A Kölni strasse 28. szám felé közeledve a drága bérelt autó csikorogva fékezett le az estély helyszínéül szolgáló impozáns épület előtt. 

A szmokingba öltözött sofőr azonnal kipattant a járműből, majd azt megkerülve kinyitotta az ajtót a hátsó ülésen utazó lánynak. April kecses hófehér kesztyűbe bújtatott kezét megragadva kisegítette őt a kocsiból.

 Elegáns pezsgőszínű estélyiében gond nélkül vegyült el a bálra igyekvő tehetős és jól szituált emberek tömegében. Az épület magas falai közé érkezve erőt vett rajta az idegesség. Túl sok buktatója van ennek a hülye tervnek gondolta. Sárga szemeivel türelmetlenül pásztázta a termet, a borítékban talált képekről ismert lépcsősor után kutatva. 

- Egy kis pezsgőt? – lépet oda hozzá egy idősebb férfi arcán negédes mosollyal.

- Köszönöm de nem iszom – válaszolta a lány a feléje nyújtott pezsgőspohárra pillantva.

- Nagy kár...- mondta csalódottan miközben az egyik elhaladó pincér üres tálcájára helyezte az Aprilnek nyújtott poharat.

- Mit csinál egy ilyen csinos hölgy egyes egyedül egy ilyen estélyen?

- Csak azt, amint mindenki más, színlelt nagylelkűséggel jótékonykodok egy olyan eseményen, aminek a költségei egy afrikai kórház egy évi kiadásait tudná fedezni.

- A rászorulók érdekében remélem, hogy az epés megjegyzésekhez hasonlóan a pénzzel sem fog fukarkodni az aukció alatt.

- Nem szokásom visszafogni magam - vont vállat.

- Azt remélem is – vigyorodott el a férfi, sötét szemeit a lány idomain legeltetve.

Amikor a férfi közelebb lépett April gyomra görcsbe rándult. Tenyerét a derekán nyugtatva a lány füle mögé tűrte az elegáns kontybából kiszabadult sötétbarna hajtincsének egyikét.

- Elég zsúfolt ez a terem, nincs kedve keresni egy nyugodtabb zugot? – tette fel a kérdést miközben a April derekára helyezett keze egyre lejjebb vándorolt.

A küldetése sikere érdekében nem kockáztathatta meg, hogy jelenetet rendezve az este további részére kíváncsi szempárok tucatjait vonja magára. Lassanként ellazította ökölbe szorított kezét és elhatározta, hogy a maga módján leckézteti meg ezt az önelégült tapizós barmot.

Egy apró mosoly kíséretében villámgyorsan megszabadította őt a méregdrága karórájától.

- Minden rendben van drágám? – szólalt meg egy hang a hátuk mögül.

April olyannyira meglepődött, hogy kis híján kiejtette a kezéből a legújabb szerzeményét. Miután rendezte a vonásait érdeklődve fordult a meglehetősen megkésett mentőakcióra vállalkozó magas sötét hajú alak felé.

- Persze csak kedélyesen elcsevegtem ezzel az úriemberrel itt – válaszolta miközben hitetlenkedve figyelte ahogy a nyomulós pacák zavartan hátrálni kezdett tőle.  

- Nos, köszönöm, hogy a távollétemben szórakoztatta a barátnőmet – mondta mosolyogva a férfi, zöld szemei azonban fagyosak maradtak. – Most viszont ideje mennünk kedvesem, vár ránk a táncparkett – azzal megragadta a lány bal kezét és egy finom, de határozott mozdulattal maga után húzta őt.

April nem ellenkezett. Szemeit az összefonódó ujjaikra függesztette és hagyta, hogy a sötét hajú férfi utat törve maga előtt átvezesse a csarnokban összegyűlt tömegen. A táncparkett széléhez érve megtorpantak és egymás felé fordultak.

- Vége a színjátéknak szóval most már elengedheti a kezem...

- Maga nem az a hálálkodós fajta - vonta fel a szemöldökét a férfi.

- Nem kifejezetten - vont vállat April - De ha ettől nyugodtabban alszik az éjszaka akkor köszönöm, egy életre lekötelezett.

- Csak nehogy később megbánja ezt a kijelentést - bólintott halványan mosolyogva miközben zöld szemeivel a lány nyakában viselt borostyánköves nyakláncra meredt.

