Gail hangtalanul csukta be maga után a konyhát, és óvatos léptekkel osont a konyhából nyíló előszobába. Annyira el volt foglalva azzal, hogy ne keltsen zajt, hogy észre sem vette, hogy nincs egyedül.

- Mit csinálsz?

A nő egy kisebb szívroham után megfordult, és igyekezett mosolyt erőltetni a lányra.

- És te?

- Konzervkukoricát eszem – felelt Natasha olyan hangsúllyal, mintha mi sem lenne ennél természetesebb hajnali kettőkör.

- Azt látom – húzta fel a fél szemöldökét Gail, majd sóhajtott. – Jordan mondta, mi történt. Hogy van Matthew?

- Fel fog épülni – válaszolt a lány. – Legalábbis a mentős ezt mondta...

- Az jó. – Gail érezte, hogy a kő lassan legördül a szívéről. – Ezenkívül délután minden rendben volt?

- Daisy tett egy kirándulást a padláson, de egyébként igen. Milyen volt a vásárlás?

- Egész jó – válaszolt eltűnődve. – Rhea nagyon kedves lány. Örültem, hogy velem jött, főleg mert nem igazán ismerem ki magam Bristolban...

- Örülök, hogy jól kijöttök – biccentett Natasha, majd hirtelen észrevette a nő lába mögött a földre helyezett sporttáskát. – Készülsz valahova?

- Igen, már több hónap eltelt, a másik lányom, Ellie pedig még mindig Galway-ben az unokatestvéremnél – magyarázta. – Elmegyek érte, és idehozom őt is... Ameddig Daisy állapota nem stabil, talán az lenne a legjobb, ha ideköltöznénk... Persze, csak ha nem zavarunk – tette hozzá zavartan.

- Dehogyis – rázta a fejét ösztönösen Natasha. – Elég nagy ez a ház, mindenki elfér... De miért az éjszaka közepén indulsz?

- Hajnali ötkör indul a gépem – tekintett az órájára Gail. – És nem szándékoztam titokban elmenni, csak nem akartam senkit felébreszteni...

- És Daisy? Ő itt marad addig velünk?

- Nem merném repülőre magammal vinni. Két nap múlva már jövök is vissza. Addig számíthatok a segítségetekre, igaz?

- Persze – bólintott a lány. – Akkor jó utat, azt hiszem.

- Kösz – biccentett. – Vigyázz magadra!

- Te is. És Gail...

- Tessék?

- Hozol nekem Toblerone-t a reptérről?

- Hogyne – sóhajtott belegyezően a nő. – Vigyázz a többiekre is!

******

Lily nem tudta volna megmondani, hogy mikor aludt el, amikor azonban magához tért, kellett pár perc, hogy feldolgozza, hol is van.

- Szia – szólította meg a férfi, hangja erőtlenül csengett. Beesettnek tűnő arca még mindig feltűnően sápadt, szeme fáradt volt.

- Szia – dörzsölte meg az arcát a nő, és átmozgatta elgémberedett végtagjait. – Hogy érzed magad?

- Mint akit leszúrtak – felelt Matthew egyszerűen. – És te?

- Most már jobban – mosolygott rá halványan Lily. – Rám hoztad a frászt kissé.

- Sajnálom – sóhajtott a férfi, és felkönyökölt a kórházi ágyán. – Sokat kérdezősködtek?

- Nem igazán, egyelőre békén hagytak, mondván, hogy sokkban vagyok, de majd természetesen érdeklenék őket az ügy részletei – forgatta a szemét. – Szóval az lenne a legjobb, ha minél gyorsabban felépülnél, és elhúzhatnánk innen a csíkot...

Matthew egyetértően biccentett, majd pár percig mindketten hallgattak.

- Szóval... Akkor összeházasodunk? – kérdezte Lily óvatosan.

- Mivel nem haltam meg, igen – válaszolt a férfi, arcán pedig boldog mosoly terült el.

- És kinek hogy akarod elmondani?

