Amilyen hirtelen érkeztek meg a rendőrök, mi olyan gyorsan már egy taxiban ültünk távozva a helyszínről. Benn Sherlock még mindig fogta a kezemet, mint a legutóbbi utunkon, de most még kellemesebbnek éreztem a helyzetet.

Nem sokára megérkeztünk a lakásunkhoz. Sherlock kiszállva elengedett és beszaladt a bejárati ajtón, egyenesen feltrappolva a lépcsőn a nappalijába. Még az ajtót se csukta be maga után, így a taxis kifizetése után azt is rám hagyta.

Egyszerűen csak megforgattam a szemem, lassan kezdve hozzászokni az ilyen hirtelen kedvváltozásaihoz. Egyszer még olyan mint egy félénk, szerelmes tinédzser utána már visszatér a másoknál alkalmazott szociopata énéhez. Nehéz kiismerni, de nekem tíz év után csak fog menni.

Becsuktam magam mögött az ajtót és felakasztva a kabátomat a barátom után indultam. Máris az asztalnál ült és hevesen gépelt, keresett a festék és a jelek után, bár nehéz volt be kell ismernem.

Úgy döntöttem ezt most ráhagyom és inkább csinálok magamnak egy teát, majd folytatom a könyvem ott, ahol múltkor abbahagytam.

Felraktam a vizet forrni, majd elővettem az Earl Grey teafüvet és előkészítettem a szűrőbe. Két bögrével csináltam és az egyiket odavittem Sherlockhoz. Leraktam elé az asztalra, melyre egy kis örömteli szájhúzás volt a reakció és én már ennek is örültem.

Boldogan ültem le a fotelba a detektív mögött, majd felvettem a mellettem elhelyezkedő kis asztalkán heverő könyvkupac közül a regényemet és olvasni kezdtem.

Körülbelül négy oldalt olvashattam, amikor felnéztem, hogy ellenőrizzem a férfi bögréjét. Az még mindig gőzölgött, jelezve, hogy még hozzá se nyúlt.

Hát igen ez az én Sherlockom. Soha sem fog változni. Egy ügy ha elkapja beszippantja magába és nem engedi, ezért le kell nyomni az ételt a torkán gyakorlatilag ha azt akarom, hogy ne éhezzen. Nincs máshogy ez a teával sem.

Mindegy milyen én hálás vagyok, hogy megismerhettem és végül barátok lettünk, most pedig még többek. Valamikor ugyanez látszik rajta is, amikor mélyen a szemébe nézek.

Nem is elég, hogy Sherlock felforgatta az egész életemet, de még John is bekapcsolódott a képbe, ami még jobban megváltoztatta a helyzetet.

Johnról beszélve, szegény még mindig a rendőrségen ülhet!

Felpattantam a helyemről, Sherlock egy szempillát sem rebbentett rá. Elraktam a mosogatóba a bögrémet, a fotel ülőhelyére a könyvet és mindet olyan gyorsan, hogy alig telt egy percbe.

"Hamarosan jövök." odaléptem a detektívhez és mintha reflexből jött volna búcsúzóul szájon csókoltam.

Imádom azt a kellemes érzést, amikor az ajkai hozzáérnek az enyémekhez és szikrák keletkeznek a kontaktus helyén. Most is ez történt. Mosolyogva elhúzódtam, majd gondolkodás nélkül már meg is fordultam, hogy az ajtó felé vegyem az irányt.

Örömömben nem is vettem észre mit cselekedtem, de gyorsan észbe kaptam, a szám elé tettem a kezem, majd ijedten megfordultam. Addigra már ugyanolyan arckifejezéssel nézett engem Sherlock is.

"Sajnálom! Csak... olyan ösztönösen jött... nem akartam." kérlelően fordult felé a tekintetem, lassan tettem pár lépést félve, hogy elijesztem magamtól.

"Semmi baj." visszatért a laptop képernyőjéhez és folytatta a gépelést, majd a szeme sarkából felpillantott, mert látta, hogy még mindig nem indultam el. "Hozzá tudnék szokni."

