Ahogy alaposabban körül néztem, felfedeztem egy rendőrt, aki éppen egy kocsiban telefonált.

Úgy látszik inkognitóban nyomoznak. Na, mi az, Scotland Yard? Nem hívjuk fel magunkra a figyelmet?

A Sherlock által elküldött üzenetben az állt, hogy keressem a Van Coon nevet. A csengők közt hamar kiszúrtam egy újonnan leragasztott név alatt. Kétszer nyomtam meg a gombot, majd türelmesen várakoztam.

Egyszerűen be is mehetnék, ha már a rendőrök itt vannak, az ajtónak is nyitva kell lennie.

Mire a gondolatom végére értem felhangzott egy férfi hangja a hangszóróból.

"Igen, miben segíthetek?" hallatszott egy fáradt hang.

"Emily Hudson vagyok."

"Az sem érdekel ha maga a brit nagykövet, azt kérdeztem mit akar?" most már átváltott ideges hangsúlyra, érződött, hogy elnyomják a munkahelyén.

"Én pedig azt mondtam, hogy Emily Hudson vagyok. Engedjen be." szóltam hozzá még mindig változatlan, nyugodt hangon.

"Egy fenéket! Mit képz..." kiabálni kezdett volna, ha nem szakította volna félbe egy felháborodott személy.

"Engedje már be az Isten szerelméért! Ő azért jön, hogy megoldja ezt az ügyet maguk helyett, fajankó!" miután ezt gyorsan elhadarta hallottam is az ajtó nyitódását jelző pittogó hangot. Elmosolyodtam és indultam is fel a lakáshoz vezető lépcsőn.

Imádom, amikor az emberek szót fogadnak neked, Sherlock.

Egy perc múlva már az ajtó előtt álltam szemlélve az ott állomásozó férfit.

"Hol van?" kérdeztem mosolyogva az ajtóban álló rendőrt, akiről lerítt, hogy vele folytattam az előbb azt a kellemes beszélgetést.

"Mi van hol?" kérdezte elégedetlenkedve. Amikor rám nézett undorodva húzta el a száját .

"A hulla, maga észlény." nem is vesztegettem több időt erre a tökkelütöttre, inkább elsuhantam mellette, hogy a magam módján keressem meg a társam és a doktort.

"Remek látatlanban is elhiszem." hallottam meg egy ismerős hangot. Elindultam afelé a szoba felé, ahonnan jött, s közben folytattam a hallgatózást.

"Mi a gond?" kérdezte egy másik férfi az előzőt.

"Semmi kedvem a koszos gatyák közt turkálni." válaszolt a legelső hang.

"Hidd el, John azt rábízzuk Sherlockra." léptem be egy kis mosollyal az arcomon a szobába. A két férfi feje az irányomba fordult, majd John viszonozta a gesztusomat és Sherlock is kierőlködött valamiféle szájrándulást.

Ahogy a társam szemei találkoztak az enyémmel kihagyott a szívem egy ütemet. A látványa visszahozta a korábban történteket.

Szedd össze magam, Emily. Koncentrálj az ügyre. 

"Nos tehát..." visszatérve a valóságba levettem a kabátom és oda dobtam a mögöttem lévő egyik rendőrnek. Mindenki engem figyelt a helyiségben. "...lássunk hozzá."

Észrevettem, hogy Watsonnak elvörösödik az arca, Sherlocké pedig meglepődötté válik. Követtem a szemét és amikor észre vettem hova néz elvigyorodtam és csak azért, hogy hergeljem a mellem alatt össze fontam a karjaimat, így még láthatóbb lett a dekoltázsom.

"Csak nem tetszik a látvány, Holmes?"

"Mi?" nézett fel a szemebe ártatlan tekintetével mintha mi sem történt volna. "Mire célzol?" vonta össze a szemöldökét.

"Azt kérdeztem.." a detektív felé kezdtem el lépkedni. "...csak..." egyre közelebb értem. "...nem..." a kezemet még mindig összefonva tartottam még jobban kinyomva a nőiességem. "...tetszik...a...látvány?" előtte körülbelül tíz centire álltam meg. A mellem majdnem érintette az ő mellkasát. Felfelé húzott szájjal néztem fel rá, amíg ő láthatóan elvörösödött.