- Nos – töprengett, mintha összeszámolná, hogy kit hívna meg az esküvőjére. – Albert tud róla. Mármint csak arról tud, hogy terveztem, arról nem, hogy meg is tettem, de mivel Natasha felhívta, nem hiszem, hogy magában tudta tartani... Gail nehéz időszakokon ment keresztül, biztos örülni fog valami jó hírnek... Natasha, Hayden és Jordan ott voltak, szóval nagyjából ennyi. És te?

- Csak a szüleim.

Matthew elfintorodott.

- Willa nem kedvel engem kifejezetten, szóval, ha tehetem, nem lennék jelen.

- Lehet, hogy téged nem kedvel, de nekem mindenképpen a kedvemben akar járni, úgyhogy hidd el, nem lesz egy rossz szava sem. Apa pedig mindig is a rendesebb volt kettőjük közül, és már egyébként is megbékélt azzal, hogy együtt vagyunk, nem hiszem, hogy ezt nehéz lesz feldolgoznia.

- Ez tényleg zártkörű esküvő lesz – közölte Matthew, majd mindketten elnevették magukat. – Nincs valami nagy szociális életünk, mi?

- Nem. Tényleg nincs – felelt Lily a hajába túrva. – Talán ez nem is baj.

*******

- Jó estét! – lépett be a kórházi szobába Hayden, nyomában pedig Natasha követte. – Pocsékul fest, doki.

- Köszönöm, Hayden – mosolyodott el fáradtan a férfi. – Veletek minden rendben?

- Igen, sikeresen megtaláltuk Daisy-t – mondta Natasha, Matthew szemöldöke pedig a haja tövéig felszaladt.

- Miért kellett megtalálnotok?

- Nos – köhintett a lány, és látszólag már megbánta, hogy megemlítette. – Daisy kissé elkóborolt, állítása szerint csak unatkozott. Végül a padlásról szedtük le, és Gail nem tudta meg, hogy pár óráig nem találtuk, szóval minden rendben, csak többet kellene foglalkozni vele, ugyanis már sokkal jobban van. Utána társasoztunk vele, meg vacsorát főztünk...

- Vacsorát főztetek? – szólt közbe riadtan a férfi. – És áll még a konyhám? Vagy egyáltalán a házam?

- Kösz, hogy ennyire bízik bennünk – forgatta a szemét Natasha, bá ő is érezte, hogy a felvetés teljesen jogos volt. – Egyébként Jordan és Rhea főzött, szóval igen, még mindig áll a ház.

- És hoztunk belőle – emelte meg a kezében tartott edényt Hayden. – Biztos jobb, mint a kórházi koszt.

- Annál biztos – sóhajtott dr. Frances, és elvette a fiútól. – Köszönöm.

- Albert délután beugrik – tájékoztatta Natasha. – Lily pedig közölte, hogy elmegy megfojtani valakit...

- Hogy mi? – dörzsölte meg két kezével az arcát Matthew.

- Rájött, hogy ki küldte rá a bérgyilkost.

- Az az Aleksander gyerek? – érdeklődött a férfi.

Hayden vállat vont.

- Nem tudom. Mindenesetre bárki is volt, nem lennék a helyébe...

Matthew bólintott, de szemében aggodalom csillant.

- Most mennünk kell – tekintett az órájára Natasha. – Majd még beugrunk ma, aztán remélhetőleg hamarosan haza is jöhet...

******

- Ez borzasztó – jegyezte meg csendesen Hale, miután Jordan beszámolt neki a Matthew-val történtekről. – Rendbe fog jönni, igaz?

- Azt mondták a mentősök – felelt a lány, majd sóhajtott. – Ahogy most elmondtam, újra lepereg a szemem előtt az egész... Nem beszélnénk valami másról?

- De, hogyne – bólintott a fiú, és kisöpörte homlokába lógó göndör tincseit. – A szemeszterben minden vizsgámon átmentem, szóval most van egy kis szünetem, ameddig a szaktársaim a pótvizsgákkal szenvednek...

- Ügyes vagy – mosolyodott el Jordan. – Én meg maratoni üvöltözést kaptam a főnökömtől tegnap, amiért az utóbbi lassan egy évben, amióta megismerkedtem Natasháékkal, nos, lett pár mulasztásom. Amiatt, hogy elraboltak meg ilyenek.

