Miután minden sérülésemet le kezelte a férfi, összevarrta a jobb lábszáramat, a bal vállamat, és letapasztotta a horzsolásokat az arcomon, levittek egy dzsippel a többiekhez. A Parancsnok pedig szemmel láthatóan, nem kevés mondandóval várt! Kiszálltam a kocsiból, és fegyelmezetten megálltam előtte. 

-Benson!- Meglepően nyugodt hangon szólított nevemen. -Nem azért mondtam magának hogy jöjjön le mert nem hittem volna, hogy másodjára nem csinálja meg! A maga szettje hibás volt. Ezért nem akadt meg a kötél, amint elhibázta a lépést.-

-Tudom, erre rájöttem. Uram!- 

-Akkor mégis miért csinálta végig, a parancsnak ellenszegülve?- Összekulcsolta kezeit, a háta mögött. 

-Mert tudtam, hogy képes leszek rá Uram!- 

-Miért volt ebben olyan biztos Katona?- Közelebb hajolt arcomhoz. 

-Mert bíznom kell magamban! A bevetéseken is előfordulhat, hogy meghibásodik valami. Uram!-

-Igen! Ebben igaza van!- Elkezdett előttem sétálni. 

-A bevetésen sem mászhatok vissza. Uram!- 

-Ez is igaz!- Helyeselt. -De ez nem egy bevetés volt!- Kiabálta. -Ha akarnám, eltanácsoltathatnám Benson!-

-Tudom. Uram!-

-De nem teszem. Tudja miért nem Benson?- Ismét arcomat szugerálta. 

-Nem. Uram!-

-Mert maga ígéretesnek tűnik! De ne merje elbízni magát! Mert ha elbassza majd a vizsgát, akkor teszek róla, hogy soha többé ne képezzék sehol. Megértette Benson?- Sziszegte. 

-Megértettem. Uram!- 

-Ja és Benson! Maga holnapra kapja meg, a 24 órás pihenőjét! Pihenje ki magát, és kezelgesse a sérüléseit!-

-Értettem. Uram!-

-Magának mára ennyi! Vissza viszik a táborba!- 

-De bírom még! Uram!- 

-Ellenszegül Katona?- Ismét íriszeimbe szegezte, szúró tekintetét. 

-Nem! Uram!- 

-Akkor magának mára vége!- Mondta. -Értette?- Kiabálta a képembe. 

-Értettem. Uram!- Tisztelegtem. 

-Pihen!- Szólt rám. -Vihetik!- Odajött hozzám egy férfi, és segített beszállni a dzsipbe. 

-Ezt igen elbasztam!- Sziszegtem.

-Dehogy basztad el!- Vágta rá a férfi, aki vezetett. -Pont ellenkezőleg! Rengeteget bizonyítottál! Tudod ilyenkor derül ki, hogy ki a katonának való, és ki az aki nem! A Parancsnok ezért is adta ki neked a holnapi napot pihenőnek. Ez egyfajta elismerés tőlük!- Nyugtatgatott, csak sajnos nem hittem el, egyetlen szavát sem! 

-Értem.- Néztem a táj felé. 

-Tudod szándékosan kaptad te, a megbuherált szettet. Hallottam amikor beszélték!- Szavai hallatán, kezdtem kicsit mégis csak megnyugodni. -Belevaló csaj vagy te! Rengeteg férfi feladta volna, de te nem tetted!-

-Ez igaz!- Meredtem sebes kezeimre, amiknek a kötése, átázott már a véremtől. 

-Nagyon vigyázz magadra, amíg nem leszek újra melletted!- Viszonozta a puszit, és utamra engedett. -Na menj!- Mosolygott. 
Csak ez a mondat tartotta bennem a lelket! Nem is tudom mi lenne velem, Damian buzdító szavai nélkül! 

Amint vissza értünk a táborba, megköszöntem a fuvart. -Segítsek bemenni az öltözőbe?- Ajánlotta fel segítségét, a férfi.

-Meg leszek köszönöm!- Intettem neki egyet, ő pedig elhajtott. Remélem Alexander Diaz-nak dagad most a begye! Majdnem feldobta a bakancsát, a kis hugicája. De csak majdnem! 

