájdalmától, Charlotte. -És maga Parancsnok?- Az én lábaim is veszettül fájt, de ahogy eddig mindent, úgy ezt is túl fogom élni! 

-Meg leszek!- Feleltem, tekintetemet pedig Damian-re szegeztem. 

-Most már vége!- Jelentette ki, és megfogta az ölemben pihenő kezemet. 

-Egy időre biztosan!- Sóhajtottam, majd kinéztem az ablakon. 
Egy darabig biztosan nem fogunk hallani az Amerikai Kormány-ról, ebben biztos vagyok! De amíg élek, addig mindig keresztbe fogok nekik tenni nekik, ahogy ők tették nekem!

3 Nappal később. 
Mexico, Puerto Lobos városában. 

Miután kiműtötték a golyót a lábamból, másnap kiengedték a kórházból. Hatalmas felhajtás várt minket a családommal, a kórház kapuin kívül. Rengeteg riporter, újságíró, és persze a csapatom, akik az ölelésükkel fogadtak. 

-Megcsináltuk Benson Parancsnok!- Örvendezett Mia. 

-Csak hívjatok Jessica-nak!- Mosolyogtam, végül ismét átöleltük egymást. 

2 órával később. 

Miután hazaértünk, mindannyian becaplattunk a nappaliba. Damian-re pillantottam, és ő már pontosan tudta, hogy mi fog következni. Olivia felé fordultam, a némaság közepette. 

-Olivia!- Szólítottam lágyan, de ő már sejtette hogy mit akarok közölni vele. Szemei könnybe borultak, végezetűl átöleltük egymást. -Meghalt!- Adtam tudtára, és a pillanat Alexander-é lett. -Hősként halt meg, nemes ügyért adta életét! Ezzel kiváltotta magát a bűnei alól.- Mondtam, bár nem így éreztem igazából! De a gyász most fájdalmasabb az édesanyjának. Mindannyian tudtuk, hogy megérdemelte Alexander Diaz a sorsát! De ha valakit szeretünk, akkor tudnunk kell azonosulni a helyzettel, és osztoznunk kell fájdalmán! 
Ölelésünkből kibontakozva, apám vette át a szerepem. Nem volt mindegy hogy így kellett látnom Olivia-t, elvégre nagyon megkedveltem őt az idők során. De majd egyszer könnyebb lesz neki! 
Damian mellém lépkedett, kezét pedig derekamra simította. Fejemet a vállára hajtottam, és csak így álltunk Olivia gyásza közepén. 

1 héttel később. 

Vidám kiabálásra ébredtem, és végre nem a rémálmok riasztottak fel! A kis Alicia csörtetett be a szobámba, reggel fél kilenckor. 

-Jessica!- Pattant rá az ágyamra. -Valaki keres téged!- 

-Kicsoda?- Érdeklődve vizslattam arcát. 

-Én nem tudom!- Vágta rá, és lóbálni kezdte lábait.  

-Vajon ki lehet az, ilyen korán?- Felvontam szemöldökeimet