"Amíg nem jöttél Em.." kezdte magyarázni nekem a helyzetet, de gyorsan ki is javítottam.

"Pontosabban amíg féltékenységedben bedurcáztál..."

"Nevezzük, ahogy akarod. Tehát addig összegyűjtöttem a képeket a két helyszínről, de sehogy se tudtam megfejteni a jelek jelentését. Ezért el kell mennünk."

Lehuppantam Sherlock szeretett foteljébe, és onnan néztem fel a tanácsadó detektívre, aki John foteljának a támláján támaszkodott meg a bal kezével és a jobbat a nadrágzsebébe dugta.

"Elmenni hova?" kérdezte tudatlanságában a doktor.

Időközben Sherlock és én farkasszemet néztünk egymással és incselkedő tekintettel viszonoztam az ő kihívó pillantását.

"Oda."

"Pontosan."

"Akkor indulás!" felpattantam és a lenti fogashoz futottam. Még a szemem sarkából láttam, amint John feladja az eszmecserénk megértését.

Mielőtt kinyithattam volna az ajtót Sherlock ott termett mellettem és gyorsan magára kapta a holmiját. Közelebb mentem hozzá és megigazítottam a sálját, habár az nem szükségelt igazítást. Csak kellett valami indok, hogy odamehessek.

Nem néztem körbe és megcsókoltam a szeretett detektívemet. Nem tartott sokáig, csak egy gyors érintkezés volt, de még ezt is élveztem. Ahogy elhúzódtunk egymástól mindketten megmutattuk a másiknak legszebb mosolyunkat.

"Örömmel látom, hogy dűlőre jutottatok." a lépcső felől érkezett ez a hang és ijedtemben odafordultam. John Watson állt ott a legnagyobb mosolyával, amit valaha láttam tőle.

Ez volt az első csók, amit John látott tőlünk! Nem így akartam közölni vele...

Éreztem, amint az arcom bíborba vált át és el is fordultam, hogy leplezzem. Sherlockkal a folyosó két különböző falához húzódtunk, és köztünk haladt el a doktor.

"Gratulálok, pajtás." megveregette Sherlock vállát és ezt súgta oda neki.

Ha lehetséges, még forróbb lett az arcom, de így nem indulhattam el. Nem tudtam, mit szólni, nem tudtam mozdulni. Azt még meghallottam, hogy John utánunk szól, hogy a taxit majd ő intézi.

Dudálásra riadtam fel zavaromból, majd egy kéz ragadta meg az enyémet és kezdett kifele húzni.

Felnéztem Sherlockra, aki rózsaszín arccal előttem haladva gyengéden húzott az utca felé.

John már a vezetőülés mellett, az anyóson ült, s ezzel nem maradt más választásunk, mint beszállni a hátsó részre.

Mikor beültünk a kocsiba a sofőr hátrafordult és végigmért minket. A szeme kicsit tovább időzött rajtam a kelleténél, így Sherlock egy leteremtő pillantásával elkedvetlenítette.

Rövidesen odaértünk a múzeum utcájához. A doktor intézte a taxist, mi Sherlockkal már bent se voltunk a kocsiban.

Zsebre tett kézzel odasétáltam a lépcső kezdetéhez. Szemügyre vettem az aktuális kiállítások plakátját és a szememet egy 'A történelem legnagyobb gyilkosai' felirat ragadta meg.

"Igazán elvihetne ide Sherlock." gondolkodtam hangosan.

"Hova vihetnélek el?" nem vártam választ az okfejtésemre, ezért kicsit megtorpanva fordultam a detektív felé.

"Erre a gyilkos tárlatra. Érdekesnek tűnik és gondoltam neked is tetszene."

"Úgy érted, hogy 'randizzunk'?" vonta fel a szemöldökét és a hangjából mintha rosszallást szűrtem volna ki. "Mint a normális párok?"

"Nem nevezem randinak, ha neked az úgy nem kényelmes. Szimplán csak anyaggyűjtés az ügyeink megoldásához." válaszomat hallva elmosolyodott. Mivel ez neki teljesen új megértem, hogy fél belekezdeni és nem is akarok rá erőltetni semmit.

Amíg a doktor nem érkezett meg körünkbe, addig egymás arcát fürkésztük és kellemesen mosolyogtunk egymásra persze a tömeg miatt tisztes távolságból.

Miután John megállt mellettünk Sherlock elindult a lépcsőn felfelé. Az alacsonyabb férfi azt vélhette, hogy a múzeum belsejébe igyekszik a lakótársa, de ő egy enyhe fordulatot vett balra és a kis utca felé indult.

"A világot kódok és rejtjelek uralják, mindegyik elektronikus, számítógép által generált kód. A miénk más. Egy ősi jelrendszer."

"Ezért nem fordulhatunk a modern kódfejtéshez." egészítettem ki Sherlock magyarázatát. A doktornak címeztem ezért megfordultam és hátrafelé kezdtem lépegetni, hogy szembe legyek vele.

Sherlock úgy tűnt ezt rosszalja, ezért megragadta a karom és egy határozott mozdulattal visszafordított. Zavartan néztem rá és kerestem a választ erre a cselekedetére, de ő maga felelt nekem.

"Nem szeretném, hogy eless. Ne csináld ezt többet." csak kuncogni tudtam a védelmező ösztönén, mely úgy tűnik még ilyenkor is megjelenik.