Amint besántikáltam az öltözőbe, beraktam a fegyvert a szekrénybe. Levettem magamról a szétvagdosott gönceimet. Ilyen esetekre, mindig van nálam váltóruha, bár most fordult ilyen elő először, hogy kell is! Be bicegtem a mosdóba, egy szem szappannal, és törölközővel, fésűvel na meg persze az elsősegély dobozzal. Lepakoltam a cuccaimat a mosdókagylóra, végül beálltam a közös zuhanyzóba, bár most csak egyedül voltam. Amint víz érintette testemet, felsikítottam, mint egy újévi malac. Eszem vesztve fájtak a sebek, közben a látomások is gyötörtek! 

*Látomás*

Az egyik női katona, ellökte a másikat. -Úgy is elbuksz, mert egy szar vagy!- Kiröhögte. 

-Hey!- Szólt közbe egy másik nő. -Nem kell ide a műbalhé!-

*Látomás vége.* 

Elhagytam a zuhanyzót, majd óvatosan megtörölköztem. Lefertőtlenítettem a sérüléseket, amik miatt ismét fel sziszegtem, és grimaszoltam. -Nyugi Jessica!- Betekertem őket fáslival, az arcomra pedig új sebtapaszokat raktam. Belenéztem a tükörbe, és csak elszörnyűlködtem a látványomtól. 
Felszakadt szemöldök, szem alatti bőr, és egy apró ajak repedés. A testem pedig tiszta kék zöld volt, ezek mellett a varratok a fáslik alatt. 

-Milyen menőn fogok kinézni! A jobb vállamon ott éktelenkedik a golyó hege, a balon meg majd egy szép három centis varrat heg fog! Persze a többi testrészemről nem is beszélve!- Sóhajtottam. -De én ezt választottam, mert ez az életem! Túl fogom élni a kiképzést, és végre mehetek a bevetésekre! Rengeteg embert fogok megmenteni, mert én erre vagyok rendeltetett!- Óvatosan felvettem a fehér toppomat, és a fehérneműmet, a terepmintás nadrágomat. Felhúztam egy-egy fekete zoknit, és vissza vettem a bakancsomat, végül megfésülködtem. -Készen állok, tovább edzeni Damian-el!- Biztattam magamat, miközben bámultam a tükörben, megtört arcomat. 

Kifelé bandukolva a kapun túlra, megnéztem az időt a telefonomon. -Hát még egy óra kettőig!- Nagy ügy, leülök és megvárom Dam-et. Így is tettem, leültem a porba. Előhalásztam a cigarettámat, és a vizemet. Ittam jó pár kortyot, végül rágyújtottam. -Úgy érzem, hogy most vagyok igazán szabad!- Kifújtam a füstöt.
Mit sem ér az élet, célok nélkül! A céltalan ember nem él, a célok pedig mit sem érnek, élő ember nélkül? Röviden semmit! 

Egy kicsit hamarabb ideért Damian, mint két óra. Amint megállt előttem, elszörnyülködve nézett rám, de én csak vigyorogni tudtam a szerencsétlenségemen. Felálltam a földről, és leporoltam a fenekem. Oda caplattam a kocsihoz, és csak be hajoltam az ablakon. 

-Hola!- Mosolyogtam rá. 

-Hola?- Döbbenten fürkészte sebeimet. 

-Lenne egy fuvarod, egy katonának?- Emlékeztettem, a megismerkedésünkre. 

-Merre tartasz?- Mindent sejtő mosolya, ott lapult orra alatt. 

-Amerre az élet visz!- 

-Gyere szállj be!- Nevette el magát gyengén. -Na mesélj csak!- 

-Hát hol is kezdjem?- Vicces gondolkodó képet vágtam, ő pedig kiröhögött. Elkezdtem mesélni neki a kalandos napomat, és meglepetésemre ő is gratulált. Szerinte is elismerés volt a Parancsnoktól, az hogy így állt hozzám. Damian-nek elhittem! Benne tudok már csak bízni! 

Amint vissza értünk a városba, rám pillantott. -Tudod azt terveztem a mai napra, hogy beülünk valahova enni, és utána elmegyünk gyakorolni. De mivel ilyen csúnya sérüléseid vannak, így ez esélytelen!- 

-Na ezt most rögtön szívd vissza!- Fenyegettem a mutatóujjamal. 

