Reggel amint kisütött a nap, a város megtelt élettel. Zajok töltötték be az utcákat, házakat. Mindenki élte a maga szürke hétköznapjait. A munkába siető emberek csordaként nyomultak a metróba, a lefelé vezető lépcső is tele volt. Nem sokat foglalkoztak az ott ülő fiatal fiúval. Egy idősebb nő lehajolt hozzá, pár kedves szóval próbálta visszahívni az élők közé, azonban a kapucnis egyén arca meg sem rezdült. Nem adta fel egykönnyen az asszony, de végül egy házi készítésű szendviccsel megajándékozva őt, ment tovább.

A fiú még percekig csak nézett maga elé, meg se bírt már mozdulni, órák óta ugyanabban a helyzetben volt, mint egy nagyon élethű szobor. Hosszú pulcsija ujjai végén előbukkantak a hófehér csontsovány kezek. Egy ragadozó sebességével csapott le a kapott zsákmányra. Kibontotta a szendvicset, majd mintha 2 napja nem evett volna, eltüntette a gyomrába. Igaz, tegnap este sikerült lopnia ételt egy boltból, de mikor volt az már... Egy egészséges tinédzser fiúnak édeskevés volt az a mennyiség. Nem hitte, hogy valaha így fog érezni, de most visszasírta eddigi kosztját.

Még egy órán keresztül ott ült körülvéve emberekkel, de mégis egyedül a lépcsőn. Lassan kezdett fogyatkozni a munkába vagy éppen iskolába menők száma. Ekkor jókorát nyújtózott, a kapucnija is majdnem leesett a fejéről. Ijedten kapta oda a kezét és visszaigazította. Az anyag két helyen furcsán kipúposodott egy kicsit, apró dombokat formázva. Szerencsére ezt senki nem találta furcsának, mivel nem is nagyon néztek rá. Azonnal átsiklott rajta a többség tekintete.

Felállt, így is nyújtózott egyet, mint valami kiscica aki most ébredt. Végig jártatta sárga szemeit a környéken, és elindult. Maga sem tudta merre, nem is gondolkodott rajta. Befordult egy sarkon, majd még egy kis utcába, unottan rugdosta az útjába kerülő köveket, aztán akadályba ütközött. Felemelte fejét, egy hatalmas betonfal állt előtte. Megadottan sóhajtott egyet és hátra arcot vágva elindult az ellenkező irányba.

Először jobbra, majd balra fordult, így haladt cikk-cakkban az utcákon. Nemsokára egy zöld övezethez érkezett. Megállt és nézett befele zombiszerű kifejezéssel az arcán. Kilépett az utcáról, be a csendesebb, barátságosabb környezetbe.

Szép idő volt, hétköznap délelőtt csak néhány idejét múlt nyugdíjas sétálgatott. Madarak csicseregtek, egész kórus volt belőlük, hangjukra a különleges fiúnak ösztönszerűen megindult a nyálelválasztása, megmozdult a kapucniján a két apró dombocska. Gyorsan továbbhaladt, ahol kevesebb volt a fa. Pár anyuka a kisgyerekét hozta ki játszani a többiekkel. Hangosan kiabáltak és szaladgáltak. Elhúzta a száját unottan és folytatta a kóborlást.

Újra beért a biztonságos csiripelő lombok alá. Egy ideig követte a kibetonozott járdát, majd egy határozott lépéssel letért róla. A város legnagyobb parkja volt ez, így jó nagyot lehetett benne kirándulni, azonban elveszett csellengőnknek erről fogalma sem volt. Nem is tudhatta, hiszen életében talán másodszor vagy harmadszor jutott ki az intézetből. Mint akkoriban, most is engedély nélkül. Most azonban teljesen más volt a helyzet. A különbség a régi és mostani kiruccanása között az volt, hogy többé nem szándékozott visszatérni a szürke falak közé.

Már bent járt a sűrűben, nem is remélte, hogy akárkivel is összefuthat itt. Ezen a részen teljesen szabadon nőtt minden, mintha a vadonban lenne. Furcsa hangokra lett figyelmes. Emberi zajokra. Elindult óvatosan lopakodva a megfelelő irányba. Közelebb érve már megbánta hirtelen kíváncsiságát. Rájött milyen hangok volta ezek. Csak egy pillantásra méltatta a párocskát, majd undorodva fordult el és a másik irányba szaporázta lépteit. Azok a hosszú ezüst tincsek még mindig ott lebegtek a szemei előtt.

Egy kisebb eldugott tisztásra érkezett. Úgy gondolta pont jó lesz, így leült a fűbe és hanyatt feküdt. A fák levelei védelmezően borultak fölé. Az árvaház után ez maga volt a szabadság. Repkedtek a madarak egyik ágról a másikra, összeverekedtek, majd szétrebbentek. Mókusok kergetőztek a fákon, fürgén szaladtak fel azok törzsein, légiesen, kecsesen mozogtak, mint az igazi erdei akrobaták.

Megzörrent a közeli bokor. Ijedten ült fel és nézett körbe. Egy furcsa fiatal férfi lépett elő, aki ugyanolyan meglepetten nézett a fiúra mint az őrá. Na persze nem azért mert meglepődött, hogy van itt valaki. Sokkal inkább azért, ami a csavargó kapucnija alól bukkant elő. Amikor felült, lecsúszott a pulcsija a feje tetejéről, felfedve ezzel igazi valóját. A szétálló fehér tincsek között, két bolyhos macskafül kandikált ki.

Az ismeretlen kitágult szemekkel közeledett lassan felé, és leült vele szemben.

- Szia. Nem kell félned tőlem. Nagyon aranyos füleid vannak-mosolygott rá kedvesen. Ezekre a szavakra megindult a fiú szívverése.