"De akkor most hova megyünk?" tudakolta a tudatlan harmadik.

"Tanácsot kérek valakitől." válaszolta szimplán a detektív.

Mintha John ezen felderült volna boldogság költözött a hangjába és még egyszer kiakarta mondatni a társammal előbbi kijelentését.

"Tessék? Jól hallottam?"

Sherlock oldalra nézett a válla felett, majd visszafordult és nem tetszését kifejezve gyorsabban haladt előre. Egyre kevesebben lettek körülöttünk, ahogy haladtunk a sikátor felé.

"Igen John, jól hallottad. De nem fogja megismételni. Ahhoz túl büszke." vigyorogtam el magam, mert a szemtanúk hiánya felbátorított arra, hogy belekaroljak a göndör fürtösbe.

A partnerem rosszallóan nézett rám, majd megállt. Kigubancolta a karjainkat és szembenézett velem.

"Ti most komolyan összeesküdtetek ellenem?" kérdezte megsértődve.

Odaálltam John mellé, aki csak mosolygott és jól szórakozott azon, hogy Sherlock mennyire komolyan veszi ezt a kis viccelődést. Hogy fokozzam a dolgokat belekaroltam a mellettem álló doktorba és incselkedő pillantást vetettem az előttem lévőre.

"Meg lehet."

Miután láttam, hogy a barátomból, milyen érzéseket vált ki a kis játékom elengedtem a volt katonát. Sherlock arca mintha nem akarná mutatni úgy küzdött a haraggal, bár inkább a féltékenység válthatta ki ezt.

Közelebb sétáltam hozzá, megfogtam a kezét, összekulcsoltam az ujjainkat. A szemébe néztem és a társaság miatt csak az arcára nyomtam a tervezett csókomat.

Éreztem, hogy egy kicsit már ez is ellazítja, de már kezd megnyugodni.

Amikor elhúzódtam a válla fölött megláttam azt, akit keresünk. Egy szót sem szólva az illető felé kezdtem húzni a kis durcást.

Pár lépéssel a fiú mögé értünk, aki a jelenlétünket már korábban észlelte így beszélni kezdett.

"Az új kiállításom része."

Sherlock megszemlélte egy pillanatra a rendőrt malacorral ábrázoló grafitit és csak úgy megjegyezte róla, amit illik mondani még akkor is ha nem tetszik. Én az utóbbit éreztem a hangsúlyából.

"Nagyon szép." elkezdett kutatni a kabátjában, így el kellett engednie a kezemet. Nem bántam annyira, s gyorsan reagálva zsebre tettem őket.

Előhalászta a telefonját és kezdte keresni a festet jeleket.

"A címe..." folytatta tovább a 'festő' bár senki sem kérdezte. "...városi vérszomj dili." nevetve szemlélgette a művét és javítgatta néhány helyen.

John is kifejtette a véleményét, de csak úgy áradt belőle az irónia és ezért egy egyetértő pillantással jutalmaztam.

"Megkapó."

"Két percem van mielőtt megjelenik a sarkon egy közperes." rögtön a tárgyra térve, komolyabb témába vágott bele a srác. "Intézhetnénk meló közben?"

Időközben Sherlock is megtalálta a keresett képet és topogva várta, hogy a fiú elvegye a telefonját és megnézze a képeket. Odanyújtotta a kérésére a gépet és várta, hogy Raz elvegye. Neki tele volt a keze, így odadobta nekem a kezében tartott sprayét.

Felháborodva kaptam el, de mielőtt el vehette volna a társamtól a telefonját vissza is dobtam neki és hátra hökkölve kapta el. Keresztbe tettem a kezem és lenézően néztem rá.

"Mit gondolsz ki vagyok én? Ne hogy azt hidd, hogy az ilyeneket szó nélkül fogom tűrni." a szemem sarkából kis mosolyt láttam a detektív arcán. Az előttem álló is elvigyorodott, majd a háta mögé, John kezébe dobta a festékes flakont.

A doktor is megtorpant, de ő nem teremtette le a fiatalabbat, tűrte szó nélkül.

Még sok mindenre kell megtanítsalak, John.

"Tudod kié?" Sherlock belekezdett a faggatózásba. Abból a két percből már egy így is letelt.

"Felismerem a festéket. Szerintem Michigan, a legdurvább anyag. Cink festék."

"Na és a jel? Azt felismered?"

"Nem tudom jelent-e bármit..." erősen gondolkozott, ez látszott az összeráncolt homlokán. Sherlockkal egy gyors pillantást váltottunk, majd sürgetni kezdtem Razt.

"Két embert megöltek, Raz." suttogtam, hogy még megfélemlítőbb legyek. "A jel a kulcs a gyilkosukhoz."

"És ennyi az összes nyom? Ezzel nem juttok semmire." a kis pimasz elég bátor volt ahhoz, hogy visszabeszéljen nekem, de Sherlocknak se tetszett a viselkedése.

"Segítesz vagy sem?" felemelte a hangját, így a fiú kicsit hátrált, majd megígérte, hogy utána kérdez a dolognak.

A sarokról futóléptek hangja hallatszódott, majd arrafelé nézve megláttam az érkező rendőröket.

"Állj! Megállni!" kiáltották nekünk.

Mielőtt gondolkodni tudtam volna Sherlock megragadta a kezem, hátrafordult és halkan odasúgta.

"Futás!"