A tizedik szembe jövő, nagy szemeket meresztő járókelő láttán April részéről csak egy gyenge sóhajtásra futotta.

Jobbját az alvadt vérrel borított orcájára szorítva elhatározta, hogy az első adandó alkalommal elcsen egy üveg vizet az egyik kiülős étterem asztaláról.

Először a körmeivel próbálkozott, de nem jutott túl sokra vele, ezért kellett taktikát váltania.

Úgy volt vele, hogy inkább gondolják azt az emberek, hogy fogfájás gyötri ahelyett, hogy valami rosszban sántikál vagy netalántán segítségre szorul. 

A közeledő szirénázó rendőrautók hangját hallatán még erősebben szorította az arcára a kezét. Nem mert hátranézni, csak ezért imádkozott, hogy az anyja és Lizzy az utasításának megfelelően a sarkában loholjanak.

Néhány perccel korábban egy kibontott, félig kiürült PET palacknál egy fokkal értékesebb tárgyat tulajdonított el.

Debrown klubjából kilépve - az édesanyja legnagyobb döbbenetére - alig tettek meg néhány lépést a lány máris megszabadított egy gyanútlan járókelőt a farzsebében hordott mobiljától.

Mentségére szóljon, hogy az akicó jó célt szolgált, ugyanis a klubban hagyott rosszfiúkat készült hűvösre juttatni vele.

A segélyhívó kedves hangú diszpécserével folytatott beszélgetés alig tartott tovább fel percnél. April elmondta, hogy hol és mi történt, majd mielőtt a vonal túloldalán lévő nő az ő személyazonossága felől érdeklődhetett volna, az egyik vízelvezetőn keresztül a csatornába hajította a készüléket.

Az egyetlen pozitívum, amit a lány el tudott mondani Debrown klubjával kapcsolatban, hogy gyalog is egész közel volt hozzá a New York-i központi vasúti pályaudvar.

A terve egyszerű volt. Első lépésként szereznie kellett egy kis készpénzt, ami a pályaudvarokra jellemző tömegben – egy Aprilnél sokkal ügyetlenebb tolvaj számára is - körülbelül annyira számított nehéznek, mint cukrot lopni egy kisgyerektől.

A második szakasz a megfelelő úticél kiválasztása volt. Nem mintha lett volna kedve vagy ideje válogatni. Még az előtt fel akarta tuszkolni az édesanyját és Lizzyt a legközelebb induló vonatra, mielőtt a Loki által ígért sereg ideér. 

A harmadik, legtávolibbnak tűnő lépés ennek az egész kalamajkának a megmagyarázása lett volna, lehetőleg akkor, ha New York nyüzsgő metropolisza már borsónyi méretűre zsugorodott a láthatáron.

A frissen megvásárolt jegyeket a kabátja zsebében süllyesztve, April lényegesen könnyebb léptekkel sétált vissza az egyik kijárat - és ezért fontos menekülési útvonal - közelében hagyott szeretteihez.

Az először Pittsburgbe, majd onnan Indianapolisba tartó vonat ugyan csak huszonöt perc múlva indult, de a lány kifejezetten bizakodóan állt a dologhoz.

- Megvannak – mosolyodott el megütögetve a kabátja zsebét.

A kölcsönvett víz megtette a hatását. Itt ott ugyan még picit foltos volt az arca, de már képes anélkül mosolyogni, hogy az alvadt vértől húzódna a bőre.

Édesanyja, aki a meglehetősen rossz színben lévő Lizzyt támogatta viszont nem igen osztotta a lelkesedését.

- Akkor most már hajnalodó lennél elmondani, hogy mégis mi a kénköves ménkű...

- Majd a vonaton mindent elmondok, rendben? Csak jussunk ki innen időben.

- Én nem is ismerek rád April! Először azok a gengszterek azt mondják, hogy nekik dolgozol, aztán meg úgy zsebelgetsz ki embereket, mintha már ezer éve ezt csinálnád...

- Halkabban, az ég szerelmére... - próbálta őt csitítani a lány.

- Úgy viselkedsz, mintha még mindig menekülnünk kéne...

- Azért, mert így van anya! – csattant fel April. Kezdte elveszíteni a türelmét.

- Azok a férfiak a klubból, ők... - kapta a szája elé a kezét az édesanyja de April csak a fejét rázta.

- Ha minden jól megy ők már úton vannak a fogdába – szólalt meg helyette megnyugtatónak szánt hangon Lizzy, kiérdemelve egy hálás mosolyt a vele szemben álló sötét hajú lánytól.

- Akkor meg mi?

- Valami sokkal rosszabb, amit ha elég ügyesek vagyunk még időben elkerülhetünk...

A kint támadt hangos zajok hallatán a pályaudvar falai között várakozó utasok homloka ráncba szaladt, néhányuk arcán pedig már a félelem is kiült. April ereiben azonban valósággal megfagyott a vér.

-  ...Vagy nem – fejezte be a mondatát fogcsikorgatva – Kifelé gyorsan! – kiabálta, majd karon ragadva Lizzy-t és vele együtt az őt támogató édesanyját és a kijárat felé sprintelt.

Az utcára minden erejére szükség volt, hogy őt és a belé kapaszkodó másik két embert ne sodorja el a menekülő tömeg.

A szemük elé táruló látvány hátborzongató volt.

Loki tényleg nem hazudott, amikor azzal fenyegetőzött, hogy romba dönti a világukat.

Mivel az eredeti menekülési tervük csúfos kudarcot vallott, Aprilnek új kiút után kellett néznie. Az agya azonban egyelőre képtelen volt felfogni a körülötte lévő történéseket.