-Várj! Nem hagytad hogy végig mondjam!- Rám vetette a pillantását. -Így arra a döntésre jutottam, hogy nem ülünk be sehova, hanem elviszlek magamhoz! Csinálunk valami kaját, le kezeljük újra a sebeket rajtad, mert a vállad kötése is kezd átázni! Ezután pedig kimegyünk a prérire, és a képességeidet fogjuk fejleszteni!- Ismét vissza pillantott arcomra. -Vélemény?- 

-Legyen!- Adtam fejemet tétovázva. 

-Nagyszerű! Akkor irány hozzám!- Vigyorra húzta ajkait, én pedig fáradt mosollyal sóhajtottam egyet. 

Tekintem csak jobbra balra cikázott, a csendes kis környéken. -Itt csak katonák élnek?- 

-Mondhatni! Na meg a családjuk.- Leparkolt az egyik ház elé, végül kiszálltunk a járműből. Egy egészen egyszerű kis ház volt. Kinézetre egy, egy szintes tégla épület volt. -Gyere csak!- Kinyitotta a bejárati ajtót, végül maga elé engedett. -Nézz nyugodtan körül, én addigi felrakom a vizet főni!- Ahogy beljebb haladtunk, bentről egy elég kis otthonos búvóhely volt. Egyben volt a konyha a nappalival! Az ajtótól nézve kicsit bal oldalon, volt a konyha, közvetlen vele szemben a nappali. Az ajtótól három méterre volt egy kis Tv, előtte egy dohányzó asztal, az előtt pedig egy kanapé. A szoba végében, egy szekrénysor, az mellett pedig két ajtó. A konyhához közelebbi említett ház tartozék, vezetett a hálóba, a másik pedig a fürdőszoba volt. -Vélemény?- Nézett rám, ahogy bicegtem vissza hozzá. 

-Egészen kis otthonos!- Pillantottam hátra, miután oda értem mellé. 

-Nem akarsz segíteni?- Tördelte bele a tésztát, a fazékba.

-Nem!- Kiöltöttem nyelvemet, és felnevettem. 

-Na jól van! Ezt megjegyeztem!- Meglepetten elnevette magát. -Ezt nevezem!- 

-Jó! Itt vagyok na!- Vigyorogtam. -Mibe segítsek?- Néztem körbe a pulton. 

-Már nem kell!- Sértődöttséget szimulált, de a szeme sarkából kukkolt. 

-Te kis!- Nevetve oldalba böktem, ő pedig megugrott. 

-Fú!- Abba hagyta a tészta kevergetését, és felém fordult, és egy mindent sejtető vigyor ült az arcára. 

-Ó.- Néztem rá, és tudtam hogy nekem végem. -Ne!- Hátráltam. -Ne ne Damian!- De ő csak vigyorgott, és elkapott. Alaposan meg bökdösött. -Segítség!!- Levegőt is alig kaptam, de csak röhögtem. 

-Nesze!- Elégedetten karba fonta kezeit. 

-Gratulálok, legyőztél egy sérültet!- Próbáltam bűntudatot kelteni benne.

-Bezzeg már sérült vagy mi?- Kiröhögött, és visszament a gáztűzhelyhez. 

-Hát kapd be!- Szóltam be, végül oda sántikáltam hozzá. -Na mibe segítsek?- Rákönyököltem a pultra, és megtartottam a fejemet a kezeimen, ő pedig nem túl feltűnően, a hátsómra pillantott. -Hey! Ezt láttam!- Kiegyenesedtem, ő pedig ismételten kiröhögött. 

-Pucold meg a hagymát, és darabold fel. Addig én lereszelem a sajtot.- Adta ki a feladatot. 

-Oké!- Magamhoz vettem a deszkát, és a kést. 

-Oké mi?- Kötekedően, de huncut tekintettel. 

-Oké. Uram!- Grimaszoltam, végül magamhoz vettem a hagymát. A milánói elkészülte után, tálalt. 
Azonban mielőtt nekiálltunk volna enni, azt mondta hogy üljek le a kanapéra. Kérésének eleget téve, oda bicegtem. Ő egy pillanatra betért a mosdóba, de amint visszajött, hozta magával a kötszereket is. 

-Na Hol vannak még sebek a válladon kivűl?- Vizsgálgatott tekintetével. 

-Hát.- Kicsit zavarba jöttem. -Hiába vagy a legjobb fiú barátom Dam, én akkor sem fogok levetkőzni, hiába szeretnél segíteni.- Adtam tudtára. 

