*beteg szemszöge*

A hangok megint kisértenek. Folyamatosan azt mondják mit tegyek. Ellenkezni nem tudok, csak egy féle képpen tudom elűzni őket, ha hallgatok rájuk.
Habár már korábban is iszogattam bort, az itteniek teljesen mások. Az ízük, a színük, minden teljesen különbözik azoktól, amiket a bálokon kóstolhattunk. A többit nem is ismerem amik itt vannak, de arra jók, hogy a hangok csendben maradjanak.
"Nem érsz semmit"-hallom meg az első hangot.
"Megérdemelted ami történt!"-folytatta.
"Másra amúgy se lettél volna jó"-tette hozzá kárörvendve.
Nem akartam mást, csak hogy fejezze be, tudom mi történt, de én nem tehettem róla miért engem kísértenek ilyen gondolatok? Mióta szenvedhet ezzel? Vissza akarom kapni a saját életemet, a hercegemet a saját időmben akarok élni, nem itt ahol annyira zavaros minden.
Sikerűlt szereznem még egy üveggel abból a keserű löttyből, amit itt bornak hívnak... eszméletlen még hogy az bor csak egy olcsó utánzata a zamatos boroknak.
Elvonultam a két férfitől és elkezdtem iszogatni. Minden egyes korttyal halkultak a hangok a fejembe, és már nem is volt annyi bogár a környezetemben. Minden egyre jobb és jobb lett minden korty után. Leültem a konyha padlójára, mert már éreztem, hogy nem biztosak a lépteim.
Ittam tovább. Az elmémre egy jól eső ködfátyol telepedett, szinte súlytalannak éreztem magam.
Jóleső bizsergés rázta át a testem, aztán megtörtént a baj. Az üveg kicsúszott a kezemből es hangos csattanással érkezett a földre. Megijedtem. Teljesen elveszítettem az irányítást a testem felett. Igazságszerint a csattanás után nagyon nem is emlékszem semmire, csupán a puha ajkakra, amik után elnyomott az álom.
Másnap reggel fejfájásra ébredtem. Forgott velem a világ minden mozdulatomra csak rosszabb lett. Kinyitni sem tudtam a szemem, a nap még a szemhélyamon keresztül is égetett.
-Egésznap csak feküdni akarsz mi?- hallottam meg egy kissé barátságtalan hangot, ami nem a hercegemé volt.
-Nagyot csalódtam benned... Képesek voltunk beszökni miattad egy kibaszott diliházba, csak azért mert az a majom annyira szeret téged és így hálálod meg neki a segítségét?  Így? -emelte meg Dani a hangját.  A fejem még jobban hasogatni kezdett az éles hang miatt, így válasz helyett csak a párnát szorítottam rá.
-Látom ehhez értessz csak... Reménytkelteni szerencsétlenben, mintha nem szenvedett volna már eddig eleget. -mondta mint egy végszót és ki is ment a szobából az ajtót hangosan becsapva maga mögött, már attol tartottam le is szakadt de szerencsére nem. Vajon mit mondhattam, ami ennyi reménnyel tölthette el a hercegemet?

*Dani szemszöge*

Az az idióta... Jól megcsinálta Alex teljesen ki van miatta, nem mondja de tudom hogy így van.
-Hé itt van a kávéd- tettem le elé a gözölgő italt. -Figyelj tudom, hogy nem akarsz róla beszélni, de szerintem ideje lenne elengedned, vissza kell vinni. Nem vagy biztonságban egy ilyen ember mellett akármikor baj történhet és mi lesz, ha nem leszek akkor itt melletted? Annak a nőnek orvosi segítség kell és....-nem hagyta hogy végig mondjam.
-Nem fogom oda visszavinni! Én vagyok az orvosa én segítek neki, de ne várd el tőlem hogy oda visszavigyem ki tudja Mátéék milyen szörnyűségeket akarnak vele csinálni! És olyan közel vagyunk már a megoldáshoz, hogy újra önmaga lehessen, ne akard elvenni ezt tőlem.-fejezte be már halkabban.
A szívem pedig megenyhült rajta.
-Legyen de ez lesz az utolsó esélye.