Hátrafésült éjfekete hajjal keretezett szép vágású arcán átsuhanó meglepett, majd felismeréssel teli arckifejezés összezavarta őt. Szótlanul hagyta ahogy a férfi kezét lágyan derekára helyezve lépkedni kezdjen vele a népes zenekar által játszott muzsika ütemére.

- Anyukád nem tanított meg rá, hogy lopni csúnya dolog? – tette fel a kérdést a férfi April nyakába suttogva, amitől a lány megborzongott.

- És a tiéd arra, hogy ne üsd bele az orrodat más dolgába? – válaszolta szem forgatva miközben a zene üteme egyre csak gyorsult.

Aprilnek fogalma sem volt róla, hogy ez a furcsa idegen, aki nyilvánvalóan szemtanúja volt az órás svindlijének mégis mit forgathat a fejében. Vajon feldobja őt a német hatóságoknál, vagy talán megzsarolja őt?

- Ne féljen, egy csónakban evezünk – suttogta mintha csak a lány gondolataiban olvasott volna - A fickó annyira megijedt, hogy fel sem tűnt neki, hogy ennek is lába kélt – vigyorodott el komiszul, jobbkezében megvillantva a férfi tárcáját. 

- Ügyes – motyogta döbbenten, kikerekedett szemeivel a megmentője önelégült arcát vizslatva.

A tánc további részében hanyagolták a beszédet.

- Egy élmény volt – intett búcsút mosolyogva April miután a szám véget ért.

- Remélem találkozunk még – csókolt kezet a férfi.

- Kitudja – fordította el a fejét zavartan April, mert érezte, hogy az arcába szökik a vér – Talán legközelebb én menthetem meg magát – azzal elsétált, hogy a kisebb kitérője után folytassa az eredeti küldetését.

⋆✧—— ✧ *⋆*  ✧ * ⋆* ✧——⋆✧

Aprilnek csak hosszas küszködés árán sikerült beráncigálnia a két nagydarab eszméletlen őrt az eldugott második emeleti folyosóra nyíló apró raktárszerű helység ajtaján. 

Miután nagy nehezen sikerült rájuk zárnia az ajtót, hátát a falnak vetve engedélyezett magának pár másodpercnyi jól megérdemelt pihenőt. Élvezte ahogyan az pezsgőszínű estélyiéből kivillanó háta hozzáér a folyosó falát borító hűvös faburkolathoz. Elegáns kontyba csavart sötétbarna fürtjeit megigazítva pedig már készen is állt az indulásra.

A pezsgőszínű ruhájához passzoló magassarkúja ellenére a lány olyan hangtalanul közlekedett, mint egy macska. Pár percnyi céltalannak tűnő bolyongás után elérte a fényképekről már jól ismert vastag tölgyfaajtót. 

Fehér selyemkesztyűvel védett kezét az aranyozott kilincsre helyezte, majd kitárta az ajtót. 

Az elegánsan berendezett helység közepén üvegfalú vitrinek sorakoztak, melynek tartalma úgy vonzotta a szobába besurranó hívatlan vendéget, mint lepkét a gyertyaláng. Miután hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót a szoba belseje felé sétált és haladéktalanul munkához látott. 

Az emlékezetébe vésett karkötő után kutatva végighordozta a tekintetét a jótékonysági aukció előtt a szobában biztonságba helyezett értékesebbnél értékesebb ékszereken. Szemei végül egy vörös bársonypárnán pihenő gyémántkarkötőn állapodtak meg. 

Annak tudatában, hogy korábban már hatástalanította a vitrinek védelmére felszerelt biztonsági rendszert, kinyitotta az üvegajtós szekrény ajtaját és egy gyors mozdulattal a tenyerébe rejtette a briliánsokkal kirakott ékszert. Arcán egy diadalittas mosollyal kitárta a tenyerét és hagyta, hogy a sárgás lámpafényben megcsillanó drágakövek egy pillanatra megbabonázzák őt.

- Valóban lenyűgöző csecsebecse – szólalt meg egy bársonyos hang a háta mögött.

April összerezzent és a hang forrása felé fordulva leesett az álla. 

- Úgy látszik magát képtelenség lerázni... Ha paranoiás lennék azt mondanám, hogy követ engem...- tekintetét a kifürkészhetetlen zöld szempárba fúrta.

