Dr. Brannan a homlokát masszírozta, és egy darabig úgy tűnt, egyáltalán nem fog megszólalni. Végül azonban levette a szemüvegét, és kékesszürke pillantásával behatóan végig mérte a lányát.

- Szóval férjhez mész.

- Úgy néz ki – mosolyodott el halványan Lily. – Szóval, mit mondasz? Azt mondtad, rendben vagy a kapcsolatunkkal...

- Rendben is vagyok – sóhajtott a férfi. – De nem gondoltam, hogy el akarna venni... Anyád tudja már?

- Nem, neked akartam először mondani.

Brannan ismét hallgatott pár percig.

- Eszébe sem jutott megkérdezni – füstölgött. – A lovagod nem kifejezett úriember, Lily...

A nő sokatmondó pillantást vetett rá.

- Szóval nem helyesled, hogy igent mondtam neki?

- Szereted? – kérdezte hirtelen az apja.

- Teljes szívemből.

- Akkor helyeslem – legyintett. – Csak szeretném, ha jól átgondolnád a dolgod. Az esküvő után már nem egyszerű kihátrálni a dologból...

- Nem tervezek kihátrálni...

- Na, persze, én sem terveztem – nevette el magát a férfi.

- Egyébként is csak a Kraft miatt váltatok el...

- Hivatalosan igen, nem hivatalosan pedig azért, mert az őrületbe kergetjük egymást – tárta szét a karját dr. Brannan. – De mondd el anyádnak is! Örülne, ha tőled hallaná.

- Mikor beszéltél vele utoljára? – érdeklődött Lily.

- Pár napja. Talán egy hete? És te?

- Régebben – köhintett. – Holnap elmondom neki.

- Helyes – bólintott a férfi, majd elmosolyodott. – Egyébként gratulálok az eljegyzésedhez...

Lily viszonozta a mosolyt.

*****

A próba-alany gyűlés után Katarzis sietett lelépni, amint csak tudott. Miután a vidámparki főhadiszállásuk lelepleződött, nem mentek vissza oda többé, helyette a hozzá igencsak közel lévő egykori hotelben vertek tábort. Még rosszabb állapotban volt, jócskán javításra szorult volna. A kísértetjárta hírűként elterjedt, valaha Atlantiszként ismert hotel előnye az volt, hogy még az elhagyatott vidámparknál is kevesebben merészkedtek a közelébe.

- Amelie!

A lány megtorpant. Igazság szerint csak azért sietett volna annyira, mert találkozóra igyekezett az emberével, aki a fájdalomcsillapítóját intézte. Ne szépítsük; a dílerével.

- Nem érek rá – fordult szembe az őt beérő Dylannel. A fiú mostanában gyanúsan sokat foglalkozott vele, vagyis inkább nyomon követte minden mozdulatát.

- A gyógyszertől nem lesz jobb.

Katarzis rezzenéstelenül állta a tekintetét.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz.

- Ugyan – csóválta sötét üstökét a fiú. – Hagyd, hogy segítsek.

- Nem tudsz segíteni.

- De, tudok.

Amelie felnézett. Ismeretségük elején nehezen tudta komolyan venni a fiút a szemfestéke, túlméretezett ruhái és örökké a fülében lévő fülhallgatója miatt. Miután jobban megismerte, félni kezdett tőle. Dylan szinte sosem gyakorolta a képességét mások előtt, nem rendezett bemutatókat, mint sok másik alany. Emellett csendes volt, de amit mondott, azt érdemes volt megfontolni. Ezenkívül Kamuflázs feltétlen bizalmát élvezte, amit kevesen mondhattak el magukról, azt pedig senki nem tudta, hogy Dylan mit tett ezért.

Most azonban a tekintete komoly volt, a hangja pedig őszintén csengett.

- Hogyan tudnál? Talán megkéred Kamuflázst, hogy csináljon ellenszert?

- Kamuflázs úgysem segítene – rázta a fejét, amitől sötét haja a homlokába hullott. – Viszont tudok valakit, aki igen.

- Azt ne mondd, hogy Brannan – horkant fel a lány.

- Mi? Dehogy. Brannan-hez egyébként sem fordulnék sosem segítségért – füstölgött Dylan. Amelie egyetértően bólintott; ez mindenképpen közös volt kettőjükben. – Ismered Albert Frances-t?

- Persze, de azt hittem, hogy Matthew a keresztneve.

Dylan legyintett.

