A következő héten Kiro kicsit magányosan érezte magát. Sokat volt egyedül a házban, mivel Hiroko még a munka mellett a kórházba is bejárt mindennap. Furcsa érzés volt, nem is emlékezett rá mikor volt olyan, hogy nem ért hozzá senki. Hiányzott neki a testiség. Vágyott valakire, vagyis Hirokora, de volt, hogy Kokuro is eszébe jutott. Ilyenkor magához nyúlt. Most is a kanapán feküdt a nappaliban, egy szál alsóban. Kezével rámarkolt tagjára.

- Hiro-san- nyögött fel kéjesen. Megszopogatta két ujját, majd hátulról is kényeztetni kezdte magát. A vágy elöntötte a testét. Hiroko volt a szemei előtt. Beléhatolt, egészen mélyre és mozogni kezdett. Az ujjaival ezt az érzést elég nehezen tudta visszaadni.

- Kiro megjöttem!- a fiú ijedten nézett körbe. Máris itthon van?! Most mit csináljon? Ha meglátja... Nem volt neki gond, de ha Hiroko nincs abban a kedvében lehet mérges lesz rá és ordibál vele, vagy leszidja mint a múltkor. Lépteket hallott közeledni. Nem mozdult, teljesen lefagyott.

- Hahó, Kiro - lépett be a nappaliba. Odament a kanapéhoz és eléggé meglepve meredt a fiúra.

- Oh... Őőőő - az arca felvett egy halvány rózsaszínes árnyalatot. - Khmm. - nem jutott szóhoz. Így látva a cicáját, beindult a fantáziája. Végül elfordította a tekintetét róla. A szemben lévő kanapéra ült le, kényelembe helyezte magát. Lazán a tarkója alá tette a kezét és felsőbbrendű pillantásokkal méregette a fiút.

- Folytasd csak. - vonta meg a vállát. Igéző tekintetével szinte átlátott a fiún. Legalábbis Kiro úgy érezte, hogy most belelát a lelkébe. Megszorította a tagját és újra mozgatni kezdte a kezét. Ujját ki-be csúsztatta magából.

- Nyah...- nyögött fel. -Hiro-san. Nem teszed be?- könyörögve nézett rá. Beharapta alsó ajkát. El akarta csábítani, hogy az övé lehessen.

- Hehe-nevetett Hiroko. - Jól nézel ki.

Kiro abbahagyta az egészet. Most komolyan kinevette? Feltápászkodott a kanapáról és odament hozzá. Beült az ölébe, egyik kezével átkarolta a nyakát, a másikkal farkát kezdte újra kiverni. A vágy és a gyönyör kiült az arcára, egyenesen Hiroko szemébe nézett, hogy mélyebb benyomást tegyen a férfiban.

- Oh... Tudod így én is beindulok. Pedig gondoltam ma korán lefekszem - kezével rátalált a fiú arcára, mellkasára. Körmeit végighúzta a hátán, vigyázva, hogy ne sértse fel a bőrét. Kiro megborzongott az érzésre, halvány nyomot hagyott rajta. Nem fájt neki, de megszólalt a gyerekes énje, vissza akarta adni, amit kapott. Kimeresztette a körmeit, és megkarmolta a nyakát. Vér gyöngyözött ki az apró vágáson.

- Te vadmacska- kuncogva hajolt ajkaira. Azonnal falni kezdte a rózsaszín párnákat. Kezével a saját nadrágját bontotta ki.

- Na, várj. Le kellene venni ezeket mielőtt nagyon bevadulnánk. A végén letépném a ruháimat-kuncogott. Kiro lemászott az öléből, majd lassan lehúzta róla a gatyáját. Az alsónadrágját se hagyta rajta. Elé térdelt, végignézett az elé terülő testrészeken.

- Hmm. Csináljam?- megnyalta ajkát, ahogy mohón pillantott Hiroko lába közére.

- Csináld, kérlek-bólintott.

Kiro gyengéden kezelésbe vette az ügyet. Ajkaival kényeztette, felpillantott a férfi arcára. Elégedett volt a látottakkal.

