Sherlock gyorsan fogott egy taxit, s illedelmesen kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. John és ő hátra ültek. Megmondtam a sofőrnek a címet és már indult is. A kocsiban csend honolt. Csak Sherlock mobiljának pötyögését lehetet felfedezni. A taxisofőr beszélgetést akart kezdeményezni velem, de látva irántam való érdeklődését visszautasítottam. A visszapillantó tükörben mintha Sherlock rosszalló pillantást vetett volna a sofőrre. Biztos csak képzelődöm.

"Látom kérdései vannak." hallottam meg Sherlock hangját, aki bizonyosan Johnhoz beszélt.

"Ki maga és mit csinál?"

"Ön szerint?"

"Azt mondanám, hogy ön magánnyomozó. De a rendőrség nem fordul magán kopókhoz." a detektív halványan elmosolyodott.

"Tanácsadó nyomozó vagyok. Az egyetlen a földön. Én találtam ki." mostmár közbe kellett szóljak.

"Csáfolnám ezt az állításodat, Holmes. Mikor utoljára néztem én is tanácsadó nyomozó voltam."

"Pardon Emily. Tehát ahogy mondtam, John, mi vagyunk az egyetlen tanácsadó detektív pár a földön." pillantott rám majd megint ki bámult az ablakon. John tudatlannak tűnt, ezért folytattam a magyarázatot.

"Ez azt takarja, hogyha a rendőrök zátonyra futnak, tehát mindig, hozzám fordulnak."

"Nézzenek oda! Ki nem említi meg a társát!" háborodott fel Sherlock.

"Csak az igazat mondtam. Először ugyanis mindig hozzám fordulnak, mert azt hiszik közvetlenebb vagyok."

"Ami véleményem szerint igaz is." szólt közbe John. Sherlock megvetően nézett a mellette ülő férfira és visszafordult az ablakhoz.

"Áltása csak magát John, ez a nő sokkal idegesítőbb, mint én ha az akar lenni. A bőre alá mászik és addig nem mozdul amíg nem lesz meg neki amit akar. Ezzel a módszerével csábított el olyan sok férfit. Ha jól tudom egyetemen még pár lány is oda és vissza voltak érte." tátott szájjal fordultam hátra.

"Nem is csábítottam el senkit! Sherlock Holmes lehet, hogy nem tudjuk egymást elemezni, de a téves megfigyeléseidből nem tudsz meg sok mindent rólam!" visszafordultam és próbáltam lehiggadni. Még hallottam egy halk bocsánatot és John újabb kérdését, amikor beraktam a fülhallgatómat. Ki kellett zárnom a világot, hogy mire a tetthelyre érünk lecsillapodjak. Beindítottam egy zenét és elmerültem benne.

~

Végre megérkeztünk a helyszínre. Amíg a fiúk kiszálltak kifizettem a taxist. Ő kedvesen rám mosolygott, de tőlem csak egy szarkasztikus pillantást kapott. Elindultam a fiúk után, de a beszélgetésük egészét nem hallottam csak John végső megjegyzését Harietről. Gondoltam a nővérréről beszéltek. Sherlock megtorpant és olyan képet vágott, mint amikor nem tud valamit és mástól tudja meg. Vélhetőleg a testvér neme volt a tárgya az ábrázata megjelenésének. Finoman megböktem a könyökömmel és nevetve dörgöltem az orra alá.

"Fáj a tudatlanság, igaz Sherlock?" egy rendőr kocsi hátuljához érve megpillantottam Sally Donovant.

"Heló hangyás." Sherlockra aggasztott beceneve mindig kiverte nálam a biztosítékot. Csak azért mert nem tudja értékelni a zsenialitását nem kellene másként kezelnie.

"Látom te is itt vagy Emily. Még mindig együtt dolgoztok? Mi is a nevetek? A két kretén?" bökött rám és Sherlockra.

"Én is felettébb örülök neked Sally." egy erőltetett vigyort villantott meg majd John felé fordult.

"Ő meg kicsoda?"

"Egy kollégánk John Watson. Dr. Watson, Sally Donovan őrmester." csatlakozott be Sherlock a beszélgetésbe. Felemelte a rendőrségi szalagot és átbújtam alatta.

"Na mi lesz John? Jön már?" követve a példámat ő is elsétált a szalag alatt. Donovan a walkie-talkie-ján tájékoztatta rendőrtársait érkezésünkről.

"Itt a hangyás. Beviszem." semmi kedvem nem volt egész este hallgatni a becézgetését.

"Tudod Sally, attól még hogy nem vagy olyan intelligens, mint mi Sherlockkal nem kell kedves kis beceneveket aggatnod a világ legokosabb elmejére." jegyeztem meg cinikusan. Sherlock szája szélén már ott ült egy mosolypalánta, de még idejében elfolytottam.

"Persze csak utánam." erre már nem bírta ki és engedte kibontakozni vigyorát. Viszonoztam gesztusát, s elindultunk a ház bejárata felé. Sally még egy szemforgatással jelezte, hogy hallotta megjegyzésem. Míg én a rendőrnőt figyeltem Sherlock szembe került az épületet éppen akkor elhagyó Andersonnal.

"Á Anderson! Hát megint találkozunk." mondta kedvetlenül.

"Ez egy bűnügyi helyszín, nem szeretném ha haza vágná. Világos?"

"Mint a nap. A neje hosszú időre ment el?"

"Nem kell a színjáték valaki nyilván elmondta." fintorodott Anderson.

"A dezodorja mondta el."

