Csengettek. Rápillantottam a faliórára. 11:59. Ahogy az elvárható Holmestól, mindig pontosan érkezik. Hallottam, hogy anya lejön a lépcsőn, majd az ajtónk előtt megáll és gyorsan benyit.

"Nem megmondtam, hogy vegyél fel valamilyen csinos ruhát! Na sebaj. Megjöttek Sherlockék. Szeretném ha majd feljönnél köszönteni az új lakóinkat."

"Rendben. Öt perc és fenn leszek." azzal becsuktam az Agatha Christie könyvemet, amit azért vettem elő, hogy ne unatkozzak amíg meg nem jön Sherlock. Felkeltem a karosszékemből és elindultam az ajtó felé, amit anya nyitva hagyott. Résnyire nyitva hagytam, hogy halljam a beszélgetésüket.

"Sherlock!" hallatszott anyám hangja.

"Mrs. Hudson. John Watson."

Sherlock és az udvariasság. Legalább azt tárolja a merevlemezén.

Nevetve a saját viccemen bementem a konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár bort. Lehet, hogy másoknak tompítja az agyát, de nekem élénkíti.

"Jöjjenek be!"

"Köszönöm." bicegést hallva feltételeztem, hogy az újonnan megismert John Watson lesz a hang forrása, hiszen Sherlocknak nem volt semmi baja tegnap. Bár ki tudja mit nem mondott még el.

"Szabad?" Sherlock is csatlakozott a kompániához és együtt felmentek a lakás nappalijába. Úgy döntöttem még várok egy kicsit, mi fog kisülni ebből az egészből. Szilárd meggyőződéssel állíthatom, hogy anya megint megemlíti a homoszexuális témát.

Egyszer, amikor azt hitte nem hallom, főzés közben arról vitatkozott magában, hogy Sherlock azért nem hívott el még vacsorázni, mert meleg.

Anya és az a csöppnyi agya.

Elmosolyodva kiittam az utolsó kortyot is a pohárból és elindultam fel a lépcsőn. Közben hallottam a fent folyó csevejt.

"Hogy tetszik, dr. Watson?" persze, hogy anya elsőnek dicséretet akar hallani a délelőtti munkájáról. Mielőtt John Watson válaszolni tudott volna Sherlock közbe vágott.

"Igazán tiszta, gondolom reggel takarította."

"Igen, Sherlock, így van. De ez csak egyszeri alkalom volt. Máskor nem fog előfordulni, hiszen nem vagyok a házvezetőnője!" anya lejjebb vette a hangját, majd dr. Watsonhoz fordulva folytatta.

"Az emeleten van meg egy hálószoba, ha külön hálószoba kell." és itt is van a jó öreg anyaféle utalgatás. Milyen átlátszó.

"Persze, hogy külön hálószoba kell." nézett rá felháborodva John Watson.

"Oh ne féljen! Mindenféle népség megfordult itt. A szomszéd Mrs. Turner házasoknak ad ki szobát." el tudtam képzelni dr. Watson vöröslő arcát, így hát eldöntöttem, hogy megszakítom a bájcsevejt.

"És még nekem beszél az első benyomásról." mosolyogva jegyeztem meg, majd minden szem rám szegeződött. John Watson arcán összehúzódtak a ráncok nem sejtve ki vagyok. Egy bottal a kezében támaszkodott meg.

Szóval ezt hallottam befelé jövet.

Egyenes testtartása elárulta, hogy katona volt. Napbarnított arca volt, de amint láttam a kabátja alatt fehér a bőre, így a szélsőséges övben szolgálhatott. A közelmúltban csak Afganisztánban és Irakban folyt háború.

"Afganisztán vagy Irak?" kérdeztem tőle. Ő megszeppent, s meglepett képet vágott, ami átment tudatlan ábrázatba.