- Albert a bátyja. Egykor szintén tudós volt, azonban egy csomó ember halálát okozta, bár baleset volt, azóta is emészti. Hiszed vagy sem, az ő kísérlete ihlette meg Brannan-t a Nightmare végrehajtására.

- Ezt Kamuflázstól tudod? – vonta össze a szemöldökét kétkedve Amelie.

- Kitől mástól? – forgatta a szemét a fiú. – A lényeg, hogy Albert némileg felelősnek érzi magát a Nightmare miatt is, ezért, ha elmegyünk hozzá segítséget kérni, szerintem számíthatunk rá. Te pedig jó leszel elrettentő példának, már bocs.

Katarzis biccentett. Nem volt bók, de nem tudta sértésnek venni, ugyanis igaza volt. Gesztenyebarna hajába korához cseppet sem illően ősz szálak keveredtek, arca betegesen sápadt és beesett volt, szemfehérjéje véreres.

Ahogy a fiúra nézett, már majdnem hangosan is megállapította, hogy ő sincs éppen jó bőrben, amikor az eszébe ötlött valami, amit Dylan megtört tekintete alá is támasztott.

- Te is beteg vagy.

Dylan elhúzta a száját.

- Van egy sanda gyanúm, igen.

- Egyből tudhattam volna, hogy csak ezért akarsz mindenáron segíteni – nevette el magát hitetlenkedve Amelie, átkozódva, amiért ilyen naiv volt. Mégis hogyan eshetett bele abba a csapdába, hogy higgyen Kamuflázs pártfogoltjának?

- Nem – visszakozott a fiú. – Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg a Nightmare-kór és nem csak influenza...

- Ezt te sem hiszed. Ha az az érzésed, hogy a kór, akkor az is – szaladt ki Katarzis száján.

Dylan tekintete megvillant.

- Akkor elmegyünk Albert Franceshez vagy sem?

- Egy próbát megér – egyezett bele kelletlenül Amelie, rossz előérzettel.

******

Natasha szíve összeszorult, ahogy a keresztre kötözött lányra nézett. Pár nappal korábban még milyen eleven volt, most pedig mintha kiszívták volna belőle az életet. Kibomlott sötét haja színtelenül hullott alá, sápadt arcát alvadt vér csúfította, ruhái csak cafatokban, foszlányokban lógtak rajta. Egykori sminkje már csak sötét maszat volt a szeme alatt, könnyei az arcára száradtak. Megfosztották a méltóságától.

- Sajnálom, Araya – suttogta, és közelebb lépve a kereszthez előre nyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni.

- Sokat szenvedett – mondta csendesen Matthew, akit eddig észre sem vett, hogy ilyen közel jött. – Az az elméletem, hogy először Kamuflázs zavarta össze az emlékeit, majd miután kellőképpen megtébolyodott, - valószínűleg az őrjöngése közepette szakadhattak el a ruhái – a sérült elméjét Árnyék riogatta a rémalakjaival. Ezután felkötözték a keresztre, egyfajta bibliai... nos, utalásként.

- És hogyan halt meg? – kérdezte Natasha, miután leküzdötte a hányingerét.

- Arzén – felelt a férfi egyszerűen.

- Arzén?

- Az arzén egy fém, abban az alakjában pedig egyáltalán nem mérgező, mivel a bélrendszerből nem képes felszívódni. Azonban az arzén tartalmú fémek finomítása során keletkezett arzén-hidrogén egy színtelen, fokhagyma illatú gáz, amely toxikus a szervezetre. Gyilkosságoknál általában az arzén-trioxid vizes oldalát használják, és véleményem szerint itt is ahhoz a megoldáshoz folyamodtak.

Natasha megborzongott.

- Azt tudjuk, hogy Noah ismerte Arayát, de miért pont őt választották arra, hogy minket elijesszenek? – kérdezte Hayden mögülük. Nem tudták, mióta állt már ott. – Igazán nem akarok tippeket adni nekik, és bárki ilyen módú halála elborzasztó, de...

- Azt üzenik Araya megölésével, hogy a Nightmare nem csak az alanyokról és az egykori alanyokról szól – válaszolt Natasha. – Már nem.

Feszült pillantást váltottak.

******

- Nem egészen így terveztem a délutánt.

- Én sem.

Egyfajta növény indái tekeredtek mindkettőjük testére, és a szoba két végébe voltak kényszerítve.

- Igen, határozottan nem áll jól a zöld – nézett végig saját magán Natasha.

Hayden halkan elnevette magát.

- Szívesen kiszabadulnék ez az izé alól, de ha megkockáztatom, hogy széllé változom, nagy az esélye, hogy túl nagy lesz a ciklon, és... nos, károkat okozok.

