Az irodába vezető ajtó túlságosan is hangosan nyikorgott ahhoz, hogy April az eredeti stratégiájánál maradhasson. Oda volt a meglepetés ereje, így kénytelen volt az új helyzethez alkalmazkodni. Ha pedig valaki, akkor ő igazán értett ehhez.

Ez is csak egy volt a tolvaj léthez szükséges megannyi képesség közül.

Kihúzta hát magát és felszegett állal sétált be az elegánsan berendezett hetedik emeleti irodába. Az egész helyiséget dohány és valami drága parfüm illata lengte be, ami olyan erős volt, hogy egy idő után megfájdult tőle a feje.

A rá és a szeretteire leselkedő életveszély mellett ez is egy újabb tényező volt, ami miatt minél hamarabb el akarta hagyni ezt a helyet.

- Ah April – mosolyodott el az íróasztala mögött ülő férfi, fakó számító szemei azonban fagyosak maradtak. – Mindig öröm téged látni... Még akkor is, ha láthatóan nem vagy éppen a legjobb formádban.

April csak egy lopott pillantást küldött a Debrown háta mögötti falat díszítő ovális alakú, aranykeretes tükörre, de így is alig akart hinni a szemének. A csillár sárgás fényében fürdőző arca nyúzott volt és feszült, idősebbnek mutatva őt valódi koránál. A jogar okozta hosszú vágás helyét már csak a rászáradt vér jelezte, de ez sem javított túl sokat az összhatáson.

Debrown eközben felkelt a székéből és íróasztalát megkerülve nekitámaszkodott a tömör fa pultnak.

- Remélem elhoztad, amit kértem.

- Előbb látni akarom, hogy jól vannak-e – szűrte a fogai között, mire a férfi bólintott egyet.

Megnyomott egy gombot az íróasztalon, majd fennhangon így szólt:

- Hozzátok be a vendégeinket!

A vele szemben álldogáló férfi borostás arcáról az unalmon kívül semmi más érzelmet nem tudott leolvasni. Az ő szíve bezzeg a várakozással töltött percek alatt olyan hevesen kalapált, hogy azt hitte majd' kiugrik a helyéről. Minden egyes másodperccel csak idegesebb és idegesebb lett.

Odaadom a szajrét, megfenyegetek néhány embert és már kint is vagyunk. Egyszerű, könnyen követhető terv volt, amiből viszont sajnálatos módon hiányzott a saját magától megszokott alaposság.

Az iroda ajtajának ismerős csipogása hallatán felkapta a fejét és sárga szemeit a belépő alakokra függesztette. Az ajtón besétáló kétajtós szekrény méretű fogdmegek között Lizzy és az édesanyja még sebezhetőbbnek tűntek.

Ösztönösen megindult feléjük, de nem jutott messzire, ugyanis egy nála másfél fejjel magasabb alak rögtön az útját állta. Az ismerős arc láttán egy olyan mosoly terült szét ajkain, amely egy szemfülesebb alak számára sokkal inkább vicsorgásnak hathatott.

- Takarodj az utamból vagy esküszöm, hogy ezúttal nem csak az orrod bánja...

A férfi száját egy mély, öblös nevetés hagyta el, sötét szemeit azonban a biztonság kedvéért mindvégig Aprilen tartotta. Csak egy pillanatra nézett félre, hogy a lány válla fölött a főnökére bámuljon.

Bármit is reagált Debrown, elég volt hozzá hogy rávegye a fickót, hogy sérült önérzetét háttérbe szorítva ne akadályozza tovább őt.

Jó pár nap napnyi távollét után April nagyon nem így képzelte el a pillanatot, amikor végre viszontláthatja édesanyját és a mellette álldogáló szőke hajú lányt. A szemei elé kerülő látvány pedig sok minden volt csak nem szívmelengető.

