Elő kerestem a kulcsom majd benyitottam a házba. Johntól kaptam egy dícséretet a mackós kulcstartómra, de gyorsan visszabújtattam a zsebembe. Levettem a kabátom és a többiek is követték a példámat. Még mindig kifulladva támaszkodtunk neki a falnak és John szólalt meg elsőnek.

"Soha nem csináltam még...ilyen...butaságot." mondta kis lélegzetvételek között.

"Megszállta Afganisztánt." kontrázott rá Sherlock, mire mindhárman nevetni kezdtünk.

"Visszamenjünk az étterembe?" kérdezte John.

"Nem. Figyelik a környéket. Már úgy is késő." szólaltam meg végre én is.

"Akkor most mit csinálunk?"

"Én, kedves John, megkérem drága anyámat, hogy főzzön nekünk teát és hozza fel egy tálca keksz kíséretében. Sherlock, ahogy gyanítom, folytatni szeretné a komponálást, így kiváló zeneélmény társul a forró ital mellé. Remélem csatlakozik hozzám. És nem csak az italra értem." kacsintottam rá. Ő összehúzta a szemöldökét, csakúgy, mint Sherlock, majd elmosolyodva kiáltottam anya után.

"Anya! Dr. Watson kiveszi az emeleti szobát!"

"Kimondta?"

"Az, aki mindjárt bekopog." jelentette ki Sherlock. Mire ezt kimondta, máris kopogtattak. John ajtót nyitott és Angeloval találta szembe magát.

"Emily SMSt küldött. Állítólag maga hagyta ott." szólt kedvesen az étteremtulajdonos átnyújtja Johnnak a járáshoz használt botját. John átvette, s vissza nézett az épületbe, mi pedig Sherlockkal nagy mosolyt küldtünk felé. Alig, hogy a doktor visszatért, anya aggódóan nézett Sherlockra.

"Sherlock, már megint mit művelt?"

"Anya?" néztem rá nem értve a dolgot.

"Fent vannak." ezzel elindultunk fel a lépcsőn. Először mentem én, utánam Sherlock az ő nyomában pedig Watson.
Felérve benyitottam az ajtón és Sherlock székében megpillantottam, amint Lestrade kényelmesen terpeszkedik.

"Mit képzel mit csinál?" förmedtem rá.

"Tudtam, hogy megtalálják a bőröndöt."

"Nem törhet be a lakásomba!" lépett előre a társam, aki engem maga mögé rejtett.

"Maga meg nem rejtegethet bizonyítékot. Amúgy nem törtem be." vágott vissza a nyomozó.

"És akkor minek nevezi ezt?!" kiáltottam Sherlock háta mögül kilépve.

"Drograzziának." megdöbbentem. Nem akartam hinni a fülemnek. Üres lett az arcom. Hirtelen félelem fogott el. Sherlocknál van. Nem hiszem el, hogy lehettem ilyen ostoba, hogy engedtem, hogy ő rejtse el! Lestrade felállt, majd Sherlockot kicsit arrébb tolva közelebb lépett hozzám. "Mi a baj, Emily? Talán csak nem vitte el a cica a nyelvedet?" közelebb hajolt, s láthatta a szememben a félelem halvány pislákolását.
Sherlock megragadta a karomat és elhúzott a rendőrtől. Összefonta a kezét az enyémmel és megszorította.

"Ne beszéljen így vele. Ha valamelyikünk lakását át akarja kutatni legyen az az enyém. Emilynek semmi köze sincs az ügyeimhez." csak úgy köpte a szavakat a Lestrade felé. John zavartan nézett.

"Nem, Holmes, az nem lehet."

"Fogja be!" mordult rá a doktorra, aki nyomban elhallgatott. "Én nem vagyok a kopója, Lestrade!"

"Nem, Anderson a kopóm." hitetlenkedve fordultunk meg Sherlockkal a konyha felé. Anderson ott állt az ajtó mögött, s kis integetést küldött felénk.

"Anderson, maga mit keres egy drograzzián?" förmedtem rá.

"Önként jelentkeztem."

"Ahogy itt mindenki." vette át a szót Lestrade. "Nem a kábszer osztályról vannak, de nagyon lelkesek."