- Ah... Jó lesz, Kiro- nyögött fel hirtelen. - Benned akarok elmenni. Fejezd be. - markolt bele a fehér tincsekbe. Kiro ártatlanul pillantott fel rá. Kiengedte a szájából, majd felállt. Hiroko ölébe helyezkedett, végül magába engedte a merevedését. Ajkát harapdálva próbálta megszokni a feszítő érzést, ezért pár percig csak simán ült rajta, mozdulatlanul.

- Elégíts ki, kiscicám- súgta a fülébe duruzsolva. A macskafarka végéig beleborzongott ezekbe a szavakba. Érezte a leheletét a nyakánál.

- Igenis, gazdám- nyögte kéjesen. Ringatni kezdte a csípőjét. Felvillant benne Kokuro arca, ahogy egy kórházi ágyban szenved, egyedül. Nem érezte fairnek, hogy ő most nem lehet itt és nem élvezheti azt, amit ők csinálnak.

- Ne aggódj. Kokuro se bírta ki a kórházban, szóval nem hanyagoltam el- simította kezét az arcára. Gyengéden fúrta bele a szemét a fiúéba.

- Akkor jó - bólintott. Nem tudta, hogy Hiro honnan érezte meg, hogy pont arra gondolt, amire ő.

Hiro ráfogott a csipőjére, majd mozgatni kezdte magát. Kiro alkalmazkodott, hiszen hozzászokott, hogy más irányítja őt. Az a kellemes forró érzés egyre csak nőtt benne. Váratlanul ért valami az érzékeny részéhez.

- Ott- kiáltott fel. Beleharapott a vállába. Hiroko erősen tartva a fiút mozogni kezdett. Egyre gyorsabban lökdöste felfele a csípőjét, hangosan szuszogott. Kiroval mindig olyan más volt az együttlét, mint Kokuroval. Kiro értette a dolgát, míg Kokuro inkább a saját önző vágyait akarta kielégíteni. Sokkal gyerekesebb és éretlenebb volt nála. Bár ez neki nem volt baj.

- Úgy! Úgy szeretem-mozgott tovább rajta. Kéjes kiáltásai az egész házban visszhangzottak. Hátravetette a fejét, ahogy ívbe feszült a háta. - Hiro-san - elhaló nyögést hallatva élvezett el. Tovább kellett viszont csinálnia, hogy a partnere is elélvezhessen. Még rá is szorított, aminek következtében végül megérezte magában a meleg anyagot.

- Kiroh - nyögött fel férfiasan Hiroko. Átkarolta a fiú derekát, nyakát hintette be csókjaival. A cicafiú izgatottan lengette ide-oda a farkát.

- Ilyet csinálhatnánk többször is. - lehelte az erősen lihegő fiú.

- Ne haragudj. Én igyekszem, de sajnos a cégem és a kórházi látogatások miatt nagyon kevés időm marad.

- Tudom. De majd ha Ko-chan hazajön, akkor sokat legyünk együtt. - pillogott rá nagy csillogó szemekkel. Hiroko felnevetett.

- Édes vagy. - ölelte magához. - Ígérem, többet leszünk hárman. És külön veled is többet fogok foglalkozni.

- Ez az! - ujjongva kezdte csókjaival bombázni. Ezek után persze nem tudtak sokat aludni, nem álltak le egy menetnél. Hiro másnap hullafáradtan, de mosolyogva esett be a munkába.

***

Kiro dudorászva tologatta a porszívót. Boldog volt. Kokuro érkeztére az egész házat ki akarta takarítani. Kicsit kezdte már megunni az egyedüllétet. A ház csillogott villogott, minden úgy volt, ahogy annak lennie kellett. A részletekre is odafigyelt, friss virágot tett az asztalon lévő vázába. Az illata belengte az egész nappalit.

Csukódott az ajtó, Hirokoék léptek be. Kiro ekkorra már készen volt, még a saját szobáját tette kicsit rendbe, amikor meghallotta, hogy lent pakolásznak és beszélgetnek. Izgatottan ugrált le a lépcsőkön, nem félt, hogy elesik, vagy megcsúszik, a cicafarkával egyensúlyozott, macskaügyességgel landolt az alján. Futva ment eléjük.

