"Oh basszus!"

Rögtön szétröppentünk Sherlockkal. Mindketten a hang irányába néztünk, és az ajtóban ott állt Watson a kezében a kabátjával. Tátott szájjal nézett minket.

Pedig már olyan közel volt!

"Uhm... én... bocsánatot kérek." kezdte a cipőjét nézegetve. Én is elfordultam tőle és eltakartam az arcomat az egyik kezemmel, hogy ne lássa az újonnan érkező, hogy mennyire elpirultam.

A kezem mögül ránéztem Sherlockra, aki csípőre tette a kezét és az egyik kezével végig dörzsölt a száján.
Észrevette, hogy őt nézem és John felé böktem a szememmel.

"Miért kér bocsánatot?" ránéztem Sherlockra egy komolyan?! pillantással, de már késő volt, kimondta a szavakat.

"Hát ugye... hogy önök... én..."

Nem bírtam tovább ezt a nyomást. Teljesen kínos volt ez számomra és Sherlock még egy lapáttal rátett.

Elordítottam magam, így mind a ketten rám figyeltek.

"Elég legyen! Vegyük úgy, hogy nem láttál semmit, John. Na, gyerünk, lássunk munkához!" elindultam a fotel felé, amin Sherlock ült és elhelyezkedtem a karfáján.

Végig simítottam a hajamon, majd az arcomon és megigazítottam az ingemet.

Ők csak tétlenkedtek a szoba közepén, nem tudva mit csináljanak. John már beljebb lépett, de még látszott rajta az idegesség.

"Milyen volt az interjú, John?"

"Tessék?" kiráztam a transzból a kérdésemmel, így felém fordult, amíg Sherlock leült a mellettem lévő székbe és keresni kezdett valamit a laptopomon.

"Mostanában nagyon zavart, hogy nem csinálsz semmit, csak ha van valamilyen ügy, gondolom elfoglaltságot kellett találnod magadnak. Erre egy munka pont megfelelő és csak olyanban helyezkednél el, amit szeretsz is csinálni, így biztos egy rendelőbe, vagy klinikába mentél el, amíg mi dolgoztunk."

"Aha, persze, dolgoztatok..." suttogta, hogy csak hangfoszlányként kaptam el.

"Parancsolsz?" háborodtam fel belül, de kívül a nyugodt önmagamat mutattam.

"Remek volt. Nagyon csinos."

"Csinos?" értetlenkedett az asztalnál ülő detektív. Most a férfi felé fordult és rákönyökölt az asztalra és kérdő tekintettel nézett rá.

"Igen. A munka... csinos." mintha egy kis vörösség jelent volna meg John arcán, de nem vagyok benne biztos.

Még később beszélünk erről.

Rákacsintottam a férfire és felfele fordított hüvelykujjal jeleztem neki, hogy szurkolok.

Sherlock visszatért a gépéhez, majd hátra intett, hogy figyeljek.

"Emily, gyere ide, kérlek."

"Igen, Sherlock? Mit találtál?" léptem oda, a székének a hátára támaszkodva.

"Nézd meg ezt." elolvastam az előttem lévő honlap vezércikkét és ezt olvashattam 'A betörő, aki falakon megy át'. "Tegnap este az újságírót a lakásán lőtték le. Ajtók ablakok belülről zárva, pontosan úgy, mint Van Coonnál."

"Jó ég, ezt azt jelenti, hogy..." John is hallgatta az okfejtést, ezért ő is kifejezte véleményét, de nem tudta befejezni, mert Sherlockkal félbeszakítottuk.

"Újra lecsapott." mindketten ugyanakkor néztünk fel a doktorra, aki összevont szemöldökkel tekintett vissza.

"Istenem, ezt még meg kell szoknom." fogta a fejét zavarában.

Sherlock összetette a kezét a gondolkozó pozíciójába és úgy nézte egy darabig a cikket, majd hirtelen felállt. Én még mindig a háta mögött voltam, azért a gyors mozdulattól meglepődtem és elvesztve az egyensúlyomat hátra estem.

Még időben kapott el, hogy ne legyen fájdalmas a földet érésem. Magához húzott, majd segített újra talpra állni. Megint csak pár centi választotta el az arcunkat egymástól.

Újra elvesztem a baba kék szemébe, mely oda-vissza mozgott az én világoskékem között.

"Az Isten szerelmére, csak essenek már túl rajta!" ahogy odanéztünk Sherlockkal láttuk, hogy John elfordul és indult volna ki, hogy hagyjon nekünk időt. Mosolyogva igazítottam meg újra a ruhámat, ahogy a barátom felsegített.

Ő is mosolygott és az arcomat fürkészte. Lassan a fülemhez hajolt, és egy tincset mögé söpört, hogy jobban hozzáférhessen.

"Halasszuk egy másik alkalomra." suttogta. Bólintottam és ez jelezte neki, hogy benne vagyok. Elhúzódott, majd hirtelen megragadta a kezem. Már nem mosolygott, viszont olyan gyorsan kezdett el beszélni, hogy azt hittem nem fogom megérteni.

"Dr. Watson , kérem, ne lazsáljon. Nincs időnk ilyen kitérőkre. Jöjjön indulunk a Scotland Yardra." még mindig szorosan tartotta a kezem, amibe kicsit belepirultam. Lekapta a fogasról a kabátomat, és a kezében szorongatta.

Kiérve még mindig nem engedett el, de közben leintett nekünk egy taxit. Amikor megállt az autó kinyitotta a hátsóajtót és beszállt maga után húzva engem. Jelzett a sofőrnek, hogy indulhat.

"Hé, mi lesz Johnnal?" kérdeztem a hátsó ablakon kinézve, és ott állt a járdán tehetetlenül az orvos. Éppen egy kocsit próbált fogni.

"Megmondtam neki, hogy hova megyünk, nem?" a válaszán elmosolyodtam. 

Már majdnem ott voltunk a rendőrségnél, amikor észrevettem, hogy még mindig nem engedte el a kezemet. A fejem kezdett olyan vörös lenni, mint az ingem.

Megpróbáltam kiszabadítani magam, de gyengén tettem, ezért nem akart engedni. Sherlock a kocsi ajtaján bámult ki a könyökével támaszkodva az ajtón. 

"Sherlock." annyira el volt veszve a gondolataiban, hogy nem figyelt rám. Még egyszer próbálkoztam és az már sikert aratott. "Sherlock."

"Igen?" felém fordult és én a tekintetemmel levezettem az övét az összekulcsolt kezünkre. Kis, rózsaszín pír jelent meg az arcán, de nem csinált semmit. 

"Elengednéd a kezem?" próbáltam konkrétabban megfogalmazni a kérésem, de nyugodt hangom.

"Nem."

"Nem?" határozott válasza meglepett. Ő visszatért az előző helyzetébe, majd az a rózsaszín egyre sötétebb lett.

"Nekem ez így kényelmes."

"Oh." csodálkoztam. Nem tudtam már tovább megszólalni. Ugyanolyan zavarban lettem, mint Sherlock. "Rendben."