"Ez egy szemgolyó?" lépett bele a képbe Sally Donovan is. Ezt már nem bírtam tovább. Kihúztam a kezem Sherlock szorításából, kivettem az üveget az őrmester kezéből és vissza raktam a mikróba. Meghökkenve néztek rám a rendőrök, amíg újra elfoglaltam a helyem barátom mellett.

"Ez egy kísérlet. És ott a helye." Sherlock egy halvány sarokmosolyt mutatott felém, de az hamar el is tűnt. Elsőként a nyomozó zökkent vissza.

"Folytassák. Vagy együttműködhet velünk és le állítom őket."

"Gyerekes." vágta rá a társam.

"Maga a gyerekes. Sherlock, ez a mi ügyünk. Beavattam magát, de nem mehet a saját feje után."

"Miért? Inkább gondolkodjon a maguk fejével? Elég szánalmas lenne." kommentáltam.

"Ha nem akarod, hogy a te lakásod is átkutassuk azt tanácsolom fogd be a szádat, Emily!"

"NE BESZÉLJEN ÍGY VELE!" ordította Sherlock. "És ha nem működöm együtt akkor mi lesz? MI LESZ AKKOR? Rám küldi az álkábítószeres osztályt?!"

"Ha találnak valamit, az már nem játék." informálta a rendőr.

"Tiszta vagyok." fel sóhajtott egy nagyot majd elkezdte kigombolni az ingujját. "Nem is dohányzom."

"Ahogy én sem." Lestrade megmutatta az ő nikotin tapaszát is. "Működjünk együtt. Megvan Rachel. Ő Jennifer Wilson lánya."

"A lánya. Miért véste a padlóba a lánya nevét?" gondolkozott hangosan Sherlock.

"Nem mindegy." fordultunk Andersonhoz, aki nagy bánatomra kinyitotta a száját. "Megvan a bőrönd. Egy bizonyos illető szerint a bőröndöt a gyilkos vitte el, amit pedig most itt találunk kedvenc pszichopatánknál."

"Nem pszichopata, hanem szociopata, kis különbség, nézzen utána." förmedtünk rá Andersonra. Sherlock és én is. Egyszerre. Mindenki le dermedt egy kicsit, mi egymásra néztünk. Lassan elkezdtem nevetni, amihez Sherlock is csatlakozott. Legalább egy percig röhögtünk, miután már végleg elcsendesedtünk.
Már nyugtattam magam, kiegyenesítettem a blúzomat, amikor John megszólalt.

"Hát ez elég fura volt."

"Nekem mondja." csatlakozott Lestrade.

"Sajnos egyet kell értenem." válaszoltam végre megkomolyodva.

"Vigye be Rachelt és kérdezzük ki! Ki akarom kérdezni!" tért vissza az eredeti témához Sherlock.

"Meghalt."

"Nagyszerű! Mikor, hol és hogyan? Van kapcsolat? Kell lennie!"

"Azt kétlem. 14 éve meghalt, tulajdonképpen nem is élt. Rachel Jennifer Wilson újszülött kislánya volt, szülés közben halt meg." cáfolt rá Sherlockra a nyomozó.

"Nem. Az nem lehet. Miért tett volna ilyet, miért?"

"Miért? Miert gondolt volna utolsó pillanataiban a lányára? Már értem mitől szociopata." vágott közbe Anderson.

"Anderson inkább fogja be! Sherlocknak igaza van. Nem gondolt a lányára, hanem a padlóba véste a nevét a puszta körmével. Haldoklott, nagy fájdalmai voltak." fejtegettem tovább az eddig tudottakat.

"Azt mondta az áldozatok önként vették be a mérget és a gyilkos vette rá őket. Talán...nem is tudom...talán beszél hozzájuk, talán felhasználta a lánya halálát." nagyszerű, John. Jó nyomon jár.

"14 éve volt. Mit érdekelné még?" Sherlock megjegyzésére mindenki elcsendesedett. Körbenézve ezt látta ő is, majd ezt nem értve ártatlan kifejezéssel hozzám fordult és a fülembe súgta. "Rosszat mondtam?"

"Hát nem jót, az biztos." motyogtam vissza neki.

"Figyelj rám, Em. Képzeld bele magad, hogy haldokolsz. Mit mondanál az utolsó perceidben?"

"Annak a nevét, akit szeretek."

"Ez nem ennyire egyszerű! Jennifer Wilson egy halom szeretőt titkolt. A maga módján okos volt. Eltakart mondani nekünk valamit, üzenni akart."