- Kíváncsivá tett – vont vállat a férfi miután hanyagul ellökte magát az ajtókerettől, aminek eddig támaszkodott.

- Nagyon megtisztelő – válaszolta miközben ösztönösen hátrálni kezdett megkerülve ezzel a vitrineket - de én most dolgozni jöttem, szóval mondja meg Debrownnak, hogy ha máskor ellenőrizi akarja, hogy hogyan végzem a munkámat akkor ne valaki mást küldjön maga helyett, hanem dugja ki az orrát a húgyszagú klubjából és jöjjön el ő maga...

- A midgardiak csetlő-botló ügyei hidegen hagynak – rázta meg a fejét.

Az elegáns idegen újbóli felbukkanása igencsak nyugtalanította, de nem engedhette, hogy az aggodalma megakadályozza őt a küldetése végrehajtásában. 

A munka nehezén már túl volt, a briliánsokkal kirakott ékszer már a laptáskájának mélyén pihent. Nem maradt más hátra, mint feltűnésmentesen kijutni a rendezvényről és reménykedni benne, hogy soha többet nem találkozik össze ezzel a lerázhatatlan fickóval. 

Miután szemeivel egy lehetséges kijárat után kutatva átvizsgálta a szobát, bosszankodva konstatálta, hogy a szobából csupán csak egyetlen kiút van, az a tölgyfaajtó, amin keresztül ő is érkezett, és amit most a sétapálcájára támaszkodó önelégülten vigyorgó öltönyös férfi eltorlaszolt. 

A menekülést tervező April szíve majd kiugrott a helyéről amikor a tőle jobbra található vitrin üvegén visszatükröződve egy második alakot is megpillantott.

- Hogy a...- nyögte riadtan a mögötte álldogáló magas férfi felé fordulva. 

- Honnan van a nyaklánc? -  kérdezte a lány nyakában hordott ékszerre mutatva.

- Hogy a francba van egyszerre két helyen? – felelt kérdéssel a kérdésre, miközben fejét a külsőre teljesen egyformának tűnő alak között járatta.

- llúzió – válaszolta a férfi a mire az ajtóban álló hasonmása köddé vált.

Hosszú ujjaival a nyaklánc felé nyúlt, ekkor azonban olyan dolog történt amire egyikük sem számított. Az érintése nyomán a medál felizzott és miközben a lány mellkasa sértetlen maradt, férfi sápadt bőre csúnyán megperzselődött.

A férfi fájdalmas kiáltásának hangja még mindig visszhangzott a fülében, amikor a szobát elhagyva kirontott a folyosóra. Biztos volt benne, hogy a zajos távozása a közelben strázsáló összes biztonsági őrt ide vonzza majd. Gyanúja hamarosan be is igazolódott, amikor a távolból súlyos léptek dobogása ütötte meg a fülét.

Fogalma sem volt, hogy hányan lehetek, de abban biztos volt benne, hogy többen annál, amit ő egy esetleges közelharcban során ártalmatlanná tudna tenni. A rejtőzködés mellett döntve lelassította lépteit és ideális búvóhely után kutatva nézett végig a folyosón. 

Szemei egy porlepte lovagi páncélon állapodtak meg amely a kivilágítatlan folyosón talán elegendő fedezéket nyújthat a számára. April hátát a falnak vetve lélegzetvisszafojtva hallgatta ahogy a lábdobogás egyre hangosabbá válik. 

Szíve a torkában dobogott, miközben hiányos német nyelvtudásával próbálta megérteni a rejtekhelyétől pár méterre lefékező őrök zaklatott párbeszédét. A páncél mögül kilesve öt marcona alakot számolt, akik egy hatodik kezében walkie-talkie-t tartó kisebb alakot álltak körül. 

A beszélgetésből megértett néhány szó bizakodásra késztette a lányt. A lenti bálteremben kitörő csetepaté miatt minden őrt a helyszínre vezényeltek.

Miután a nagydarab őrök elsiettek a főlépcső irányába, a April fellélegezhetett. El sem hitte, hogy ekkora szerencséje lehet. A konyhába vezető hátsó, eldugottabb lépcsősort megcélozva azon töprengett, hogy milyen incidens követelhette meg azt, hogy az épületben lévő összes biztonsági őr a helyszínre siessen.

