Reggel Hiroko korán elment dolgozni. Benézett előtte még a fiúkra, elmosolyodott, amikor látta, hogy Kiro vigyáz a rókára. Feltűnt neki a borogatás, meg a lázmérő, de csak egy csókot nyomott az ajkaikra és már ment is dolgozni.

- Hmm... Hiro-san- motyogott félálomban Kiro. Egy fél órával később fel is kelt. Valaki betakarta egy pokróccal. Értetlenül nézett körbe. Hiroko már biztos elment, így ő felkelt és lebattyogott a konyhába.

Nekiállt reggelit készíteni, finom omlettet szalonnával. Ez volt az egyik kedvence. Tálcán vitte fel Kokuro szobájába, aki laposakat pislogva nézte végig, ahogy letette mellé.

- Hogy érzed magad?

- Úgy... Jobban-motyogott majd köhögött is.

- Lázad?- tette a homlokára a kezét. A rókafiú csendben tűrte, ahogy anyáskodott felette. A tálcáért nyúlt és máris enni kezdett.

- Jó étvágyat!- olyan aranyos volt, ahogy tömte a pofijába, amit neki csinált. Kiro rámosolygott, végig őt nézte.

- Finom lett- dicsérte meg a főztjét teli szájjal. A dicséretre Kiro boldog mosollyal válaszolt.

- Nem akarsz lefürdeni? Biztosan izzadtál az éjjel a láztól - tanácsolta neki mikor befejezte az evést. Odanyúlt egy szalvétával és megtörölgette a táját. A pillantásuk találkozott egy rövid, mégis végtelen másodpercre.

- Öhm...- jött a válasz a meglepett fiútól. - jah - bólintott végül.

Kiro levitte a tálcát a konyhába és elmosogatott mindent, teát is főzött, hátha kell majd. Felment az emeletre és megengedte a vizet a kádba. Mire visszaért Kokuro szobájába, a fiú már kimászott az ágyából és az ablakból nézte a szakadó esőt.

- Vigyázz, még megfázol-szólt oda neki, felkapta a takaróját és a hátára terítette.

- Dehogy fázok meg. Már beteg vagyok-közölte kicsit morcosan.

- De még betegebb leszel-sóhajtott fel. Átkísérte a fürdőbe, le is vetkőztette.

- Jól van, most már tudok én is fürdeni egyedül-nézett rá szúrós rókaszemekkel a vörös.

- Oké. Akkor kimegyek- bólintott.

Fél óra múlva visszament hozzá, mert azért ennyi idő alatt már végezhetett volna.

- Mi a.. Hééé! Te komoly beteg akarsz maradni? Mit gondolsz magadról, ne akard, hogy Hiroko feleslegesen aggódjon.

Erre a fiú felriadt és úgy nézett rá, mintha nem tudná hol lenne.

- Bocsánat- motyogta. Kimászott a kádból és megtörölközött.

- Ez tök hideg. Kihűlt ennyi idő alatt- állapította meg Kiro. - Na irány az ágy!- adta ki az utasítást.

Bezavarta az ágyába a beteget, közben kiselőadást tartott arról, hogy megfog fázni, és, hogy Hirokonak ez mennyi plusz idő és pénz lehet, ha komoly baja lesz.

- Jól van, felfogtam! Így is elég szarul vagyok, nem kell még rátenned egy lapáttal.

- Szóval, szarul vagy! Remek! Elmondanád akkor mi a bajod? Én csak annyit tudok, hogy köhögsz és lázad van. Felvilágosítanál, hogy mi bajod van?

Erre eléggé megszeppent.

- Fáj a fejem-motyogta- meg a torkom. Gyengének érzem magam. Nem vagyok jól.

Kiro egészen megenyhült.

- Értem. Akkor hívok orvost jó?- mosolygott kedvesen a fiúra, mire az megrázta a fejét.

- De- válaszolta neki, mielőtt még megszólalt volna. Ne aggódj, az én orvosomat hívom, ő nem fog meglepődni azon, hogy félig róka vagy- azzal fel is állt és otthagyva őt a telefonhoz ment. Megbeszélte a dokival a dolgot, majd visszament addig őrizni a beteget.

- Azt mondta egy óra múlva talán ide tud jönni. Addig főzök neked meleg teát, és kapsz lázcsillapítót.

- Jó- morogta durcásan. Mért kellett megfáznia? Utálta, hogy másokra szorul rá. Ráadásul pont erre a macskára.

Kiro mindent megtett a fiú kényelméért. Mellette maradt egészen a nap végéig. Az orvos nem jött, estefelé Kokuro kezdett megint rosszabbul lenni. Csúnyán köhögött és lázálma volt, annyira magas volt a testhőmérséklete.

- Kokuro. Kérlek... Mit csináljak?- kétségbeesetten mászkált ide-oda a szobában.

- Gazdám... Szeretem-nyöszörgött halkan a fiú. - Nee! Ne hagyj el!!- sikított fel.

- Kokuro! Csss- Kiro megragadta a kezét.

- Itt vagyok. Ne aggódj.

- Kiro... Ne hagyj el- nyöszörögte sírva. Kinyitotta a szemét és a társára nézett. Másodpercekig csak bámult rá, felemelkedett, majd visszahanyatlott a párnára és tovább aludt.

Amikor már tíz perce normálisan, csendesen szunyókált, a fehér hajú lement telefonálni.

- Halo?- szólalt meg az ismerős, kedves hang.

- Hiro-san? Meddig dolgozol ma?- kérdezte a fiú félénken.

- Elvileg már végeztem, de még van elég sok dolgom. Mért? Baj van?- aggódást lehetett hallani a telefonból.

- Csak.. Kokuro... Öhm

- Mi? Mi van vele? Bökd már ki!

- Csak... Beteg és nagyon rosszul van.

- Beteg? De mikor? Hogy? Mi...

- Megfázott, mert az esőben szaladgált tegnap.

- És csak most szólsz?- kelt ki magából.

- Sajnálom.

- Mindegy. Azonnal ott vagyok-csapta le a kagylót.