Szerintem még a szoba másik végében lévő rendőrök is észrevennék.

"Uhm..." nézett le Sherlock, a tekintetét a földre szegezve. "Jól áll a piros." most már a szemét sem láttam, eltakarták a szemeit a göndör tincsei. Megsajnálva szegényt nem akartam tovább kínos helyzetben tartani. Halkan sóhajtottam, majd leengedtem magam mellé a kezeimet.

Láthatóan megkönnyebbült az előttem álló barátom, az ő sóhaját is meghallottam. A haja még mindig a szemébe lógott.

Erőt vettem magamon és a jobb kezemet elkezdtem közelíteni felé. Megérintettem az egyik hajtincsét és megigazítottam, hogy láthassam a baba kék íriszét.

"Miután ezzel végzetünk..." még mindig a hajával foglalkoztam, s a velünk tartózkodók csöndben figyeltek minket. "...ígérd meg, hogy..." végre tisztán láttam azt a gyönyörű, igéző szempárt, amit annyira csodálok. "...levágatod a hajad."

"Azt nem tehetem." mosolyodott el Sherlock. "Ez hozzá tartozik a szociopata énemhez."

"Legalább csak annyira, hogy láthassam a szemeidet." néztem vissza rá ugyanolyan mosollyal az arcomon.

"Ezt még megbeszéljük. De most lássunk munkához!"

"Rendben! Hol tartunk?" kérdeztem egyszerre őt és mindenkit. Körbenéztem a szobában, de Sherlock ragadta meg a válasz lehetőségét.

"Kezdjük ott, hogy miért festhették azokat a jeleket a falra?"

"Azokról van szó, amiket elküldtél?" erre csak bólintott, majd odafordultam Johnhoz, hogy őt is bevonjam az okfejtésbe. "John, neked mi a véleményed?"

"Mi, hogy én?" nézett fel rám meglepetten. Sherlock addig elkezdte tanulmányozni a hullát, aki az ágyon feküdt a jobb halántékában egy golyóval. "Valami jelkép lehet, nyilvánvaló."

"De miért festették, küldhettek volna emailt is." szólalt meg a detektív.

"Talán nem válaszolt rá." figyeltem, ahogy ez a beszélgetés alakul és körülnéztem a szobában hallgatva a két férfit.

"Remek már nyomon van."

"Umm...nem."

"Milyen üzenetet nem akar kapni az ember?" nézett fel Sherlock Johnra várva a válaszát. "Milyen leveleket olvasott reggel?"

"Számlákat."

"Igen." mélyült el a társam a gondolataiban. "Megfenyegették." ahogy megfordultam, láttam, hogy Sherlock egy fekete papír darabot húz ki a halott férfi szájából.

Nem sokkal azután, miután bizonyítékos zacskóba tette a darabot közeledő léptek zaja kísért egy új jövevényt.

Férfi, 173 cm, rendőr.

"Rögzítsék a nyomokat, keressenek ujjlenyomatokat az üvegen." a férfi hangját követték a léptek, melyek hamar el is értek a szobába. Mindannyian a férfire néztünk, aki nem túl nagy kedved fordult hozzánk.

"Á, őrmester! Még nem találkoztunk, Sherlock Ho..." kezdett bele Sherlock, de a rendőr félbeszakította.

"Igen, tudom ki maga és örülnék ha nem babrálna a bizonyítékokkal." durva hangsúlyát megerősítette, amikor a kezeit csípőre tette.

Sherlock megrökönyödve átnyújtotta neki a fekete papíros zacskót.

"Lestradeet hívtam. Mikor jön?" tudakolta érzéstelen arccal.

"Nem ér rá." förmedt rá a másik férfi. "Enyém az ügy. Amúgy nem őrmester, hanem felügyelő. Dimmock." adta a tudtára mindenkinek, hogy ő 'felsőbbrendű'.