"A dezodorom?"

"Férfi illat." jegyezte meg Sherlock, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

"Persze, hogy férfi illat! Én használom."

"És Donovan őrmester." vágtam közbe. John és Sherlock hátra fordult, a két szerető pedig rám szegezte tekintetét. Majd meglepődve egymásra meredtek.

"U, izzasztó pillanatok. Bemehetek?" olyan gyorsan váltott témát Sherlock, hogy Anderson még fel sem fogta mit kérdezett.

"Nézze, bármire is próbál célozgatni..."

"O, ő nem célozgat semmire." szakítottam meg a tojásagyú gondolat menetét, s elindultam az ajtó felé égető szemekkel a tarkómon "Mindketten tudjuk, hogy Sally beugrott önhöz egy kis csevelyre és ott felejtette magát éjszakára. És felteszem padlót súrolt önnél, a térdét legalább is megviselte."egy oldalmosolyra tellett tőlem, majd intettem a fejemmel társaságomnak belépve az ajtón.
Lestradet megpillantottam a balra eső szobában. Felhúztam a gumikesztyűm és meg sem várva a többieket elindultam felfelé. Még magam után kiáltottam, hogy jöjjenek ők is fel, hiszen a hullát az emeleten találták meg. Egyértelmű volt, egy másik nyomozó is felfelé igyekezett beléptemkor.
Már a szobában guggolva várakoztam, mikor meghallottam a lépteiket. A következő pillanatban már fölöttem tornyosult Lestrade, John és Sherlock. Pár másodperc múlva az utóbbi szólalt meg a rendőrnek címezve mondandóját.

"Hallgasson."

"Dehát én nem is..."

"Kattog az agya. Zavar."

"Semmi gond Sherlock. Nem baj ha zavar, hiszen már megnéztem a holttestet. Nő, a harmincas évei végén, a ruhájából ítélve a munkájának élt, a rikító rózsaszínből ítélve a médiában dolgozott. Ma utazott Londonba Cardivből, legalább tíz éve házas volt, de boldogtalan. Egy sor szeretője volt, de egyik sem tudta, hogy házas. A legalább tíz éves jegygyűrűje bizonyítja ezt. A többi ékszerét tisztítatta, a jegygyűrűt nem, ez pedig kórkép a házasságról. A gyűrű belseje fényesebb, mint a külseje, vagyis rendszeresen levette, de sosem fényesítette ki. Nem a munkája miatt húzta le, nézd meg a körmét. Ilyen hosszú időt nem bírt volna ki egy szerető mellett valószínűbb, hogy egy rakás volt neki. Egyszerű."

"Brilliáns." John felé fordultam, akitől származott a dicséret. Kedvesen rámosolyogtam, majd Sherlock hangja zavart meg.

"Azért megengeded, hogy én is megvizsgáljam?" kézmozdulatommal jeleztem, hogy övé a terep. Ő is végig ment a nő kabátján, megtalálta az esernyőt, levette a jegygyűrűt, észrevette a lekopott lakkot a bal keze körmein. Felállva mutatta, hogy végzett.

"Mindenben helyesnek bizonyultál, Em. Azonban egy dolgot elfelejtettél." amilyen hamar formálódott mosoly az arcomon, olyan gyorsan hervadt le. Kérdő tekintettel pillantottam rá.

"A bőröndöt." újra közelebb hajoltam a nő holttestéhez és szemügyre vettem a lábát. Ahogy Sherlock mondta, volt egy bőröndje. A kis pöttyök a térdhajlatig értek, így csak egy kis bőröndöt cipelhetett ami egy éjszakára lett volna elég.

"Milyen bőrönd? Nem volt semmi féle bőrönd." Lestrade őrültnek nézett minket, ami nem volt újdonság.

"Ismételje meg." Greg ugyanazokkal a szavakkal elmondta előbbi állítását mire Sherlock kirohant a lépcsőházba és kiabálni kezdett.

"Bőrönd! Bárki talált bőröndöt? Volt a házban bárhol egy bőrönd?"

"Értse meg nem volt semmiféle bőrönd." mondta Lestrade elhagyva a szobát. Mostmár mind a hárman, akik hátra maradtunk, kinn álltunk a lépcsőnél. Intettem Johnnak, hogy induljunk, de ő megrázta a fejét. Erre fittyet hányva lerobogtam a lépcsőkön társam után, aki most éppen megállt az egyik fordulóban.

"Hát nem értik? Maguk veszik be a mérget, megrágják, lenyelik. A jelek egyértelműek olyannyira, hogy még maguk is érthetnék." Tovább ereszkedett a lépcsőn, én pedig követtem.

"Igazad van Sherlock. Lestrade! Mind a négy eset gyilkosság! Még nem tudom hogy, de valaki gyilkol. Egy sorozatgyilkossal van dolgunk!"

"Végre egy sorozatgyilkos, nem fogunk unatkozni!" mosolyognom kellett Sherlock hozzászólásán. Úgy őrült neki, mint egy kisgyerek a karácsonynak.

"Egy sorozatgyilkos mindig keménydió meg kell várnunk míg..."

"Hibázik!" fejezte be Sherlock a mondatomat.

"Már el is követte az első hibát! A bőröndje a gyilkos kocsijában maradt!" találtam ki mire gondol. Ő rám mosolygott, majd még elmondta Lestradenek a feladatát. A rendőr érthetetlennül nézett le ránk és nem értette miben tévedtünk.

"Rózsaszín!" kiáltottuk fel egyszerre Sherlockkal.