-Istenem Jessi!- Le fáradt arccal, megforgatta a szemeit. -Nem akarlak kukkolni! Csak segíteni szeretnék!- Sóhajtott. -Szóval?- 

-Hát. A jobb lábamon van egy varrat, a combomon meg kisebb zúzódások.- Néztem aggódó arcára. 

-Máshol?- Fürkészett még tekintetével.

-A vállam meg az arcom.- Megszeppenve néztem rá. 

-Jól van! Na ezt kapd ki, milyen úriemberrel van dolgod!- Bement a hálószobájába, végül kihozott egy pokrócot, és odaadta. -Vedd le a nadrágodat, azzal meg takard el magadat. Addig elfordulok.- Alighogy kimondta, el is fordult. Egy darabig mosolyogva néztem rá. 
Milyen érdekes! Ő bezzeg szó nélkül elfordult. Tudja az illemet, és nem szemtelen. Alexander miért nem volt ilyen? -Na?-

-Jaj máris!- Nehezen fel felálltam, és kigomboltam a nadrágomat. Letoltam ameddig csak tudtam, majd nyögésekkel eladtam a helyiséget, de azért le varázsoltam magamról a textilt. Vissza ültem a kanapéra, és eltakartam magamat, a pokróccal. -Kész!- Megfordult, végül leült mellém. 

-Na nézzük csak!- Ölébe vette jobb lábamat. -Hát ez nagyon csúnyán átvérzett. Na de most alaposan kitakaritom a sebet, amit a terepen nem tettek meg!- Letekerte róla a bandage-t, én pedig néha felszisszentem. -Hát ezt szépen felvágtad! A varratot pedig majd ki kell szedni a későbbiekben.- Sóhajtott. -Dőlj el ha gondolod! Mert ez most nagyon fog fájni. Ha nem látod, addig sem fáj annyira.- Magyarázta, én pedig szót fogadtam. Eszméletlenül fájt ahogy tisztította, a fertőtlenítésről nem is beszélve! Persze igyekeztem nem hangosan nyögni. -Nem kell szégyelned magad! Nyugodtan adj hangot a fájdalmadnak, mert ez nem kicsi seb!- Istenem Damian! Miért vagy te ilyen jó hozzám? 
Miután végzett a lábszárammal, haladt felfelé a combomra. Nem kicsit elvörösödtem, amikor közelebb ült, hogy jobban hozzá férhessen. Leszedte a kötést, és szintén alaposan megtisztított a sebet. Nagyon gondosan csinálta, és eszméletlenül óvatosan. Minden rezzenetemre figyelt, meg sem kellett szólalnom. Amit végzett az említett végtagommal, felállt és megkerülte a dohányzóasztalt. Ismét leült, óvatosan levette a bal vállamról a kötést, közben végig arcát fürkésztem. Párszor felnézett íriszeimbe, és mosolyra húzta arcát. -Fáj?- 

-Nem!- Mosolyogtam rá. -Ez még nem!- Óvatosan megtisztototta, ami miatt grimaszoltam párszor, végül azzal is végzett. 

-Na fordulj ide!- Úgy tettem ahogy azt kérte. Leszedte a szemöldökömről a sebtapaszt, és a szemem alól is, majd óvatosan, állam alá helyezte kezét. Gondosan lekezelta az arcomat is, végül tett rájuk új sebtapaszt. -A szádat is fertőtlenítsem? Vagy azt nem érzed mélynek?- Nem feleltem, mert valamiért totál elmerültem a tekintetébe. -Hahó Jessi!- 

-Ő izé.- Zavarba jöttem. -A számat nem szükséges!- Mosolyogtam. -Köszönöm!- 

-Nagyon szívesen!- Rakta össze a kötszereket, én pedig csak néztem őt. -Mi az Jessi? Olyan furcsa vagy!- Felvonta szemöldökét. 

-Én..- Félbeszakított. 

-Ó várj! Kezd lejönni a szemöldöködről a sebtapasz.- Óvatosan vissza ragasztotta, végül tekintetembe téved az övé. Nem szóltunk semmit sem, csak egymás arcát fürkésztük. 
Nem tudom mi lehet velem! De egy dolgot tudok. Nem akarom, hogy véget érjen ez a perc!