"Honnan...maga...olyan...ő...ez hogy lehetséges?" már nem kapott választ, mert elfordultam felőle. Most Sherlockot néztem. Az ő arcán dicsőséges, büszke mosoly függött és úgy nézett ki, hogy egyhamar nem mossa le senki.

"Sherlock." az én mosolyom vigyorba formálódott.

"Em. Amint látom jól választottam meg a segédemet!"

"Úgy érted a társadat? Mert akkor jól, szerintem jól." most már ő is vigyorgott és széttárta a karját. Én beletemetkeztem és mivel alig vagyok alacsonyabb nála, a vállán pihentettem az állam.

"Örülök, hogy mostmár nem csak barátok és kollégák leszünk, hanem szomszédok is." súgtam a fülébe. Ő elhúzódott és nevetni kezdett.

"Ez a te 'üdv a lakásban!' köszöntésed?" ahogy így elhúzódtunk csak bámultunk egymásra, mintha senki más nem lenne velünk a szobában. Nem tudtam megállni, hogy ne azt a megfejthetetlen színű szemét nézzem. Egész nap bámulnám, elvesznék benne...

Erőltetett köhögés szakította meg álmodozásom képeit.

"Bocsánat, hogy bezavarok ebbe az idilli pillanatba, de meg kell kérdeznem valamit. Maguk úgy... tudják... együtt vannak?" ezen csak nevetni tudtam, de Sherlock komoly arcot mutatott felém. Most lehet megsértettem ez érzéseit? De hát, hogy ha nincs is szíve?

Ja de van, csak az asztalán egy üvegben.

"Nem, csak barátok vagyunk." vágta rá Sherlock mielőtt válaszolhattam volna. Megmentett a válaszadástól, mert nem tudtam volna mit mondani. Csak Sherlock barátja akarok lenni vagy valami több?

"Sherlock! Mi ez a felfordulás?" háborodott fel anya. Köhintettem és dr. Watson felé fordultam.

"Dr. Watson elnézést az udvariatlanság miatt, Emily Hudson vagyok, Mrs. Hudson lánya." kézfogásra nyújtottam a kezem.

"Semmi sem történt. Örülök, hogy megismerhettem Ms. Hudson. Kérem szólítson Johnnak."

"Semmi szükség Ms.-ezni, attól túl hivatalosnak érzem magam. Szólítson csak Emilynek." mosolyogtam rá. Leült az egyik karosszékbe és onnan folytatta.

"És mi a helyzet az Em-mel? Sherlock úgy szólította." mutatott az említett irányába. Ő csak mosolygott egy kicsit, majd elkezdte összerendezni a holmijait. Egy csöppet én is mosolyogtam,de komolyra vettem a hangomat.

"John, ezt a becenevet csakis, ismétlem csakis Sherlock használhatja." kissé megszeppent, de arckifejezésemet látva nem faggatott tovább. Sherlockhoz fordult és neki tette fel lappangó kérdéseit.

"Rákerestem önre a neten. Tudja mit találtam?"

"Valami szépet?" kerülte ki a kérdést Sherlock.

"Vajon mit találhatott volna Sherlock? Természetesen a weboldaladat." néztem rá meglepődve tudatlanságán.

"Valóban Emily, a weboldalát találtam meg. A következtetés tudománya. Azt állítja, felismer egy programozót a nyakkendőjéről és egy pilótát a hüvelykujjáról?" nézett kétkedve társamra, aki összehúzott szemöldökkel figyelt, majd egy kis szünetet se tartva válaszolt.

"Igen. A katonai karrierjét az arcából és a lábából, a fivére szokásait a mobiljából olvasom ki."

"Hogyan?" Sherlock önelégült mosollyal fordult el a doktortól. Választ nem kapott kérdésére, de nem éreztem, hogy érdemes lenne elmagyarázni egy olyan primitív elmének, mint az övé.

"Mi a véleménye az öngyilkosságokról Sherlock? Ez aztán az önnek és Emilynek való eset! Három egyforma öngyilkosság." Sherlock nem válaszolt csak nézett ki az ablakon. Szeme az ajtó előtti járdára szegeződött. Vagy várt valakit vagy most érkezett meg az a valaki. Csak nem...