A konyhába érkezve meglepetten tapasztalta, hogy a korábban meglehetősen zsúfolt helység kong az ürességtől. A szanaszét hagyott tálcákból és a padlót borító üvegszilánkokból arra következtetett, hogy a személyzetnek is sietősen távoznia kellett. 

A bálterembe vezető lengőajtó felé közelítve erőt vett rajta a félelem, az ereiben száguldó adrenalin azonban tovább hajtotta őt.

A lengőajtó túloldalán April által soha nem látott káosz uralkodott. A korábban békésen csevegő vendégek most társaikon átgázolva, fejvesztve futottak a kijárat felé. A terem közepén kihelyezett kőemelvényen egy idősebb férfi feküdt mozdulatlanul, bal szeme helyén lévő sötét üregből vér szivárgott. 

A lány minden további bámészkodást helyett az azonnali menekülést választotta. Az irhájukat mentő tömeghez csatlakozva egészen az épülettel szemben lévő kőburkolattal fedett térig futott, ahol a gáláról érkező rémült emberek elvegyültek az kíváncsiskodó járókelőkből álló tömegben.

A csődület közepén álló April hátratekintve az este folyamán harmadszorra pillantotta meg a már jól ismert alakot. Ő és a hasonmásai körbevették a tömeget megakadályozva ezzel a további hátrálást.

A megszokott elegáns öltöny helyett most azonban szarvakkal díszített aranyozott sisakot viselt, vállára terített hosszú zöld köpenye pedig minden lépésével hullámzott a gyenge éjszakai szélben. 

A kezében tartott jogar kék fénye megvilágította a férfi csinos arcát. A körülötte lévő káoszt szemlélve ajkain egy megszállott mosoly terült szét.

- Boruljatok térdre! – kiáltotta pökhendin – AZT MONDTAM TÉRDRE! – mennydörögte mire az emberek várakozás nélkül teljesítették a parancsát.

- Ugye milyen egyszerű, nem ez az ösztönös magatartásotok? - folytatta a tömeg belseje felé sétálva - Az emberiség kimondva kimondatlanul sóvárog a szolgaságért. A szabadság csalfa fénye mindig megmérgezi a boldogságotokat, mert ott az önzés és a hatalomvágy és – itt jelentőségteljesen a tőle pár méterre térdelő Aprilre pillantott - a kapzsiság.

- Arra születtetek, hogy szolgák legyetek, és végül térdeltek is...

- De nem olyanok előtt, mint te – mondta ökölbe szorított kézzel, haragtól izzó sárga szemeit a férfire emelve.

Fogalma sem volt róla, hogy honnan gyűjtött elég bátorságot arra, hogy megszólaljon, de tudta, hogy innen már nincs visszaút. Lassan remegő térdekkel felemelkedett és kihúzta magát miközben érezte, hogy a nyakában viselt medálból áradó melegség végigsuhan a testén és bátorsággal tölti meg a szívét.

- Nos erre nem számítottam – nézett farkasszemet a lánnyal a férfi, de az állta a tekintetét.

- Tele vagyok meglepetésekkel – vont vállat olyan hangsúllyal, mintha egy hatalommániás zsarnok helyett csupán csak a szomszédjával csevegne az aznapi időjárásról.

- Elég időt pocsékoltam rád – forgatta a szemeit – Térdre!

-Nagyon imponáló tud lenni ha valaki határozott, de egy vacsora azért belefért volna előtte... – szemtelenkedett tovább April.

- Viccesnek tartod magad? – kiáltotta eltorzult arccal a férfi – Én egy isten vagyok te koszos kis midgárdi némber! Elvárom, hogy megadd nekem a tiszteletet, ami megillet!

- Azt előbb ki kell érdemelni...

- Ahogy gondolod - mondta egy elégedett mosollyal az ajkán, miközben megemelte a jogarát - Figyeljetek emberek, most láthatjátok, hogy hogy jár az a társatok, aki túl makacs volt ahhoz, hogy térdet hajtson... - azzal megcélozta a lány mellkasát.

April szíve a torkában dobogott, előbbi szavai vakmerő őrültségnek érezte csupán. Mégsem volt hajlandó meghunyászkodni.

A nagy szája nem egyszer sodorta már bajba, azt azonban nem gondolta, hogy egy szép napon tényleg ez okozza majd a vesztét.