Miután elment a társaságunk másik fele egy ideig csendben néztünk egymás szemébe. Volt időm gondolkodni, mit akarok mondani és összeszedtem a gondolataimat.

"Te ezt komolyan gondoltad?" meglepően ez a mondat nem az én számból jött ki, hanem Sherlock kérdezte meg.

Megilletődve egy lépést hátráltam, majd idegesen nekirontottam a férfinak. Megragadtam a gallérjánál fogva és neki nyomtam a falnak. Dühösen felemeltem az öklöm, de az nem az arcával, hanem a fallal találkozott.

"Még hogy én?! Eszednél vagy? Ki viselkedett az elmúlt fél órában úgy, mint egy duzzogó kisgyerek?!"

Ő még meglepően nyugodtan viselkedett a kirohanásom ellenére is, de egyre jobban feldühítette magát a saját szavain.

"Kivel találkoztál a kávézóban? Csak nem Mr. Jenkins volt az? Azért akartad, hogy ott megálljunk, hogy találkozhass vele, igaz? Megígérted, hogy nem keresed és nem lesz több találkátok, erre tessék... Te viselkedsz úgy, mint egy gyerek!"

"Nem tehetek róla, hogy ott volt! Véletlenül összefutottunk, megesik az ilyen! És nem is ismertem azt a helyet még mielőtt odaértünk volna, nem is tudtam volna találkozót szervezni! A névjegyét meg végképp nem tudom, hol van, azóta nem is láttam, mióta megígértem, hogy nem hívom!"

A dühös Sherlock veszélyes Sherlock, ezt a saját bőrömön tapasztaltam. Most ő kerekedett felül és nyomott neki a falnak. A csuklómat szorongatva egyre közelebb került hozzám az arca és tisztán láttam a megfeszült vonásait.

"Na már megint hazudsz! Tudom, hogy az éjjeliszekrényed egyik lába alatt rejtegeted!"

"William Sherlock Scott Holmes, te kutatsz a szobámban?! És még az a nagy baj ha hazudok, de te meg betörsz a lakásunkba?!"

"Ha a társam olyan sokszor hazudik kénytelen vagyok magam utána járni az igazságnak! Soha többé nem fogsz kapcsolatba lépni azzal a férfival!"

"Ohh és ezt ki mondja meg? Mert, hogy megvan neki a telefonszámom az biztos és keresni is fog!"

"Talán neki is vettél olyan teát? Azért maradtál ennyire soká, mert Hirtelen Szerelem-be estél?!"

"Azt kellett volna csináljam! Neki kellett volna adnom a poharat, amit neked vettem! Ő sokkal jobban bánna velem, mint te! Nem nézne mindig le, egyenrangú lehetnék vele és viszont szeretne! A kártyáját is azért tartottam meg, mert, akit szeretek nem képes lépni!"

Könnyek szöktek a szemembe és nem csak a lüktető öklöm miatt. Sherlock tovább ordítozott velem, amíg én engedtem a könnyeket lehullni az arcomon.

"Ohh, szóval van még egy férfi is?! Hány olyan pasas van az életedben, akiről nem tudok? Talán minden nap mással vagy, mint a régi, szép időkben? Tudtam, hogy nem változol meg, mindig az a ribanc maradsz, aki az egyetem alatt is voltál!"

Hirtelen nem tudta felfogni szavainak súlyát és csak haragos arccal bámult rám. A kezem kezdett elszíneződni, olyan erősen szorította. A sírásom egyhamar elállt és átvette a helyét a tiszta gyűlölet.

Egy pillanat alatt megváltozott Sherlock arckifejezése is. Egy hangos pofon érte a járomcsontját, ami miatt hátrálni kezdett. Meglepődve támaszkodott neki a hátával a szemben lévő falnak.

Újra megtaláltam a hangomat és kiadtam magamból mindent. A sírás újra kerülgetni kezdett és szembesítve a detektívet a dolgokkal engedtem a könnyeket lehullni.

Egyre közelebb léptem hozzá és a mellkasán kezdtem kiadni a dühömet. Minden egyes mondatnál megböktem, majd már az öklömmel ütögettem.

"Nem lehetsz ennyire érzéketlen fatuskó! Nagyon jól tudod, hogy mennyire el akarom felejteni azokat az éveket, amikor még nem voltunk barátok. És már majdnem tíz éve tartogattam magamban az érzéseimet, de te még mindig olyan idióta vagy, hogy nem tudod felfogni! Te vagy az, akit szeretek Holmes! Egyes egyedül te! De te annyira elvoltál a szociopata világodban, hogy észre sem vettél, mint nőt! Senki sem érdekelt téged, de velem legalább foglalkoztál, ezért különlegesnek éreztem magam! Olyan jeleket adtál, amik teljesen félrevezetnek és ennél többet nem is tettél! Elég lett volna ha annyit mondasz nem és túlteszem magam rajtad, de bármikor ha jött egy másik férfi nem engedtél a közelébe! Most a védelmező testvért játszod vagy a féltékeny barátot?! Tudnál dönteni végre?!"