- Már sokszor generáltál kisebb szelet – ráncolta a homlokát Natasha.

A fiú sóhajtott.

- Nos, kissé meghibásodtam, azt hiszem. Úgy tűnik, a szervezetem zokon veszi, hogy nem kreálok rendszeresen hurrikánokat, ezért most már a kisebb széllökések sem mennek. Erősebb széllökést meg nem merek, mert valószínűleg megint megölnék pár száz embert.

- Mondtad Matthewnak?

- Nem akartam zavarni.

- Ez igenis komoly, Hayden! És foglalkozni kellene vele, mert az semmiképp sem jó, ha nem tudod használni a képességed. Majd elmegyünk valami nagy pusztára, ahol nincs a közelben senki, és ott gyakorolhatsz...

- Remélhetőleg még visszafordítható a dolog.

- Miért vagy ilyen nyugodt? Éppen most estünk csapdában egy növény-riasztóval felszerelt lakásban, a képességed pedig megbolondult.

Hayden vállat vont, már amennyire a törzsére tekeredett indák engedték.

- Nem hiszem, hogy ha sikítanék, attól jobb lenne a helyzet.

Natasha egy hosszú pillanatig csak nézte a fiút.

- Emlékszel, amikor először találkoztunk?

- Á, igen. Sokkoló élmény volt.

Natasha a szemét forgatta.

- Igazán nem hibáztathatsz, majdnem megfojtottál.

Pár percig nem szóltak egy szót sem, csak bámultak maguk elé.

- Hosszú utat tettünk meg – mondta csendesen Hayden, majd összevonta a szemöldökét. – Te nem szabadulsz ki az indák alól?

- Toleráns vagyok éppen – forgatta a szemét a lány. – Tudod, hogyha te nem tudsz kijönni, akkor én is átérzem a szenvedésed.

- Nem éppen ezt jelenti a toleráns – hunyorított rá Hayden, majd körbenézett. –Dylan sosem akar hazajönni?

- Körülbelül fél órája vagyunk itt, ne légy türelmetlen.

Azonban nem kellett már sokat várniuk, ugyanis egy órán belül fordult a kulcs a zárban, és hamarosan megjelent egy tizennyolc év körüli, vékony csontozatú, sötét hajú és szemű, fekete szemceruzát használó, telekinézis képességű fiú, vagyis Dylan.

Ha meglepte is, hogy Natashát és Hayden-t a lakásán találja, ügyesen titkolta.

- Minek köszönhetem a megtiszteltetést, Esőcsepp és Hurrikán? – fonta össze a karját mellkasán.

Natasha vízcseppé változva kicsusszant a növény szorításából, és amint újra emberi alakot öltött, már egyenlőbbnek tűntek az erőviszonyok.

- Engedd el Hayden-t, utána pedig beszélgessünk, rendben, nincs-Nightmare-nevem Dylan?

A fiú összehúzta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem, csak csettintett, mire az indák a földre hulltak, szabaddá téve Hayden-t. Hurrikán átmozgatta elgémberedett izmait, majd rávigyorgott Dylanre.

- Akkor kezdhetjük is, nem igaz? Vagy megvárjuk Katarzist is?

Dylan szeme fenyegetően megvillant.

- Mit akartok?

- Alkut ajánlunk.

- Figyelek.

- Nos, biztos forrásból értesültünk, hogy sajnálatosan módon te is hajlamos vagy a kórra.

- Á, persze – horkant fel a fiú. – Mi lett az orvosi titoktartással?

- Nem hiszem, hogy ez most a legfontosabb – szólt közbe Hayden hűvösen. – Szóval, meg fogsz halni. Kivéve, ha segítesz nekünk.

- Aljas rohadékok vagytok ti – közölte Dylan. – Egyébként pedig Brannan ellenszere nem működne rajtunk, Daisy Morrow-n csak hatott, mert mindössze néhány napig kísérleteztek rajta.

- Milyen jól értesült vagy – vonta fel a szemöldökét Natasha. – Viszont ez nem egészen igaz. Az ellenszer működik kifejlettebb próba-alanyokon is.

- Ezt nem tudhatjátok.

- Elvileg működnie kell. Van jobb esélyed, Dylan?

- Nem fogok mellétek állni – jelentette ki, hangjában meginghatatlan bizonyossággal.

- Nem is kell. Csak ha kérdezünk tőled valamit, akkor válaszolsz, ennyi az egész. Kamuflázsnak nem kell megtudnia.