"Négy. Megvolt a negyedik." kiáltottam fel. Sherlock igenlően bólogatott és folytatta a gondolat menetemet.

"Igen, de ezúttal valami megváltozott." hátrapillantott, én pedig követtem tekintetét. A lépcsőjére szegeződött, melyen éppen akkor ért fel Lestrade. A társam meg sem engedte szólalni, nekem csak egy kérdés cikázott a fejemben.

"Hol?" összenéztünk, hiszen egyszerre tettük fel a kérdést. Lestrade hangosan zihálva járatta tekintetét kettőnk között, majd a semmiből meghallottam a választ.

"Brixton, Lauriston Gardens. Ha befejezték egymás elemezgetését velem fáradnának?" én hamarabb rázódtam ki az ábrándból, mint Sherlock és kétkedően néztem a nyomozóra.

"És mi változott? Nem jött volna ha nem lenne új fejlemény."

"Eddig nem hagytak búcsú levelet, de ő igen. Velem jönnek?"

"Ki a halottkém?" vágott közbe Sherlock.

"Anderson." egy szó, nyolc betű és menten elhányom magam. Képtelen velem és Sherlockkal dolgozni. Észre vettem ugyanazt az undort társam arcán, ami az enyémet ült ki.

"Dr. Watson, ön ugyebár orvos? Sőt katona orvos." inkább másra terelte a szót, mintsem Andersonról folyjon a téma.

"Igen."

"Elég jó?"

"Veszett jó." nem tudtam most már rejtegetni a kis vigyoromat, fel kellett szólalnom.

"Jól van, fiúk. Látom én mire megy ki ez a kis játék kettőtök között. John, megtisztelne azzal, hogy társul hozzánk ebben az ügyben?" meglepetésükre még meg is hajoltam a doktor előtt. Ő, mint ahogy az várható volt, meglepetten nézett rám, de mikor felemelkedtem már mosoly ült a szája szélén.

"Végre, hogy megkérdezte valaki." mindenki nevetni kezdett a szobában. Lestrade türelmetlenül álldogált az ajtókeretben.

"Indulhatunk végre?"

"De nem rendőrautóban." Sherlock válaszára nagyot sóhajtott, de megfordult, lerohant a lépcsőn és elhagyta a Baker Streetet.

Távozása után Sherlock eljárta saját kis örömtáncát. Anya, aki még mindig a konyhában tartózkodott, kissé hátrált társam kirohanását követően.

"Ragyogó, igen! Haha! Négy öngyilkosság és végre egy búcsúlevél! Igazi csoda! Mrs. Hudson soká jövünk, magunkkal visszük dr. Watsont. Kérem gondoskodjon ételről, valami hideg étel is megteszi, ne várjon meg minket!" mosolyogva elindultam a kabátomért. Hasonló szövet kabátom van, mint Sherlocknak. Az enyém sötét szürke és a lila sál helyett nekem piros van.
Készen vártam a lépcső aljában a fiúkra mikor anya köténnyel a nyakában elhagyta a konyhánkat.

"Emily drágám! Figyelj oda kérlek Sherlockra. A múltkor is tudod, hogy elkószált." előre hajoltam, hogy megöleljem és ő közelebb húzott magához.

"Tökéletes párost alkottok!" suttogta a fülembe. Elhúzódva rá néztem az ez-komoly? nézésemmel. Nem tudtam kifejezni felháborodásomat, mert a fiúk éppen akkor értek mellénk.

"Mehetünk?" vigyorgott rám Sherlock. Viszonoztam gesztusát majd hozzátettem.

"Most már nem fogunk unatkozni! A játszma..."

"Elkezdődött!" fejezte be helyettem azzal kilépve a Baker Street 221B ajtaján megkezdtük utunkat a tetthely felé.