"Talán rossz a csengő?" hallottuk meg anya hangját az ajtóból. "A taxija várja, Sherlock."

"Nem rendelt taxit. Küld el, anya!" utasítottam az anyámat. Sherlock fel alá járkált a szobában, gondolkodva a meglévő információkon. John elmagyarázta anyának, hogy ez egy drograzzia. Anya persze már rögtön magára gondol, hogy ő csak a csípőjére szedi azt a gyógyteát. Már majd felrobbant a fejem, ordítani lett volna kedvem amikor Sherlock helyettem is közbeszólt.

"MINDEKI FOGJA BE, NEM MOZOG, NEM BESZÉL, NEM VESZ LEVEGŐT, GONDOLKODNOM KELL! ANDERSON FORDULJON EL, LEHANGOL!"

"Tessék? Mi baja velem?" értetlenkedett az említett személy.

"Csak fogják be és tegyék azt, amit mond! Anderson, maga meg forduljon el!" mindenki ki kerekedett szemmel nézett rám. A rendőrök a főnökükre néztek, majd ő is megszólalt.

"Csak csinálják." adta ki az utasítást Lestrade. Néhányan megkérdőjelezték, de rájuk kiabált, hogy "Ez parancs volt, gyerünk csinálják!" és mindenki elhallgatott.
Sherlock kéz keze a halántékán pihent elmélyedve elméjében, majd végül felkiáltott.

"Mrs. Hudson!" anya megrettenve elindult lefelé elküldeni a taxit. "Oh." megkönnyebbülten vette egy mély levegőt. "Persze, hogy okos, de még milyen okos! Okosabb volt, mint maguk együtt véve." köhintettem egyet, jelezve egyet nem értésemet, majd Sherlock kijavította magát. "Okosabb, mint legtöbbjük együtt és meghalt. Hát nem értik? Nem elvesztette a mobilját, dehogy, elrejtette nála."

"Hát persze, mikor kiszállt a kocsiból, tudta, hogy halál vár rá. Ott hagyta a mobilját, hogy elvezessen a gyilkosához. Okos." következtettem ki a többit magamtól is.

"De hogyan?" Sherlock és én egyszerre néztünk Lestradere.

"Mi az, hogy hogyan? Rachel. Nem értik? Rachel!" úgy mosolygott, mint egy kisgyerek karácsonykor. Sajnos a többiek nem értették, ezért nem mosolyogtam velem együtt. "Te szent ég, ennyi gyenge elméjű! Milyen nem Sherlocknak vagy Emilynek lenni? Nyugodt kis élet, mi? Rachel az nem egy név."

"Hanem micsoda?" lett elege Johnnak a folytonos lekicsinylésből.

"John, nézd meg, hogy van-e a bőröndön, a kártyán e-mail cím." segítettem neki egy kicsit. Amíg ő megnézte a címet, Sherlock leült az asztalhoz és felnyitotta a laptopot. Én mögé helyezkedtem, kezemmel a széktámlán támaszkodva.

"[email protected]"

"Nézzék," néztem fel, még mindig a kezemmel támaszkodva a széken. "nem volt laptopja, ezért okos telefonról intézte az ügyeit. Külön e-mail cím, külön weboldal. A felhasználónév az e-mail, a jelszó pedig, mint tudjuk Rachel."

"És ha látjuk az e-mailjeit, mit érünk vele?"

"Anderson, ne szellőztesse a száját, az IQját a pincében hagyta. Nem csak a mailjeit olvassuk, ez egy okostelefon, GPS van benne. Ha elvész a neten meglehet keresni. Egyenesen a gyilkoshoz vezet el minket." magyarázott Sherlock.

"Sherlock, szívem, a taxis azt mondja, hogy..." szaladt fel a lépcsőn kifulladva anya. Mielőtt befejezhette volna Sherlock félbeszakította.

"Mrs. Hudson, nem kéne még nyugtató teát inni?" Sherlock elkezdett Lestradedel konzultálni. Minden közlekedési eszközt be akart vetni, hogy időben elérjük a gyilkost. Időközben leültem a gép elé és figyeltem a térképet. Egyre szűkült a kör. Már a belvárost mutatta amikor...az nem lehet.

"Sherlock."

"Mond, Em, a címet. Hol van?"

"Itt van. A Baker Sreet 221-ben."