- Üdvözöllek itthon- Kokuro mosolyogva köszöntötte a fiút. Végigmérte vizsgáló szemeivel. Nagyon rég látták már egymást. A betegség láthatóan megviselte a rókafiút. Az arca sápadtabb volt a szokásosnál is, a karcsú alakja, most egészen vékonykának tűnt. Félt, hogyha megölelné őt, összeroppantaná, olyan erővel szorítaná magához. Inkább csak állt ott és nézte őt.

- Szia. - motyogta halkan. Halvány mosollyal az arcán ment oda Kirohoz. - Köszönöm a sok sütit, amit küldtél. Nagyon finomak voltak-mondta.

- Majd sütök neked még itthon is. Vagy ha van kedved, akkor süthetnénk együtt is valamit. - ajánlotta fel.

- Ez jól hangzik-motyogta.

Felmentek mind a hárman és segítettek elpakolni a cuccokat, amiket be kellett vinni a kórházba. Kiro kezébe akadt egy cetli, ami Kokuro egyik nadrágzsebéből esett ki. Az a kis papír volt, amit ő írt neki legutóbb a sütik mellé. Beletúrt a zsebbe, ahonnan még több ilyen kis üzenet került elő. Az összes ott volt, amit küldött neki. Elképedve tartotta őket, egészen furcsa, meleg érzés kerítette a hatalmába. Főleg akkor, amikor Kokuro észrevette mi van nála és fülig vörösödött.

- Ne! Azt ne nézd. - kapkodva nyúlt utána, kiszedte a kezéből. Egyre jobban vörösödő fejjel gyűrte be abba a gatyájába, ami most volt rajta.

- Lemegyek és csinálok ebédet, jó? Addig pakoljatok nyugodtan- Hiroko felállt a bőröndöktől, majd beletúrt ezüstös tincseibe. Egészen elvarázsolta a fiúkat ez az egyszerű mozdulat. Ahogy a fény itt-ott megcsillant a hajszálain, varázslatos volt. Végül nem hagyta őket sokat bámészkodni, lement a konyhába.

- Gyönyörű- súgta Kiro, mire a társa bólintott.

- Ti- kezdte akadozva. Maga se tudta, hogy mit akart ezzel, de mindegy. Már elkezdte. - Hányszor csináltátok, amíg én nem voltam?- bökte ki a kérdést.

- Hogy? Hát...- elgondolkodott kicsit. - nem sokszor. Talán 4-5 alkalom volt. - vonta meg a vállát. Nem értette mért olyan fontos ez. Hiszen tudta, hogy ők is csinálták kettesben tekintet nélkül arra, hogy kórházban voltak.

- Mi csak kétszer - morogta. Az arcán lehetett látni, hogy valamiért ez nem tetszik neki.

-A kórházban nem olyan könnyű. - nyugtatta Kiro. Most féltékeny? Nagyon úgy tűnt neki, de nem tudta eldönteni, hogy rá, vagy Hirokora.

- De. Akkor is-durcáskodott gyerekesen. Lebiggyesztett ajkai odavonzották a cicafiú szemeit. „Milyen aranyos." Most legszívesebben leteperte volna. Ahogy felnézett, a tekintetük összetalálkozott. Percekig némán bámulták a másikat. Kiro vette a bátorságot és odahajolt hozzá. Finoman csókolta meg, mintha porcelánból lenne, kezét gyengéden az arcára simította. Egyre inkább fölé kerekedett, lassan már a földön kötöttek ki, ahogy mindketten átadták magukat a szenvedélynek.

- Oh... Kész a vacsora-észre se vették, hogy Hiroko benyitott hozzájuk, és már egy teljes perce őket nézte. Szétrebbentek, Kokuro durván lelökte magáról Kirot, aki a fenekére huppant. Mindkettejük arca rózsaszínes árnyalatot vett fel. Kínos csend telepedett rájuk, végül Kiro állt fel és sietősen távozott a szobából.

- Menjünk mi is-mosolygott a vörös fejűre kedvesen, majd végül együtt mentek Kiro után.

Boldog karácsonyt! ^^ kicsit el vagyok havazva, de ha bíztattok, biztos, hogy hamarabb érzek késztetést arra, hogy folytassam. XD