A szobában egyre melegebb volt. Kiro ijedten ugrott fel. Az ajtóhoz sietett és megmarkolta a kilincset, de abban a pillanatban vissza is rántotta a kezét. Tűzforró volt. A tenyerén egy jókora piros folt tanúskodott arról, hogy bizony rohadt nagy gáz van.

- Kokuro!- kiabált. A fiúnak a házban kellett lennie. Nem hagyhatta itt. Elszánta magát, és egy ronggyal kinyitotta az ajtót. A hő abban a pillanatban arcon csapta, érezte, hogy a füle is megpörkölődött. Macska révén rettegett a tűztől. Könnyek szöktek a szemébe. Nem tudott lemenni, a padló egyre jobban átforrósodott. Erre képtelen volt. Még a kis vörösért is. „Hát ilyen gyávának lenni."

- Kokuro!- hívta tovább a kis rókát. Elhátrált az ajtótól. Nem érkezett válasz, pedig elég hangos volt.

- Ko-chan - lefagyott. Persze lehet, hogy hamarabb észrevette, és kimenekült, de nem tudta hol van. Ez teljesen kétségbe ejtette. Valami berobbant alul, csakis a garázsban lehetett. Az egész ház beleremegett. „Nem maradhatok itt." Gondolkodás nélkül törte be a már amúgy is repedező ablakot. Az üveg felsértette ugyan a kezét, de szinte észre se vette. Kimászott a párkányra, ott átváltozott, és macska alakjában ugrott le a fűre. Így sokkal nyúlékonyabb és rugalmasabb volt a teste, biztonságban esett a talpára, majd el is iszkolt a ház közeléből. Átugrott a kerítésen. Amikor a másik oldalt földet ért, a garázs hatalmas robajjal robbant be. A ház lassan összedőlt. Kiro hátranézett, a szeme előtt égett porrá az otthona.

Fülsüketítő vijjogással érkeztek meg a tűzoltók. Már nem várta meg őket, tisztában volt vele, hogy ő nem is létezik ebben a világban, senki se fogja megkérdezni, hogy a tűz idején ott volt-e a házban. Őt csak adják és veszik. Semmilyen hivatalos papír, irat nem volt róla.

Átrohant a környéken, nem is nézte merre megy. Majdnem elütötték, amikor nem állt meg az úttest előtt. Berohant egy parkba. Emlékezett még, hogy egy ehhez hasonló helyen találkozott először Girouval. Vajon mi lehet velük? Tudta, hogy sosem fogja már viszont látni őket. Se Girout, se Ait, vagy Fushimit. Hiányoztak neki, bár a bordély egyáltalán nem. Lekuporodott egy pad alá. Hiroko mérges lesz. Nem csak azért mert leégett a háza, hanem azért is mert elszaladt otthonról. Bár Kokuro is kiszökdösött a házból, rá mégsem volt soha mérges. Lehet nem is tudott róla. Lenyugtatta magát, felfedezte a parkot. Keresett megfelelő búvóhelyet, kaját, bár abból hiány volt. Ahogy sétálgatott a fák között, ismerős illat csapta meg az orrát. Beleszimatolt a levegőbe, érzékszervei nem hagyták cserben. Egy eldugott kis tisztáson lyukadt ki, ahol egy vörös róka játszadozott a pillangókkal. Közelebb lépett hozzá, mire a vörös megneszelte, hogy figyelik. Ijedt tekintete értetlenül vizslatta. Mégis mit keres ez itt? Fenyegetően közelített a macska felé, akinek termete sokkal kisebb volt egy rókáénál. Kiro nem hagyta, hogy fölé kerekedjen. Visszaváltozott emberi alakjába. Itt úgyse láthatta senki a macskafüleit és farkát.

- Ko-chan. A ház - kezdte. - Leégett az egész-esett térdre. - Úgy örülök, hogy jól vagy-könny szökött a szemébe. Magához húzta az éppen átváltozó fiút. - azt hittem bent égtél. Kiabáltam, de nem válaszoltál.

- Füst szagod van-állapította meg ártatlanul. Nem akarta elhinni, pedig még ez is bizonyította Kiro állítását. Eltolta magától, hogy jobban megnézze. A kezéből vér csöpögött, a tenyere megégett, hófehér cicafülei megperzselődtek és a korom belepte a patyolat fehér bundát.