"Ez esetben." gyors léptekben hatalmas mosollyal az arcomon megrohamoztam a férfit, aki hátradöntötte a fejét, amire elé értem.

A fejét nagyon magasra kellett emelnie, hogy a szemembe nézhessen, hiszen alig hagytam magunk között pár centit. A mosoly soha se hagyta el a számat és mint egy éhes oroszlán lecsaptam a prédámra.

Az enyém közé fogtam a száját és nem engedtem el addig, amíg ő nem válaszol. Értette a célzást, így erősebben nyomta a száját az enyémre, már annyira, hogy fel kellett kelnie a székből, hogy megtartsa a kontaktust.

A karjait a derekam köré fonta, míg én az egyiket a nyaka mögé, a tarkójára tettem és a másikkal az ingét szorongattam az öklömben. Mivel több tapasztalattal rendelkezem csókolózás terén, mint a partnerem ezért próbáltam átvenni az irányítást felette, de meglepetésemre versengeni kezdett velem.

Megharaptam az alsó ajkát, amire ugrott egyet, így ezt kihasználva mélyítettem a csókunkat, becsúsztattam a nyelvem az ajka között. Hátrébb toltam, még mindig tartva az érintkezést, végül lehuppant a székre a tervem szerint és én követtem, az ölébe ültem.

Valamennyire hálás voltam most, hogy a ház csak a miénk és John sem zavarhat meg minket. Ahogy eszembe jutott a doktor, véget vetettem a csóknak hátra húzva a fejemet. Megfogtam Sherlock arcát és közelebb húztam, hogy még pár apró csókot nyomjak a szájára. Látszott, hogy nem akarja, hogy abbahagyjam, mert még erősebbre vette a szorítást a derekamon.

"Nem akarok elmenni. Annyira felüdítő, hogy végre nem zavar meg minket senki."

"Akkor ne menj." válaszolta gondolkodás nélkül a férfi, akibe szerelmes vagyok. Megsimogattam az arcát és közelebb húztam magamat a testéhez.

"Látom a kis barátod is azt akarja, hogy maradjak." lenéztem Sherlock ölébe, ahol lehetett látni a domborulatot a nadrágjában, de a nagyobbik rése alattam volt, mert ugye én a férfi combján ültem.

A detektív miután ő is megszemlélte a látványt elnézett a szétlőtt falra és zavarában a golyónyomokat kezdte elemezni. Nem tudta elrejteni a göndör fürtjeivel az arcának piros színét, de nem is akartam, hogy így tegyen. Tetszett, hogy ez a 'bók' nekem szól.

"Ön hízeleg Mr.Holmes. Ez a legjobb elismerés, amit valaha kaphattam öntől."

Visszafordult a kék szemével felém, de az arcán nem pozitív érzelem tükröződött. Mintha egy kis megvetés jelent volna meg a meglepetésével együtt.

"Nyugodj meg, csak vicceltem! De tényleg nem akarok elmenni. Túlságosan jó teendőnek tartom a társaságodban való időtöltést." az arca egyből elégedettségre váltott és már meg is feledkezett az előbbi incidensről.

"Hasonlóképpen gondolkodunk." ez a mondata megmelengette a szívemet. Elégedett voltam, hogy szeret a társaságomban lenni.

"Viszont..." felkeltem a férfi lábáról és megálltam előtte. A szemében látszott a kiábrándultság és a szomorúság. "...Johnt valakinek ki kell hoznia. Főleg, hogy nem jogosan tartózkodik ott benn."

Elindultam a bejárat felé, de megálltam az ajtókeretben, hogy még visszanézzek a morcos társamra.

"Nem fog soká tartani. Fél óra és folytathatjuk, ahol abba hagytuk." egy légcsókot küldtem felé, majd mosolyomat viszonozva visszatért a teendőihez én pedig elindultam kihozni Watsont a fogdából.