- Nincs jó vagy rossz oldal, Dylan – mondta Hayden halkan. – Ártatlanokat öltök meg, olyanokat, akiknek soha semmi közük nem volt a Nightmare-hez. Hidakat gyújtotok fel, lányokat feszítetek keresztre, miközben egy kór lappang köztetek, és inkább meghaltok, minthogy segítséget kérjetek. Illetve bocs, te és Katarzis jobb ötlet hiányában elmentetek Alberthez, de hányan haltak már meg a kórtól? Sokan. Nyilván olyanok is, akiknek fájt az elvesztése. Továbbra is ezt szeretnéd folytatni? Oké, haragszotok Brannan-re, nekünk sem éppen a szívünk csücske, de az a lány, akit megkínoztatok, semmit sem ártott nektek! Tudjuk, hogy Kamuflázs fanatikus, de ti, a követői nem vagytok mind azok. És most, hogy szükséged van az ellenszerre, mert különben tizennyolc éves létedre pár hónap alatt elszáll belőled az élet, még így is Kamuflázst támogatod.

Dylan egy hosszú pillanatig nem válaszolt.

- Ez nem világuralomról szól, Hurrikán – kezdte lassan, összeszedve a gondolatait. – Ez egy segélykiáltás. Igen, Kamuflázst csak Brannan érdekli, csak az, hogy neki visszavágjon, hogy ő szenvedjen, de mi többiek csak annyit akarunk, hogy véget érjen a kín. Ti ezt nem értitek, a ti lelketeket pátyolgatták, mert ti túljutottatok az ötödik fázison...

- Azért nem volt sétagalopp – motyogta Natasha.

- ... Mi pedig átlagos életet éltünk, semmire nem emlékeztünk a kísérletről, és egyszer csak furcsa tüneteket észleltünk magunkon, amikre az orvosok nem tudtak magyarázatot adni. Kamuflázs a szárnyai alá vett minket. Elmondott mindent, amit tudott, segített nekünk megtanulni a képességünket kezelni, ami egy nagyon hosszú és rögös folyamat volt, és mi még így sem érthettünk el soha arra a szintre, mint ti. Mi lettünk a pártfogoltjai. Maya és én voltunk az elsők között, akiknek segített, ő olyan volt velünk, mint az anyánk, mivel az igazi sosem foglalkozott velünk, Mayára pedig nővéremként tekintettem. Aztán változott a helyzet, egyre többen lettünk, és Kamuflázs esélyt látott, hogy visszavágjon Brannan-nek. Ezután elvesztette az érdeklődését irántunk, csakis a bosszúval kezdett foglalkozni, és nem érdekelték őt a kórtól szenvedők sem. Mayát is megölette. Én azonban nem állok készen arra, hogy hátat fordítsak a családomnak, az életem árán sem.

- Ez mind nagyon szép és jó. De akkor miért tároltad Kamuflázs DNS-ét a szomszédod lakásán?

Dylan tekintetén felismerhetetlen érzelem suhant át.

- Biztosítékként.

- Előadod a nagymonológot a család fontosságáról, aztán meg valójában nem is bízol benne?

- A családomként tekintek rá, de nem bízom benne feltétel nélkül – válogatta meg a szavait a fiú. – Mert tudom, hogy engem is feláldozna, ha ezzel közelebb jutna a céljához.

- Miért ennyire fontos neki, hogy bántsa Brannan-t? – kérdezte Natasha. – Saját magán végezte el a kísérletet, Brannan-t közvetlenül nem hibáztathatja a kínokért, amiket átélt.

- Erről... Nem szoktunk beszélgetni – mondta Dylan, és az arcán most először tükröződött bizonytalanság. – Nézzétek, én nem árulom el a családom. Viszont... Tudok olyanokat, akik gondolkodás nélkül megtennék, ha garantáljátok nekik a biztonságukat.

- Küld el hozzánk őket – javasolta a lány. – És akkor tárgyalhatunk. Akkor az ellenszerre sem tartasz igényt?

- Ezt nem mondtam – húzta el a száját Dylan. – Inkább nem szeretnék én lenni a kísérleti nyúl... Csak akkor veszem be a gyógyszert, ha valaki más, aki hosszabb ideig volt próba-alany is kipróbálta.

- Például Katarzis? – vonta fel a szemöldökét Hayden.

A fiú elkomorult.

- Amelie-nek nincs már sok ideje hátra, ezáltal nincs igazán vesztenivalója. Szóval... Megegyeztünk?

- Megegyeztünk.