- Te megsérültél. - vette az ölébe a kezét. Végignyalt a vágáson, Kiro csak pislogott. Letörölte a könnyeit és megölelte őt.

- Csak karcolás, ne törődj vele. Viszont Hiro-san... - nem fejezte be, kibontakoztak az ölelésből.

- Már biztos tudja. Vissza kellene mennünk. Lehet ő is aggódik, hogy hova tűntünk. Ha azt hiszi benn égtünk... - Kiro próbálta visszatartani a feltörni kívánkozó könnyeit.

- Menjünk akkor.

Megcsörrent egy telefon, Kokuro előkaparta a zsebéből és felvette.

- Igen? Jól vagyunk. A parkban vagyunk mindketten. - válaszolta neki. - Bár Kiro megvágta a kezét valamivel és csupa korom-villant a szeme a fekete foltos, cicafüles egyénre, aki szúrós tekintettel nézett rá.

- Ne mondd neki! Kokuro! Beárullak, hogy kiszöktél-próbálta fenyegetni.

- Mi? De Nem is láthattál-suttogta, majd letette a telefont.

- Azért elég régóta élek veled egy házban. De egyszer láttalak még előtte is, amikor Hiro-sannal sétáltam-mondta.

- Az... Ő-próbált valami kifogást keresni, de már mondhatott volna akármit.

- Jó, de a gazda is tud róla. Nem örül neki, de elfogadja-próbálta kihúzni magát a kellemetlen helyzetből.

- Mindegy. Most menjünk vissza Hiro-sanhoz.

Kiro visszaváltozott macska alakjába, megvárta a társát is, majd együtt futni kezdtek hazafelé. Kokuro haladt elöl, a termetéből adódóan gyorsabb volt a fehér bundásnál, na meg ő tudta jobban az utat. Hiszen Kiro csak kirohant, mint a veszett vad, nem is nézte, merről jött el. Igyekeznie kellett, ha nem akart lemaradni.

Negyed óra alatt visszaértek, addigra már a rendőrség is kint volt, Hirokoval beszéltek. Hivatalosan csak ő lakott abban a házban, így távolról figyelték őt. Kiro előugrott és átszaladt Hiroék között, hogy tudassa vele itt vannak, majd visszabújt Kokuro mellé, két ház közé.

A rendőrök bevitték Hirokot, ki kellett kérdezniük. Az ügy bonyolultabb volt, mint gondolták. Azt a szót kihallották, hogy szándékos volt, és hogy keresnek valakit. Miután beültek az autóba és elmentek, a két állatfiú előmerészkedett. Minden vizes volt, és habos. A tűzoltók rendesen eláztatták a maradványokat is. Kiro megböködte az orrával a róka oldalát és intett a fejével, hogy menjenek. Kokuro követte őt. Kicsit arrébb már vége volt a városnak, kevesebben voltak az utcán is. Bebújtak a fák mögé, így visszaváltozhattak.

- Most mit fogunk csinálni? A gazda nem tud értünk jönni - Kokuro kétségbeesetten nézett Kirora. Látszott az arcán a félelem. Kezdte felfogni, hogy mi is történt, bár az agya tiltakozott ez ellen.

- Ne aggódj, elleszünk. Csak pár óráról lehet szó, utána visszajön és biztos kitalálja, mi lesz most. - odahúzta a fiút és megölelte. Legnagyobb meglepetésére az viszonozta a gesztust.

- Sajnálom, hogy elszöktem. Én-halkan szipogni kezdett. - soha többet nem hagyhatom el a házat. Mostantól figyelni fogok. Nem történhet ilyen-görcsösen szorította magához a fehér hajút, kétségbeesve kapaszkodott a ruhájába.

- Kokuro, ne aggódj. Nem a te hibád. Ha valaki szándékosan gyújtogatott, akkor azt nem tudtad volna kivédeni. - nyugtatgatta őt Kiro - Ne sírj, kicsi. - simított végig a haján. Milyen puha! Ott felejtette a kezét, vonzották a selymes, vörös tincsei. – Most meg kell várnunk Hiro-sant. Értünk fog jönni és elvisz minket valahova máshova. Biztos van még más háza is ezen kívül. -erre bólogatott a fiú.