- Nem is tudtam, hogy dolgozol még... Azt hittem, az alanyok főállású alanyok.

- Én is azt hittem a próba-alanyokról – vont vállat a lány. – Egyébként muszáj, mert dr. Frances kap ugyan némi fizetést Brannan-től, a többiek nem keresnek pénzt, nekem pedig volt munkám, így egyszerűen csak nem mondtam fel. Viszont eladtam a lakásom, szóval most egészen elvagyunk, szóval akár fel is mondhatnék... Csak azért nem szeretném, mert így legalább van némi kapcsolatom a külvilággal.

- Megértelek – válaszolt Hale a távolba meredve.

- Bár, ha így haladok, ki fognak rúgni – sóhajtott Jordan. – Hova menjünk egyébként?

- Mit szólsz a karácsonyi vásárhoz a St. Nicholas Marketnél?

- Karácsonyi vásár? – húzta el a száját. – Tömegnyomor, tolakodó emberek, csak a kajáért éri meg odamenni, minden második szám a Last Christmas, csak hogy már hetekkel karácsony előtt elegem legyen belőle... És egyébként is még csak december másodika van.

- Ezt nemnek veszem – nevette el magát Hale. – Csak egy ötlet volt, szerintem megvan a hangulata... Egyébként pedig mi bajod a Last Christmas-szel?

Jordan oldalpillantást vetett a fiúra, mintha azt ellenőrizné, hogy komolyan gondolja-e a kérdést.

- Ezt most tényleg fejtsem ki?

- Akkor milyen karácsonyi zenéket szeretsz?

- A heavy metal feldolgozásokat – vágta rá. – És azoknak szintén megvan a karácsonyi hangulatuk, higgy nekem.

- Oké, oké – bólintott Hale, de a szája sarkában nevetés bujkált. – Tudok egy csendes kávézót a kikötőnél... Szerintem tetszeni fog.

- Jól hangzik.

******

- Ez nem mehet így tovább – ráncolta a homlokát Árnyék.

- Mégis mit akarsz tenni? – forgatta a szemét Katarzis. Hangja rekedtes volt az előbbi köhögőrohama miatt, szinte krónikusan sovány volt, falfehér bőre az arcbőrére tapadt. Egykor fényes sötét haja most kifakulva meredezett az ég felé.

- Azt rebesgetik, hogy Brannan megalkotta a gyógyszert – vette halkabbra a hangját Harvey.

- Én nem fogadok el semmit Brannan-től – rázta a fejét hevesen a lány, és a járdára köpött. – Eleve ő tehet arról, hogy beteg lettem. Csak mert nem működött rajtam tökéletesen a kísérlet, kidobott az utcára és miután rengeteg fájdalmat követően végre megtanultam kontrollálni a képességemet, hirtelen kiderül, hogy hajlamom van a kórra. Mondom neked, hogy üldöz engem!

- Ezzel nem segítesz magadon, Amelie – ragadta meg a húga mindkét vállát Árnyék. – Komolyan kell, hogy vedd a helyzetet, ismerünk pár embert, akik meghaltak a kórban. Segítségre van szükséged!

- Tudom – sóhajtott Katarzis, majd ismét kétrét görnyedve köhögött pár percig. Letörölte a vért a szájáról, és feltekintve elszántan nézett a testvére szemébe. – Be kell törnünk a laborba.

- Nem hiszem, hogy ez lenne a legbölcsebb ötlet... Mi van, ha véletlen valami mást fecskendezel magadba? Ha valóban létezik az ellenszer, nem valószínű, hogy ráragasztott egy matricát „Nightmare-kór ellenszer" címszóval. Vagy ha mégis, nagy az esélye annak, hogy igazából valami teljesen más van az üvegcsében.

Amelie nem riadt vissza.

- Ha olyan okos vagy, Harvey, mondd meg, hogy szerinted mit kellene tennem.

- Például, szólhatnál Kamuflázsnak.

