.         °         · 　　　　 ·　.           •                °
.              　 ⋆  　　　 ˚  　✧         *               .
.     ˚               ✧　       * 　　 . 　　°       .          .
.        　  .              °          .                  .

⋆✧—— ✧ *⋆* ✧ *⋆* ✧——⋆✧

Svartalfheim kihalt porlepte vidékét egy heves szélroham rázta meg, miután a földön fekvő sötéthajú férfi lelke végleg elhagyta a testét.

A mellette kuporgó sápadt nőalak elemelte a férfi mellkasán tátongó sebre szorított vértől maszatos kezét és hagyta, hogy erőt vegyen rajta az eddig makacsul elfojtott zokogás. Szorosan lehunyta a szemét miközben a forró könnycseppek sorra gördült le az orcáján. 

A sok ki nem mondott szóra gondolt, amelyek szinte égették a torkát. Ordítani akart, de a néma zokogáson kívül képtelen volt bármit is tenni.

Valaki a nevét szólongatta, de ő nem figyelt rá, a külvilág zaja csupán tompa morajjá változott a számára.

Képtelen volt tisztán gondolkodni; a fájdalom, a düh és az üresség sajátos keveréke szinte elvette az eszét, amikor pedig újra kinyitotta a szemét tudta, hogy a lénye egy része Loki Laufeysonnal együtt távozott el az élők sorából.

Remegő ajkait torz mosolyra húzva hagyta, hogy láthatatlan láncai egyenként lehulljanak a testéről és a benne lakozó eddig szigorú kontrol alatt tartott erő a felszínre törve a maga pusztító valójával könyörtelenül csapjon le az ellenségeire.

Úgy sincs már több vesztenivalóm - gondolta -  nem igaz?