༒Taehyung༒

Gyorsan haladtam a folyosón a kívánt szobát keresve. Nagyon aggódtam értük, főleg Soyi miatt. Rettegek attól miszerint ő is elfog hagyni, éppen ezért döntöttem úgy, hogy hallgatok Jiminre és megváltozom. Tagadhatatlanul érzek a lány iránt valami erős kötödést, és eszem ágában sincs elengedni őt. Természetesen ha minden rendben lesz, a baba születése után ha szeretne valóban elmehet, de addig próbálom a legjobbat kihozni magamból, hogy megváltozzon erről a véleménye. Azonban már az első kis buktatón kudarcot vallottam, hiszen nem tudtam megvédeni őt, illetve őket. Megkönnyebbülten felsóhajtok mikor megtaláltam a kórtermet, ahol tartózkodik csakhogy ez is egy pár pillanatig tart, mivel Wonshik emberei szinte azonnal, hogy észrevettek, rám szegezik a fegyvert, nem foglalkozva azzal miszerint ez egy kórház.

– Mit keresel itt? – kérdezi indulatosan felém fordulva.

– Inkább te mit keresel itt? – vészesen közelebb lépek hozzá nem törődve az embereivel. Úgysem merne megölni, főleg nem itt ugyanis már rég megtette volna. – Van pofád idejönni azok után amit tettél velük? – emelem fel a hangom, dühömben ökölbe szorítva kezem mivel nem akarok itt verekedni. Egyébként is megígértem Soyinak, hogy nem leszek többé olyan mint eddig, és bár legszívesebben szétverném a képét, egy mély sóhajtás kíséretében próbálom megnyugtatni magam. Nevezhető ártatlan kis balesetnek, ami történt, mert biztosan nem szándékosan taszított akkorát rajta, hogy elessen és beverje a fejét az üveg asztalba, azonban terhes. Bármennyire is legyen dühös rá, ezt a tényt figyelembe kellett volna vegye és jobban odafigyelni. Gondolkodás nélkül nekem esett és az ingem gallérját megragadva nyomot a falnak. Még csak meg sem próbáltam ellenkezni, fölöslegesnek tartottam hiszen úgysem tenne semmit. Mindig is rettegett tőlem és csak a szája nagy. Félmosolyra húzva ajkaim pillantottam rá fölényesen, tudatva vele, hogy még ilyen helyzetben is én vagyok felette, ami látszólag kissé összezavarta.

– Azt hiszed nem tudok a mocskos kis dolgaidról? Arról amit tettél vele? – az eddigieknél is erősebben szorítja a nyakamnál az anyagot annyira hogy már szinte kifehéredett az ujjai, azonban én csak mosolyogva néztem dühhel teli szemeibe. Nem akarok több csalódást okozni Soyinak és bármennyire verném szét ezt a bolondot, mégsem teszem.

– Nem fogom hagyni, hogy szétessen a családom miattad. Egyszer már tönkre tetted az életem, még egyszer nem fog sikerülni – szinte köpöm a szavakat mik elhagyják ajkaim. Bármennyire vált fontossá Soyi, soha nem fogom tudni megbocsájtani ennek a féregnek amit tett. Ökölbe szorítva a kezét emelte felém, hogy erősen megüssön, azonban egy vékony, ijedt hang megakadályozta, így nem ütött akkorát mint szeretett volna. A lány hirtelen felbukkanása miatt azonban nem figyeltem eléggé és elvesztettem az egyensúlyt, ezért keményen a padlóra estem. Félmosolyra húzva ajkaim töröltem meg szám szélét, hiszen azért mégiscsak megéreztem és kissé elzsibbadt.

– Normális vagy? Te meg miért hagytad magad? – siet oda hozzánk, hol rokonára hol rám pillantva, valami okból kifolyólag mégis leguggol hozzám szemügyre véve ajkaim. Egy pillanatra lehunyom pilláim, ahogy óvatosan végigsimít a -bizonyára- piros területen, majd egy sóhajtás kíséretében, gyengéden vállamba üt. Elmosolyodom, hogy még ilyen helyzetben is ellenáll nekem, holott tisztában van vele, már nincs erre szükség.

– Hogy vagy? És a pici? Ugye minden rendben? – megfeledkezem az előbbi kis összetűzésről, amint szemébe pillantok. Innentől kezdve már nem tud érdekelni az örült rokona, csak az hogy minél előbb biztonságban tudjam őket. Vonásai ellágyulni már-már apró mosolyra húzva ajkait pillant le kezemre majd azt megragadva felsegít a hideg padlóról. Azonban válaszolni nem tud, mivel Wonshik megragadja a lány félkarját és húzni kezdi, de Soyi erősen kirántja kezét a fogságból és közelebb lép hozzám.

– Gyere Soyi, menjünk haza – fordul hátra ingerülten ejtve ki a szavakat, olyan gyilkos tekintettel figyelve engem mint még soha.

– Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? Miattad veszítettem el majdnem a gyermekem, csupán mert nem örülsz velem együtt a boldogságomnak – emeli fel a hangját, ami mindkettőnket meglep. Eleve az, hogy boldognak véli magát mellettem meglep, főleg azok után amit tettem vele, viszont szavai olyan őszintén csengnek, hogy képtelen vagyok nem ebben hinni.

– Milyen boldogság Soyi? Akaratod ellenére magánál tart és...- bosszúsan felhorkant azonban nem tudja befejezni, mivel az ellőttem lévő lány felpofozza.

– Egész életemben hazudtál, ne most tégy úgy mintha annyira fontos lennék számodra.