Nevetés hallatszott a fák között.

- Tényleg így történt? Alig hiszem el! Bár, miután találkoztam veled, azt hiszem már nem lepődök meg semmin.

- Három napig bujkáltam a konyhában. És tényleg egyszer sem kaptak el, amikor ételt loptam-nevetett.

- Szórakoztató lehet akkor ott az élet, hisz mindig történik valami.

- Nem igazán- komorodott el. - akkor nem úgy éltem meg, mint szórakozás. Inkább volt lázadás. És amikor végül elkaptak úgy megvertek, hogy utána egy hétig nem tudtam mozogni. Na meg enni se adtak.

- Sajnálom. Nem tudom milyen egy árvaházban nevelkedni. Azt hittem ott jól bánnak a gyerekekkel, hiszen biztos sajnálják őket, amiért nincsenek szüleik.

- Ennek pont az ellenkezője van.

Elkomorodott a két fiatal. Csend telepedett rájuk. Az egyik felidézte az emlékeit, avagy a nevelők "csodálatos" kedvességét. A másik nézte őt. Vajon ki lehet ez a fiú? Vajon mit fog most csinálni, itt kint a nagyvilágban teljesen egyedül?

- Nem vagy éhes?- kérdezte az idősebb.

- Nem, dehogy... Amúgy sincs pénzem-mosolygott rá szégyenlősen.

- Meghívlak. Én kaptam a gazdámtól egy kicsit. Szóval nem bánnám, ha együtt ennénk valamit.

Nyelt egyet a cicafüles. Olyannyira éhes volt, hogy pillanatnyilag egy egész boltot ki tudott volna üríteni. Engedve az éhségnek bólintott egyet.

- Jól van. Akkor elfogadom. Majd valahogyan visszafizetem neked.

- Nem kell. Szívesen teszem-állt fel. A fiú felé nyújtotta a kezét. Miután felsegítette őt, kuncogva a fejére húzta a kapucnit, közben véletlenül megérintve a füleket.

- Nem lenne jó, azt hiszem, ha meglátnák mások. Bár nagyon jól áll.

Elpirult a bókra, majd magától értetődően fogták meg egymás kezét és úgy mentek ki a zöld növények közül, egészen addig, amíg kint meglátták az embereket. Itt inkább elengedték egymást.

Végig sétáltak a parkon, halkan beszélgettek a saját kis dolgaikról. Az utcán már jóval több volt az ember, itt nem is hangzott el köztük több szó. A barna hajú néha megfogta a másik pulcsiját, hogy visszahúzza, mert rossz irányba fordult.

Kiszemelt egy büfét, ez pont jó lesz! Gondolta. Nem tudta mikor ehetett utoljára.

- Mit szeretnél enni? Ismered ezeket ugye?- Kérdezte rámutatva a kínálatra.

- Persze, hogy ismerem. - bólogatott. - Olyat még sose ettem. Azt szeretném - egy hamburger volt a kiválasztott, pár perc múlva, már boldogan falta a szerzeményét kicsit arrébb egy padon.

- Ez nagyon finom! Nálunk nem voltak ilyen gyorskaják. Csak a menza féle, ami néha elég kevéske is volt.

- És most még annyi sincsen-szomorkodott a fiú sorsán.

- Nincs. De azt hiszem, meg tudom oldani. Tusos... át tudok alakulni teljesen... Macskává- suttogta bizalmasan a fülébe.

- Komolyan??? - nyíltak tágra a szemei a meglepetéstől. - Mutasd meg! Nagyon menő!

- Majd megmutatom, ha vissza mentünk a parkba. Vagy valami üres helyre, ahol nem lát senki.

- Jó! De mindenképp látni akarom. Nehogy aztán elszökj a szemem elől-viccelődött felvillanyozva.

Még egy hamburger lement az éhes fiú torkán, mindössze pár perc alatt tüntette el a hozzá képest hatalmas húsos szendvicset. Nyalogatta a szája szélét.

- Örülök, hogy legalább most jól lakhattál.

- Igen én is. Nagyon hálás vagyok! Tényleg fogalmam sincs, hogyan fogom ezt megköszönni neked -felálltak és elindultak visszafele a fák közé, ahol alig egy órája találkoztak.

- Mondtam már. Nem kell semmi. Én ezt szívességből tettem. Még soha nem csináltam ilyesmit, szóval hagyd had élvezzem azt, hogy boldoggá tettem valakit-kacsintott játékosan.

- Jól van. - hajtotta le a fejét és inkább arra figyelt, nehogy eltanyáljon valamiben.

- Akkor majd... Csak ha szeretnél valamit mondd. Bármit megteszek neked. - nézett rá mosolyogva.

- Jól van. - válaszolta a barna, ugyan úgy, ahogy az előbb a társa. Aztán mosolyogva megpaskolta a kapucnis buksiját.

Odaérve a kis tisztás féleségre, levetették magukat a fűre. Hanyatt vágva nevettek az égre és a fákra felettük. Hirtelen felült az idősebb.

- Akkor megmutatod?- lelkesen nézett rá.

- Mit?

- Hát tudod! Mondtad, hogy macskává tudsz változni.

- Tényleg... Megmutatom. - ült fel és egy szégyenlős mosollyal a szemébe nézett, ami felvillant egy pillanatra, sárga fénnyel telve meg. Halk pukkanás, és a fiú helyén egy gyönyörű, kicsit soványka fiatal fehér macska volt. Hozzá dörgölőzött a térdéhez, ő meg a kezébe kapta és már babusgatta is.

- De édes vagy! Olyan puha!

- Miau- nyávogott a cica boldogan, dorombolni kezdett, arcához dusálva.

- Heheh - kuncogva adott egy puszit a pofijára. - Nagyon aranyos vagy. Kis cicus

Hátra dőlt a fűbe vele, simogatva hagyta, hogy kényelembe helyezhesse magát a mellkasán. Hangos dorombolás hallatszott a kis állatból, így kettecskén el is szundítottak. Jócskán sötétedett már, amikor felébredtek édes álmukból.

- Nagyon késő lehet. Vissza kell mennem, vagy büntit kapok-ijedt meg a fiú, letette magáról a macskát- Ne haragudj.

Gyorsan változott vissza újra emberré, és már ölelve őt nyafogott neki.

- Nee. Nem akarom, hogy elmenj! Maradj még velem!

- Nem lehet. Sajnálom-viszonozta az ölelését majd eltolta a fiút.

Még találkozunk, ígérem-állt fel mosolyogva.

- Az biztos!- biccentett a fűben kuporogva. Már indult is volna, amikor még vissza fordult.

- Amúgy a nevem Girou- mosolygott kedvesen.

- Az enyém Kiro - még integettek egymásnak, majd Girou futva indult a gazdájához.