April gyomra borsónyi méretűre zsugorodott, ahogy édesanyja megviselt arcára emelte tekintetét. Sápadt volt és az egyik szeme alatt liláskék zúzódás éktelenkedett. Lizzy sem festett jobban, neki a felső ajka hasadt fel és baljával folyamatosan tartania kellett másik karját.

- Annyira sajnálom... Ígérem kiviszlek titeket – suttogta, miközben óvatosan az édesanyja arcára helyezte jobbját. Az érintése nyomán fájdalmasan rándulás futott végig az arcán, de nem húzódott el tőle.

- April, mi ez az egész? És mi történt az arcoddal?

Az édesanyja hangjában csendülő kétségbeesés összetörte a szívét. Hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is képes volt miatta aggódni.

- Semmiség az egész. De ez rólatok nem mondható el... - tette hozzá magában.

Bárcsak meg tudnám őket is úgy gyógyítani ahogyan magamat...

Az elméjén átsuhanó gondolat nyomán a nyakék borostyánköve felizzott, de ahelyett, hogy a jól ismert melegség saját tagjaiban áramlott volna szét, végig futott a jobbján és érintése nyomán utat talált az édesanyjához.

A hatás szinte azonnal észrevehető volt. Az asszony szeme alatt éktelenkedő zúzódás egy pillanat alatt felszívódott és korábban sápadtnak tűnő arca is jobb színben tetszelgett.

- Mi a... - kapta a szája elé az asszony, tekintetét a lánya nyakában viselt nyakék és a sárgán izzó szemei között járatta.

- Mindent el fogok magyarázni... - válaszolta sietve miután egy figyelmeztető pillantással csöndre intette őt.

- De...

- Előbb jussunk ki innen, rendben? Utána esküszöm mindent elmondok. Nincs több titok. – utolsó mondata közben egy óvatos pillantást küldött Lizzy felé, amit a lány egy aprócska bólintással nyugtázott.

- Szívmelengető látvány... - csendült fel a háta mögül Debrown hangja, mire April villámgyorsan megpördült a tengelye körül - ...de ha túl vagyunk az idilli családegyesítésen, akár rá is térhetnénk arra, amiért itt vagyunk.

Az asztalnak támaszkodó férfivel farkasszemet nézve megpróbálta előhalászni a melltartójába rejtett karkötőt. A szerencse azonban - ugyan úgy, mint ahogy az elmúlt pár napban – nem igazán pártolt mellé.

Biztos kiesett amikor a robbanás közben elestem.

- Hol a karkötőm April...? – a férfi szavai ugyan nyugodtan csengtek, fenyegetően megvillanó fakó szemei azonban elárulták őt.

- Mi lenne, ha változtatnánk a cserearányokon? – vetette fel, miközben gyorsan felmérte, hogy hány támadóra is kell számítania majd, amikor pár pillanaton belül elszabadul a pokol. – A szobában lévő összes embered és a te életed, a mi hármunk szabad távozásáért cserébe.

April rezzenéstelen arccal várta ki, hogy elhalljon a tágas irodában tartózkodó férfiak gúnyos nevetése. Nem igen zavarta a dolog, hisz azzal, hogy alábecsülik őt csak neki tettek szívességet.

- Világosíts fel kérlek, miért is kéne félnem egy ötven kilós kislánytól? – a szeme sarkából látta, hogy Debrown kérdése nyomán a fal mellett várakozó őrök lassan közelebb araszoltak hozzájuk.

- Nem az ötven kilós kislánytól kéne félnetek, hanem ettől itt... - válaszolta a nyakában viselt sárgásan izzó kőre bökve.

Az April által megidézett erőtér rajtuk hármukon kívül egy pillanat alatt mindenkit ledöntött a lábáról. Debrown átbucskázott az íróasztalán, a testőrei pedig olyan erővel csapódtak bele a falba, hogy azt öröm volt nézni.

