*beteg szemszöge*

Megint abban a korban ébredtem furcsa, pihe-puha ágyban. Egy fekete fehér ruhás hölgy jött be az ajtón én pedig csak tágra nyílt szemekkel néztem.
-Jó reggelt Madame tán felébresztettem? -kérdezte és hallottam a hangjában valamit, én sem tudom hogy pontosan mit. De mintha régi dolog lenne benne. Egy kicsit zavaró volt, hisz álmomban egy teljesen más világban voltam. Visszagondolva rá elpirultam.
-Dehogy is kedvesem, jöttödkor már ébren voltam- furcsa mód magamon is éreztem azt a bizonyos régiességet, de úgy döntöttem nem foglalkozok vele. Kikelve az ágyból a szobalány segítségével felöltöztem, természetesen a végén alig kaptam már levegőt, de ezen nem is volt csodálkozni valóm. Lementem a ebédlőbe, ahol már várt a terített asztal roskadásig mindenféle kajával. Első gondolatom az éhező emberek voltak, de sajnos erről nem én tehettem, hogy ide születtem. Ettem bőven reggelire hisz a fűzők miatt nem kellett aggódnom, hogy meglátszik rajtam. Egyetlen ember nem szerette mikor a jelenlétében viseltem, így csak nagyon ritkán mentünk el olyan eseményekre ahová ezt kötelezően fel kellett venni. Például ritkán jártunk bálokra, csak arra amikre meghívtak minket. Rossz érzés volt mindebbe belegondolni, mert ezzel az is eszembe jutott, hogy elragadták mellőlem. Reggeli után egyből apámhoz mentem. Bekopogtam az ajtaján és egy halk szabad után be is mentem rajta.
-Meg se kérdezd tudom miért jöttél- szólalt meg mély brummogós hangján.
-Akkor mond el ha megtudtál valamit bármit- szinte kétségbe voltam esve.
-Reggel levelet hozott egy galamb és róla írtak..- volt valami szomorú a hangjában, így tudtam hogy valami rosszra kell számítanom.
-Folytasd ki vitte el miért és mit akar?- kezdtem indulatos lenni.
-A szomszéd földes úr a kezed akarja az idősebb fiának vagy kivégzi.- mondta szomorúan és sajnálkozva.
-Kell lennie más módnak is ez nem lehet igaz...
-Ami azt illeti van is- hallottam meg egy mély hangot a hátam mögül amitől a szőr is felállt a hátamon.
-Máté...

*doktor szemszöge*

Megvártam, amíg teljesen elaludt és csak utána másztam ki mellőle és öltöztem fel. Csendben elhagytam a szobát és be is zártam. Nem sokkal ezután épp az egyik másik betegemtől kilépve az igazgatóval találtam magamat szembe.
-Jó napot igazgató úr hogy hogy bejött? Nem a családjával van otthon?- kérdeztem tőle.
-Beszélnünk kell most- mondta és már hátat is fordítva nekem elindult az irodája felé. Némán követtem. Nem tudtam mi lehetett ilyen fontos, hogy a szabadnapján bejöjjön, de a legnagyobb félelmem vált valóra. Az asztalán meg volt nyitva a számítógépén a biztonsági felvételek azok közül is a 7.-es szoba miközben...Gondolom értitek mit csináltunk.
-Megtudná ezt magyarázni nekem?-maradt végig hideg és tárgyilagos. Mondhatni a vihar előtti csend volt ez. Hirtelen egy szó se tudta elhagyni a számat. Nagyon szégyeneltem magam tudtam, hogy nem szabadott volna ilyet tennem.
-Kérdeztem valamit- még mindig halkan beszélt de már kicsit hallani lehetett a hangján az indulatot is.
-Nem nem tudom megmagyarázni..-válaszoltam végül.
-Az ott egy beteg, ha nem vette volna észre maga meg az orvosa tartsa is ennél magát! Más se kell nekünk, mint hogy a család beperelje és rajtunk verjék le.- Emelte meg a hangját és már lehetett látni a homlokán kidudorodó ereket. -Most pedig szedd össze a holmidat és az évben már ne gyere be!- mondta ki amitől tartottam.
-Értettem megyek is- kimentem egyenesen a saját irodámba, átöltöztem és elraktam pár fontosabb dolgot, majd hazamentem.

Teljesen haszna vehetetlennek éreztem magam az üres házban. Sokszor szerettem a magányt, de egy ilyen nap után társaságra vágytam. Nem is akármilyenre egy ember társaságára. Akaratlanul is elképzeltem, ahogy az egyik pólómba főzi a konyhában a karácsonyi vacsorát, vagy azt hogy nem éri el a fa tetejét felemelem ezzel segítve őt benne, amin csak nevetne és a végén egy csókban forrnának össze ajkaink. Szép álmok csak az a baj velük, hogy azok is maradnak.
Összedobtam magamnak egy adag melegszendvicset és azt nyammogva néztem a hülye nyálas karácsonyi filmeket. Az is eszembe jutott, hogy felhívom apámékat, de úgy se vennék fel. Biztos a Bahamákon nyaralnak éppen. A tévé előtt kapott el az álom. Álmatlan éjszakám volt, de végre valahára ki tudtam magam aludni. A csengő idegesítő berregésére keltem fel, ráadásul a nyakam is elaludtan. Ránéztem az órára, ami este 11-et mutatott. Fogalmam sem volt, hogy ki kereshet ilyenkor. A másik meg, hogy ki tudja egyáltalán hogy itt lakok? Elcsoszogtam az ajtóig félig nyitott szemmel és kinyitottam az. A gyerekkori legjobb barátommal találtam szembe magam.
-Szia Dano hát te? Gyere beljebb- ásítottam egyet a végére és elálltam az útból. -Mi szél hozott erre?
-Szia Lexyyy - vigyorgott bele a képembe. -Ugye hiányoztam már?
-Honnan a faszból tudtad hol vagyok? -próbáltam összeállítani a képet.
-Háát elsőnek a diliházban voltam, mert gondoltam dolgozol, de mondták hogy kötelező szabira küldtek, ráadás az egyik beteg valami hiszti rohamot vagy mit kapott és azt ordibálta, hogy adják vissza és vagy három nyugtató ütötte csak ki és utána tudták csak elmondani hol találhatlak meg- mesélte el levakarhatatlan vigyorral az arcán mintha ez lenne a világ legjobb dolga.
-Milyen beteg?- kaptam rá rögtön.
-Valami bögyös bige nem igazán figyeltem. -gondolkozott el látványosan.
-Legalább a haját láttad?-kapaszkodtam bele az információba.
-Fekete volt asszem- válaszolt a kérdésemre és hallottam, hogy megkordult a gyomra.
-Akkor tudom ki az.. Csinálok neked enni ülj csak le.