A mondandóm végére kifulladtam, elgyengültem, mind fizikailag, mind szellemileg. Nem tudtam mit csinálni, éreztem, hogy a lábaim lassan kiszaladnak alólam.

Becsuktam a szemem és vártam a találkozást a hideg földdel, de az nem érkezett el. Karok tartottak fenn és húztak egy testhez.

Olyan közel voltam Sherlockhoz, mint még sohasem. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de ő nem engedett.

Lassan a dereka köré fontam a karomat és most már megtudtam tartani magamat. A vállán tovább sírtam, amíg ő a hajamat simogatta és a derekamnál húzott közelebb magához.

Nedvességet éreztem a hajamban, de láttam, hogy nem esik az eső. Halk szipogás engedett arra következtetni, hogy Sherlock kezdett el könnyezni.

Éreztem a szinte fojtogató ölelését még jobban szűkülni, annyira, hogy már levegőt is alig kaptam.

"Sajnálom." kezdte elcsukló hangon. Próbáltam felnézni rá, de nem engedte el a hajamat, ezért így maradtunk a falnak támaszkodva. "Mindent sajnálok, amit mondtam, amit tettem, most és a múltban. Furcsán érzem magam körülötted, a jelenlétedben és ez jó érzéssel tölt el. Mindig várom, amikor teát hozol az érkezésedkor, reggel alig várom, hogy láthassalak. Szeretek a közeledben lenni, fogni a kezed, melletted ülni minden egyes adandó alkalommal. Nem tudom, hogy ezt nevezik-e szerelemnek, de ha boldoggá tesz téged, akkor nagyon szeretném, hogy az legyen."

A mondandója után újra próbálkoztam elhúzódni tőle és végül engedte is. Belenéztem a gyönyörű, kék szemeibe és láttam benne, hogy igazat mond.

Ő is viszonozta a pillantásomat, és remélem látta bennem, hogy a vallomásom alatt teljes mértékben igazat mondtam.

"Megértem, hogy nem tudod kimondani, amit én, mert még ez új neked." kezdtem bele, most már normális hangon. A könnyeim is elálltak, Sherlock ujjai törölgették le az arcomról a nyomaikat. "Nagyon boldoggá tennél, ha én lehetnék az, akivel megtapasztalod ezt az érzést."

Egy ideig csak a szemembe nézett, majd mindkét kezével fogta már az arcom, amikor már nem bírtam tovább hallgatagon.

"Kérlek, mondj valamit, mert ebbe bele lehet őrülni. Több mint tíz évig csendben maradtam, de most már hallattam a hangomat és szeretném, ha felőled nem hallgatás lenne a válasz."

A könyörgésemre elmosolyodott, de nem huncutan, semmilyen mellékes szándék nem volt benne, csak a boldogságát fejezte ki. És ezt velem is érzékeltette.

Egyre közelebb hajolt, ha az még lehetséges és birtokba vette remegő ajkaimat.

Ha csak egy pillanatig tartott meglepődésem még lehet sokat mondok, mert rögtön visszacsókoltam. Ez volt az a pillanat, melyet már az egyetem óta várok. És végre elérkezett.

Nem engedtem el egyhamar, de úgy látszott Sherlock se akarja abbahagyni. Igaz nem ez az első alkalma, de azóta sokat fejlődött, még ha nem is gyakorolt.

A csók átváltott mélyebb, érzékibb érzelemkifejezésbe. A kezemet végigsimítottam a göndör fürtjein és azzal játszadoztam el, míg ő a derekam és a vállam között csúsztatta a kezét fel-le. A simogatása szikrákat hagyott a bőrömön, melyet a kabáton keresztül is éreztem.

Végül, hogy a csók tetőpontja is meglegyen és új élménnyel gazdagítsam a detektívet becsúsztattam a nyelvem a szájába. Kissé megrökönyödött, de a vágy a hatalmába kerítette és próbálta átvenni az irányítást, amit viszont nem engedtem neki.

A levegőhiány miatt elhúzódtunk, és lihegve álltunk meg egymással szemben. Egy lépés elválasztott minket, ahogy én egy dobozon ő pedig a falon támaszkodott meg visszanyerve az egyenletes légzését.

"Minden efféle új tapasztalatot veled fogom átélni." szólalt meg miután rendesen vette már  a levegőt. Felegyenesedett, én ránéztem, majd nyomatékosította  a mondatát. "Ígérem."