Az édesanyja és Lizzy riadt kiáltásával a fülében megkerülte az asztalt és a zakója gallérjánál fogva nagy nehezen álló helyzetbe tornázta a bódult férfit. Amikor a férfi tekintete valamicskét kitisztult egy a korábbihoz hasonló erőtérrel a falhoz szegezte őt. Nem akart kellemetlen meglepetéseket.

- Itt az idő, hogy bejelentsem a felmondásomat... - mosolyodott el negédesen.

- Azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? Egy kis hókuszpókusz után csak úgy leléphetsz, meg hogy a nyomorult kis családod bármikor is biztonságban lesz?

April mosolya egy szempillantás alatt vicsorrá változott. Fokozatosan növelni kezdte a férfit a felhoz szorító nyomást.

- Mert ha igen akkor ostobább vagy mint... - kezdett bele, de nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis April ténykedése nyomán lassan minden oxigén távozott a tüdejéből.

Suttogásra váltva – hogy a szoba közepén álldogáló két riadt nő még véletlenül se hallhasson semmit – a döbbenettől kitágult szemű férfi füléhez hajolt és így szólt:

- Tudod most nagy kedvem lenne összezúzni a mellkasodat. – jelentette ki olyan nyugodt hangnemben, mintha csak az aznapi időjárásról cseverészne. - Hagyni, hogy a bordáid átszúrják a tüdődet és végignézni ahogy lassan belefulladsz a saját véredbe...

Itt hagyott egy kis hatásszünetet, majd néhány lépést hátrálva sárgán izzó szemeit Debrown szürke szempárjába fúrva így folytatta:

- ...Az az egyetlen szerencséd, hogy ők itt vannak, különben nem lennék ilyen nagylelkű, szóval elismétlem mégegyszer: Soha többet nem dolgozom magának... Felejtsen el.

Mivel a háta mögül érkező halk szipogáson kívül – amely minden bizonnyal Lizzyhez tartozott – a szoba síri csöndbe borult, April agyát kezdte elönteni a vörös köd.

- Világosan beszéltem?! – kérdésének pedig Debrown bordáinak émelyítő reccsenése adott nyomatékot.

- April!

Édesanyja aggódó kiáltása olyan hatással volt rá, mintha lendületből pofon vágták volna. Gondolkodás nélkül elengedte a férfit, aki az őt falnak szegező erőtér nélkül úgy csuklott össze, mint egy krumplis zsák.

- Menjünk innen... - suttogta a halántékát dörzsölgetve miközben gondosan kikerülte az őt vizslató két nő aggodalmas pillantásait.

- Vigyázz!

Lizzy figyelmeztetésének köszönhetően még éppen idejében sikerült megfordulnia, hogy részben hárítani tudja Debrown szúrását. A férfi jobbjában tartott dísztőr viszont – ami valószínűleg korábbam a felforgatott íróasztalának dekorációjára szolgált – így is hosszú vágást ejtett az oldalán. Balját a sérült oldalára szorítva lendületből ágyékon térdelte a férfit, majd kicsavarta a kezéből a fegyvert.

A probléma ott kezdődött – legalábbis Debrown számára - túlságosan is fájt hozzá az oldala, hogy itt leálljon. A tőr így hamarosan az íróasztalnak taszított gazdájának kézfejében kötött ki.

Hazugság lett volna azt állítani, hogy a férfi ordítása nem volt zene a füleinek. Az volt a bökkenő, hogy túlságosan is tetszett neki.

- Én a helyedben nem húznám ki, – figyelmeztette a férfit, miközben hanyagul szemrevételezte az oldalán lévő egyre zsugorodó vágást - mert a végén még tényleg összejön az az elvérzés dolog...

Vértől ragacsos kezét a nadrágja szárába törölve felsóhajtott. A nehezén már túl voltak. Most már csak ki kellett jutniuk a városból, mielőtt még Loki hadserege a földel teszi egyenlővé azt.