Hosszú órákon keresztül vártak az orvosnál, végül bejutottak. Mindenhol megvizsgálta, mint ekőtte a másik orvos is. Elküldték egy csomó másik vizsgálatra is.

- Gazdám.. Fáradt vagyok- nyöszörgött erőtlenül.

- Tudom. Azt mondták, hogy nemsokára kapsz szobát. - nyugtatta a fiút Hiroko.

A válla alá nyúlva támogatta őt. Ahogy sétáltak a folyosón, hirtelen nehezebbnek érezte a fiút, mint eddig.

- Kokuro?- nézett rá oldalra. - hé!

A fiú eszméletlenül lógott rá támaszkodva.

- Fenébe- sziszegett. Felkapta a karjába és becipelte a szobájába. Egy nővér rohant oda hozzá. Máris hívott orvost, Hiroko hátrébb lépett és tehetetlenül szemlélte a történteket. Amint megérkezett a doki, ki is küldték a szobából. Leült a folyosón és ott izgulta agyon magát.

Annyira kétségbe volt esve. Ő volt az egyetlen egy kapaszkodója az életben. Évek óta mellette volt, és szerette is. Először csak kistestvérként tekintett rá, akit meg kell védenie. Azonban amikor a fiú bevallotta neki, hogy szereti, és konkrétan letámadta, onnantól már kezdett más szemmel nézni rá. Emlékezett az első csókjukra, ahogyan ízlelgették egymást. Mindkettejüknek azvolt az első alkalom, hogy fiúval csinálták ezt.

(emlék)

Hiroko az erdőben sétált. Földre szegezett tekintettel lépdelt, ami az útjába került, inkább arrább lökdöste. Még arra se figyelt oda, hogy az ágak ne csapódjanak minduntalan neki a fejének. Nem emelte fel a fejét egyszer sem. Teljesen el volt borulva az agya. Halkan mormogott magában.

- Hogy menne a... csak hagyjanak már békén. - szitkozódott, káromkodott. Megállt és beleöklözött egy fába.

- Au... Francba. - rázogatta az öklét. Vérezni kezdett, a fa érdes kérge felszakította a bőrét. Duzzogva ment tovább. Ő ezt nem akarta. Mért kellett az apjának meghalnia? Hatalmas cége volt a családjának, mindiig mindent megkapott. Egy igazi elkényeztetett gyerek volt.

A család egyetlen fiú tagjaként, ő örökölt mindent. Az övé lett a cég, meg a ház és minden pénz. Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, de nem várta, hogy ilyen hamar. Azt remélte, hogy lesz elég ideje a tanulmányaira, a lányokra és a bulizásra. Ennek most búcsút mondhatott. Az anyja megmondta neki. Abba kell hagynia az egyetemet. Így sose dolgozhat majd orvosként. Pedig kisgyerekkori álma volt, hogy állatorvos lehessen. Kitűnő eredményei voltak az iskolában és most az egyetemen is. Így viszont értelmetlen volt az egész.

Belerúgott egy faágba, ami elrepült és valamit eltalált, mert egy éles nyüszítés volt a válasz. A hang felé fordulva lassan közelítette meg a bokrot, amiben valami állat feküdhetett. Elhúzta az ágakat, majd hátrahőkölve ugrott vissza. Nem vallotta be magának, de be volt tojva rendesen.

Újra megközelítette a bokrot. Most már tudta, mire számíthat. Vörös bunda, amit a vér még vörösebbre festett. Egy apró róka feküdt az oldalán, erőtlenül pihegve nyöszörgött. Mintha csak kidobták volna, olyan érzése volt. Persze nem gondolta komolyan, mivel tudta, hogy a róka vadon él. Nyilván nem dobhatta ki senki. Valószínűbb volt, hogy jól megkergették, esetleg harcolt is valamivel. Harapásnyomok és mély vágott, vagy inkább karmolt sebek tarkították a testét.

- Nem akarlak bántani-beszélt nyugodt hangon hozzá. A kölyök összerezzent a hangra és morgott. Elfogadta a sorsát, már órákkal ezelőtt beletörődött abba, hogy itt a vég. Nem bízott már senkiben, se állatban se emberben. Így nem bánt másként a fiúval sem.

- Segítek rajtad jó? Orvos vagyok. - hazudta, hiszen nem volt még orvos. Inkább magát nyugtatta ezzel. hogy úgy érezze, tényleg tud tenni valamit a kicsiért.

Amikor hozzá akart érni, a fejében egy fenyegető kép jelent meg. Egy csatakos bundájú habzó szájú vicsorgó fenevad. Megrázta a fejét. Nem lehet veszett. Az állat minden tiltakozása ellenére a kezébe vette és elindult hazafelé.

Beosont a kertkapujukon, majd hátrament. Nagyon sok játéka volt, pontosan ezért állt rendelkezésére egy emeletes, fára szerelt faház. Lefektette a régi pokrócok közé az állatot.

- Hozok kötést meg felszerelést, addig maradt itt, kicsi róka. -beszélt hozzá kedvesen.

Kirohant, amilyen gyorsan csak tudott, kihozta a szobájából az orvosi felszerelését, amit az egyetemi évei alatt gyűjtött össze. Kopogtak az ajtaján. Megdermedt egy pillanatra. Ki a franc lehet ez? Besöpört mindent az ágya alá.

- Igen?- szólt ki. Ledobta magát a székére, mintha tanulna. Az anyja nyitott be.

- Holnap lesz egy megbeszélés, amin meg kell jelenned. Délelőtt indulunk - azzal ki is ment.

- Franc. - csapott az asztalra. Várt pár percet, hátha visszajön még valami hihetetlenül fontos dolog miatt. Előszedte, amit elrejtett, belepakolt mindent egy táskába. Lelopakodott a konyhába is, hogy ennivalót csenjen, aztán már rohant is ki.

A sebesült róka ugyanúgy, mozdulatlanul feküdt, ahogy hagyta.

- Itt is vagyok. Ne haragudj, ha fájni fog. Ki kell tisztítanom a sebed.

Mindent szépen kipakolt. Egy gézlapra fertőtlenítőt öntött, azzal próbálta kitisztítani a sebeket. Hozott vizet is, ilyet még nem nagyon csinált. A kicsi halkan nyöszörgött, de tűrte, hogy segítsenek rajta. A fiú órákig kint maradt, amíg minden sebet le nem fedett. Végül odatolt elé egy tálban nyers húst.

- Tessék, egyél. Van víz is- simogatta meg a fejét nagyon óvatosan. Valahogy odaküzdötte magát és evett pár falatot, majd ivott is.

- Szuper- megkönnyebbülten dőlt hátra, mosolyogva nézte a megmentett állatot.

- Most már rendben leszel. Ha eszel, akkor minden oké. - kimerülten hunyta le a szemét.