Katarzis megvetően felhorkant.

- Na persze! Kamuflázs sosem segítene nekem, nem igazán vagyok a szíve csücske, bár ezt felteszem, te is tudod.

- Az lehet, de a szolgálataid fontosok a számára, és...

- Ugyan – vágott a szavába hűvösen Amelie. – Te is hallottad, mit mondott Lángnak, pedig ő tényleg magas körökben mozgott... Mindenki pótolható.

- Akkor mégis kihez fordulnál?

- Nem tudom, de biztos nem a nagyra becsült Kamuflázsodhoz...

- Milyen lehetőséget tudsz még?

- Talán van egy ötletem – kezdte a lány elmerülve a gondolataiban. – Azt mondtad, hogy az alanyok tudnak az ellenszerről... Esetleg követhetnénk őket, és...

- Nincs sok időnk, Amelie! Ki tudja, mennyi időd van még hátra... - füstölgött Harvey. – Nem engedhetjük meg azt a luxust magunknak, hogy kémkedjünk.

- Oké, akkor úgy néz ki, meghalok – tárta szét a karját lemondóan Katarzis.

- Fogunk találni megoldást – mondta halkan a fiú.

Amelie a bátyjára pillantott.

- Olyan biztos vagy benne?

Árnyék nem felelt.

******

- Szóval feladtad az agglegényéletet – mondta köszönés nélkül Albert.

Matthew fáradtan tekintett a bátyjára.

- Neked is szép estét!

- Hogy vagy? – érdeklődött a férfi, és egy kis csomagot helyezett az éjjeli szekrényre.

- Jobban. Az meg mi? – méregette a dobozt kíváncsian a fiatalabbik.

- Nevezzük eljegyzési ajándéknak – közölte Albert savanyú ábrázattal. – Elmentem az ékszerüzletbe átvenni a gyűrűt. Megvakultam néhány ártól... Mégis mi a franc kerül annyiba az olyan kicsi tárgyakon?

- Nem vagy valami romantikus lélek, mi? – vette el a dobozt Matthew. – Egyébként köszönöm. Bár a lánykérésen már túl vagyunk, azért oda lehet adni az eljegyzési gyűrűt, nem?

- Gondolom – vont vállat Albert, majd egyszer csak kifakadt. – Szegény lány! Most komolyan, Matt. Nem találtál jobb alkalmat arra, hogy megkérd a kezét, mint azt, amikor éppen leszúrtak?

- Igenis drámai volt – bizonygatta a férfi. – Lily idegei pedig egyébként is kötélből vannak... Tudom, választhattam volna jobb helyszínt és időpontot is, de amikor ott feküdtem, minden csupa vér volt körülöttem, akkor valahogy úgy éreztem, hogy azt kell tennem.

- Végül is igent mondott, úgyhogy te tudod – sóhajtott Albert. – És kiderült, hogy mit akart a támadó?

- Lily rájött, hogy ki küldte és utána ment.

- Egyedül?

- Te is tudod, hogy milyen önfejű... Nekem nem is szólt róla, csak Natasha mondta. De nem féltem, biztosan megoldja.

- Remélhetőleg – biccentett a férfi, majd témát váltott. – Csak hogy én is tudjak némi jó hírrel szolgálni, nagyon jól haladunk Faggyal.

- Tényleg? – ráncolta a homlokát Matthew. – Brannan már évek óta nem tudott semmit kezdeni vele.

- Milyen jó, hogy én nem vagyok Brannan... Fagy jelen pillanatban gyakorlatilag olyan, mint egy kisgyerek. Amit megtanítasz neki, azt megjegyzi. Emellett pedig az erejét is valamilyen szinten tudja irányítani.

- Hiányzott, mi? A kísérletezés.

- Persze, hogy hiányzott – forgatta a szemét Albert. – Bár még mindig rettegek, hogy elrontok valamit, és hogy ez az egész egy szörnyű ötlet volt, végre újra van értelme az életemnek.

- Én örülök, ha te is örülsz – könyökölt fel Matthew, hogy vállon veregesse a bátyját.