- Van több is-szipogott tovább. - nyaralói is vannak és házak, amiket kiad. Elvégre a cége kapcsolatban van több ingatlan ügynökséggel is.- ahogy ezt kimondta, lehetett látni rajta, hogy lassan megnyugszik.

- Na, látod. Nem lesz baj. Elég gazdag, nem hiszem, hogy ez a ház annyit számít neki. Meg a biztosító is kifizeti-mosolyogva ölelte magához.

-A gazdának nem jelent semmit, de én szerettem ezt a házat. Itt éltünk, mióta elköltözött a szüleitől. - motyogta kicsit szomorúan.

- Nem árt egy kis változás - paskolta meg a fejét. - lehet, hogy elvisz minket a világ másik végére, vagy lehet egy erdőbe, vagy tengerpartra. - ábrándozott. Kokuro felpillantott rá, majd elmosolyodott.

- Hmm?-Kiro értetlenül nézett le a vörösre. - Mi az?- halvány pír kúszott fel az arcára.

- Semmi- rázta meg a fejét. - Minden rendben lesz-bólintott,ezzel saját magát is meggyőzve.

Órákig várhattak a gazdájukra, addig elütötték az időt. Először csak beszélgettek. Kokuro elmesélte, hogy talált rá az erdőben Hiroko, és, hogy gyógyította meg őt, majd összeveszett az anyjával és elköltözött. Hogy ennek ellenére át kellett vennie a cég vezetését és félbehagynia az egyetemet. Aztán viccelődtek egymással, végül pedig baráti bunyóba torkollott ez az egész. Nevetve nyomták le egymást a földre, majd Kokuro felpattant, amikor elengedte őt és futni kezdett. Kiro utána iramodott, pár méter után leterítette a földre. Kuncogva szorította le a kezeit a feje fölé.

- Elkaptalak - tekintetük összekapcsolódott, lihegve néztek egymás szemébe. A filmekben most lett volna az a tökéletes pillanat, hogy megcsókolják egymást, ők végül csak elnevették magukat. Kiro legurult róla és melléfeküdt.

- Jöjjön már a gazda-sóhajtott fel Kokuro. Az eget nézte, már amennyit látott belőle, mert a fák fölé hajoltak. Már kezdett sötétedni, a levegő is hűvösebb lett.

- Jönni fog. - Kiro az oldalára fordult, hogy Kokuro szemébe nézhessen. A fiú viszonozta a pillantást, és elmosolyodott. Aztán mintha eszébe jutott volna valami, lefagyott az arcáról a mosoly, elfordította az arcát. A szégyen érzése bekerítette és csapdába ejtette a lelkét. Az előbb milyen önfeledten nevetgélt és bunyózott a vetélytársával, azzal, akit mindennél jobban utálnia kellene. Sok mindent érzett azonban iránta, de az utálat nem volt köztük. Aztán eszébe jutott valami.

- Kiro te... Te teljesen egyedül voltál a házban. És szándékosan gyújtogattak. De ugye nem?- ijedten nézett rá, a gyanú szinte lángolt a szemében. Most megfogta! Ezzel talán eltaszíthatja a gazda közeléből.

- Mi? Én?- szegény macskafiú egyik sokkból a másikba esett. - Mégis mi okom lenne rá? Tudod, hogy szeretem Hiro-sant és sosem akarnék ártani neki!- tette a szívére a kezét hevességében. –Hogy gondolhatod?
- Igen azt hiszem, igazad van. –bólintott a vörös. A szíve mélyén ő is érezte ezt. Csak a makacssága miatt nem tudott nyugodni. Na meg a féltékenysége miatt, amit állandóan érzett.

- Ko-chan! Kiro-chan!- harsant Hiroko hangja nem olyan messziről.

- Gazdám.- Kokuro szemében felcsillant a boldogság, az öröm, mint amikor egy kutya örül a hazatérő gazdájának.

- Gyere Kiro, siessünk!- ragadta meg a kezét. Egy pillanat alatt söpörte félre az aggódó gondolatait, Kirot maga után húzva rohant Hirokohoz.