- Mi, de... Mi a... Azta. - szegény Hiroko teljesen ledöbbent. Nem értette a helyzetet. A rókának nyoma se volt, helyette egy tök meztelen ártatlan fiúcska feküdt előtte. A haja olyan vörös volt, mint a kisállatka bundája. Két bolyhos fül meredezett a bozontos üstökéből, hátul pedig egy szép vaskos rókafarok kunkorodott.

- Bocsánat- motyogta halkan a fiú. Az arca is pirosas árnyalatot vett fel.

- De izé- alig kapott levegőt- Te vagy a-dadogott tovább, nem akart hinni a szemének. - A kis róka?!

Erre bólogatott.

- Én.

***

Az emlékek hatására elmosolyodott. A kórházi ágyon feküdt az akkori méretéhez képest hatalmas rókafiú. Kicsit megkönnyebbült. Az orvosok szerint rendbe fog jönni. Igaz, hogy bent kell maradnia jó sokáig, de legalább utána jöhet haza. Úgy el fogja kényeztetni. Venni fog neki egy csomó mindent, és a kedvére tesz majd, bármit is kérjen tőle.

- Kicsi rókám- simogatta az arcát, odahajolt hozzá és finoman érintette össze az ajkaikat. - Gyógyulj meg hamar. - suttogta. Az eszébe se jutott, hogy otthon van egy cicája is, aki már szinte belehalt a bűntudatba. Aki azt se tudta, hogy a róka életben marad-e, vagy jól van-e. Teljesen kisírta a szemeit. Megduzzadt és kipirosodott az egész arca. Hiszen a társa lett. Ugyanaz lett a gazdájuk és együtt is laktak. Egészen megkedvelte őt, pedig semmi oka nem volt rá. Belenézett a tükörbe, de amint meglátta magát, elszörnyedt. Lehet, jobb lenne annak a kettőnek nélküle. El kéne tűnnie innen. Viszont nem hagyhatta el a házat. Hiroko megmondta, hogy nem szeretné, ha kimenne a házból. Kulcsa sincs, amivel bezárhatná az ajtót. Sőt, amikor ellenőrizte, akkor jött rá, hogy be van zárva és kimenni se tud.

Kokuro pislogott párat, miután kinyitotta a szemét. Fehér plafon. Fura gyógyszerszag."Hol a fenében vagyok?" Egy kezet érzett meg a sajátján. Ismerte ezt az érzést. Oldalra fordította a fejét.

- Gazdám. - megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egy fáradt, de boldog mosollyal köszöntötte őt.

- Ko-chan. Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva.

- Ő... hát én jól vagyok. De- körbenézett a szobában. - Mi történt? Mért vagyok itt?- kérdezte tudatlan tekintettel.

- Beteg voltál. Nagyon beteg. Muszáj volt behoznunk téged a kórházba.

- Oh, tényleg. Emlékszem. Kiro ápolt egy csomó ideig. Nagyon aggódott értem és el se mozdult szinte az ágyam mellől.

- Kiro? - lepődött meg a férfi. - Az a macska. Legalább szólt volna nekem. Hamarabb kezelhettek volna téged, és nem lettél volna ilyen rosszul.

- Ne hibáztasd őt. Hiszen ha nem ápol, lehet, hogy rosszabbul lennék. És annyit dolgoztál. Nem akarta, hogy feleslegesen aggódj. Én se akartam. Nem is voltál otthon.

Lehajtotta a fejét. Ezen elgondolkodott.

- Szóval az én hibám. Mert dolgozni voltam. Mert dolgoztam a megélhetésünkért.

- Nem a te hibád. - rázta meg a fejét. - Az én hibám. Nem kellett volna nekiindulnom a zuhogó esőben. Egyedül az én hibám ez az egész. - motyogta. Elszomorodott és inkább elfordította tekintetét. Tényleg az ő hibája volt minden. Ők csak neki akartak segíteni, és ezért még össze is vesztek. Minden miatta történt.

- Ne vádold magad. - simította meg az arcát.

- Te meg ne vádold Kirot. - villant rá a szeme egy kicsit dühösen. - Nem ő tehet róla.

- Jól van. - lassan fújta ki a levegőt. Nem akart most veszekedni vele. Főleg amikor ilyen állapotban van.

- Menj haza hozzá. Kérlek. - szorította meg a kezét. - Biztos nagyon egyedül van. Én itt jól elleszek. Az orvosok figyelnek rám.

- Nem hagylak itt. - rázta meg a fejét. Kokuro reménytelennek látta a helyzetet. Nem akarta, hogy Kiro miatta érezze rosszul magát. Megragadta a kezét és magához rántotta. Hirokonak meglepődni se volt ideje, már csak a puha ajkakat érezte és a nyelvet, amint utat tör magának.

- Menj vissza hozzá. Ne hagyd egyedül sírni a házban. - nézett mélyen a szemébe.

- Jól van. - bólintott. Felállt, elengedte a kezét, pedig nem akarta. Inkább maradt volna vele egész éjszakára. Megakadt a tekintete a csomagon, amit Kiro olyan nagy gonddal készített.

- Ezt Kiro küldi. - vette fel és adta oda neki. - Ő sütötte.

- Köszönöm. - mosolyogva vette magához.

- Akkor én mentem. - intett neki Hiroko szomorkásan.

- Oké. Szia. - integetett vissza Kokuro.

- Megjöttem, Kiro. - köszönt azonnal, amint belépett a házba. Nem jött válasz, de nem lepődött meg rajta. Ezek szerint tényleg rosszul érzi magát.

- Ezek a kölykök. - fogta a fejét. Lepakolta a táskáját, végül rávette magát arra, hogy felmenjen az emeletre. Bekopogott Kiro ajtaján. Várt pár percet mielőtt benyitott volna hozzá.

A fiú összegörnyedve ült a takarója alatt a sarokban. Eléggé rendetlen volt a szobája, jól tükrözte a lelkiállapotát.

- Kokurónak bent kell maradnia még jó ideig a kórházban. Úgyhogy addig csak ketten leszünk itthon. De meg fog gyógyulni, szóval nem kell aggódnod érte. - Hiroko leült az ágyra és onnan nézte a paplant, mivel a fiút nem tudta, mert az orra se látszott ki.

- És köszöni szépen a sütit. Nagyon örült neki. - folytatta. Valamivel fel akarta tartani őt, esetleg megenyhíteni, amiért így bánt vele. Még nem teljesen, de magában már kezdte beismerni, hogy ez tényleg nem Kiro hibája volt.

- Ne haragudj. - bökte ki végül. Ennél többet nem engedett a büszkesége. Lehajtotta a fejét, erre a kupac megrezzent. Végül egy remegő kéz nyúlt ki és megfogta Hiroko kezét. Tekintetük találkozott. Mindkettejük szemében ott volt az aggodalom és a szomorúság. Ugyanúgy éreztek. Egyáltalán minek kellett nekik veszekedni? Már úgyis mindegy volt. Egyedül képtelenek voltak többé elviselni ezt. Kiro egyik pillanatról a másikra karokat érzett a dereka köré fonódni. Bátortalanul ölelte vissza a férfit, így a takaró teljesen lecsúszott róla. A fiú pólóján keresztül áthatolt a hideg levegő. Észre sem vette mennyire bemelegedett az ágyneműbe. Viszont többé nem volt rá szüksége. Hiszen ott volt neki a gazdája. A megmentője. A szerelme...