A sikoltozó sérültek, a törött kirakatok és a lángoló autók a legvadabb katasztrófafilm rendező álmát is túlszárnyalták.

A Stark torony tetejéből kilövellő fénycsóva egy kaput nyitott a felhőtlen kék égbolton, átjárást biztosítva Loki seregének a két világ közt. 

Végül aztán Lizzy tiszta de erőteljes hangja volt az, ami visszarángatta őt a valóságba.

- April, mit csináljunk?!

A szőke hajú lány nyúzott arcát és a rosszul palástolt félelemtől kitágult szemeit vizslatva villámcsapásként hasított belé a felismerés, ami a mellette álló édesanyjára pillantva csak még biztosabbá vált.

Mindketten bíznak benne és ami még fontosabb számítanak a segítségére.

Vége a bámészkodásnak utasította magát határozottan, majd sárga szemeivel lehetséges búvóhelyek után kezdett kutatni.

A fejük felett elsuhanó – legjobban talán ormótlan lebegő szekerekhez hasonló - járműveken közlekedő lények eközben az épületeket sem kímélték.

Lőttek, amit láttak, nem foglalkozva az általuk okozott céltalan rombolással.

Műemlékvédelem ide vagy oda, a pályaudvar majd százötven éves impozáns épülete sem kerülhette el a rá váró pusztulást.

Az utcán tobzódó emberek sikoltozása egyre hisztérikusabbá vált, ahogy megpillantották a feléjük zuhanó üvegszilánkokkal vegyülő hatalmas törmelékdarabokat.

Az egyre fokozódó pánik azonban egy pillanatra felfüggesztődni látszott, amikor a csatornafedél méretű darabok fennakadtak az April által létrehozott nagy felületű pajzson.

- Le a metróba! - utasította ellentmondást nem tűrő hangon a körülötte tobzódó embereket - MOST!

Nagy megkönnyebbülésére nem kellett kétszer mondani nekik. A beléjük kódolt túlélőösztön mindenkinél tette a dolgát.

April eközben a menekülők lábainak sebes dobogásával a fülében a pajzsot picit megbillentve félrelökte a megtartott törmelék- és üvegdarabokat. A homlokán végigfutó kósza verejtékcseppek jelezték, hogy nem volt egy egyszerű feladat, de a tudat, hogy az édesanyja és Lizzy is egyike lehet a metrólejárat felé trappoló embereknek erőt adott neki.

A további lehetséges fenyegetéstől tartva lehunyt szemmel igyekezett növelni a pajzsa felületét.

- April gyere!

Az édesanyja senkiével nem összekeverhető hangja alig tíz lépésnyire tőle csendült fel.

Ennyit arról, hogy már mindketten messze járnak... Pufogott magában.

- Menjetek, majd jövök utánatok.

- April...

Az orcáját ért hűvös kéz érintése megzavarta a koncentrációját, a pajzs pedig vészesen zsugorodni kezdett.

- Nem hagylak itt, most kaptalak vissza én... - rimánkodott az édesanyja.

Kinyitotta a szemét, de rögvest meg is bánta a dolgot.

Nem akarta ilyen aggodalomtól eltorzult arccal látni a nőt, aki nem csak fedelet adott a feje felé, de anyja helyett anyja volt, miután a vér szerinti szülei lemondtak róla.

- Rám itt van szükség anya. Te is láttad... - kezdett bele, de úgy tűnt, hogy akár a falnak is beszélhetne.

- NEM!

Látva, hogy a már-már hisztérikus hangnemet megütő édesanyjával nem fog egykettőre dűlőre jutni, April más taktikát választott.

-  Vidd el őt kérlek és vigyázz rá - fordult esdeklően Lizzy felé. - Meg persze magadra is...

A lány néma bólintása nyomán egy hálás mosoly futott végig az ajkain.

- Ezután esküszöm, hogy... - darálta idegesen, de Lizzy ellentmondást nem tűrő módon félbeszakította őt.

Az ajkainak támasztotta mutatóujját, majd egy gyors puszit nyomott a lány orcájára.

- Köszönöm - suttogta ujját lassan elemelve April ajkairól.

-  ...Nincs több titok - fejezte be kissé kótyagosan az elkezdett mondatát a lány.

- Nincs több titok - ismételte meg egy bólintás kíséretében előbbi szavait Lizzy.

A lány szép vágású arcára pillantva megállapította, hogy a korábbiakhoz képest határozottan jobb színben van. A felső ajkán lévő lévő seb beforrt és az elszántan csillogó kék szempár alatt is halványodni kezdtek a sötét karikák.

April eltöprengett rajta, hogy az érintés nyomán ugyan az a jelenség játszódhatott le, mint amikor nem sokkal korábban - Debrown irodájának kellős közepén - a nyaklánca segítségével gyógyította meg édesanyját.

Aprilnek azonban nem sok ideje maradt ehhez hasonló dolgokon morfondírozni, ugyanis Lizzy a mellette álló Mrs. Attawayt karon ragadva a metrólejárat felé iramodott.

Egészen addig követte őket a tekintetével ameddig az édesanyja sötétbarna, és Lizzy szőke üstöke el nem tűnt a szeme elől.

April száját ekkor két egészen különböző sóhaj hagyta el.

Az első a megkönnyebbülésé könnyű sóhaja volt, amit az őt itt hagyó páros egyre javuló túlélési esélyeinek volt köszönhető.

A második viszont gondterhelt volt. Egy harcos sóhaja, aki az égre pillantva már rég nem a felhőtlen kék égboltra fókuszált, hanem a leszedendő furcsa repkedő izékre és a portálra, amit a világa megmentése érdekében minden áron be kell zárnia.