Kis időnek el kellett telnie, mire felfogtam szavaim jelentését. Mycroft megdöbbenten bámult rám, már a fotelból, amiben újra elhelyezkedett. Ha láttam volna magamat most a tükörben egészen biztos vagyok benne, hogy nekem is ilyen ábrázatom lenne.
Úristen, mit mondtam az előbb!
Az idősebb Holmes eltűntette az arcáról az érzelmeket és újra az a rideg szempár nézett vissza rám. Nem bírtam már tovább, lerogytam a székembe, mint egy rongybaba.
Most Mycroft állt és én néztem volna fel rá, ha éppen nem a padlószőnyeget bámulom.
Még mindig nem hiszem el, hogy ezt mondtam.

"Hát akkor..." rázta meg a zakóját a férfi. "Ha még magadnak se vagy hajlandó beismerni az érzéseidet, akkor én sem segíthetek." azzal fogta magát és ott hagyott a nappaliban. Csak az ajtó csapódása jelezte, hogy elhagyta a lakást.
Én ott ültem magamban vagy fél óráig a gondolataimba mélyedve.
Mi van ha igaza van? Be kellene vallanom magamnak valamit? Tényleg táplálok Sherlock iránt gyengéd érzelmeket? Ha igen mi van, ha nem viszonozza? Nem tudom mindig fenn tartani ezt a hóember álcát.
A gondolataimat egy újabb ajtónyikorgás törte meg. Fordultam volna a bejárat felé, hátha Mycroft tért vissza és bocsánatot kérhetek, de nem így történt. Aki nyitotta az ajtót már a lakásban tartózkodott egy ideje és a szobájából merészkedett ki. Anya volt az.

"Hallottam a kiabálást." nézett ki az ajtórésen. Amikor látta, hogy egyedül vagyok elindult felém és egy pillanatra megállt. "Jaj, kincsem." lehajolt a szintemre és oldalról megölelt. Én még mindig a fotelban ültem, de az anyai melegség a hatalmába kerített és beleolvadtam az ölelésbe. Reagálni csak később tudtam, de így is sikerült átkarolnom anya lábait.

"Nem tudom mi ütött belém." ahogy megszólaltam elkezdett benedvesedni a szemem. Legutoljára egyetemen sírtam. Most viszont nem tudtam visszatartani, így anya kötényét átáztatták elállni nem akaró könnyeim.

"Semmi baj, drágám. Megesik az ilyen. Az emberek bizonyos feszültségi állapotokban mondanak olyanokat, amit nem gondolnak komolyan. Ráadásul Sherlock nem is volt itt, hogy hallja. Ennek is örülhetünk." nyugtatgatott anya, miközben simogatta a hajamat. Kiskoromban, ha féltem vagy rosszul éreztem magam mindig ezt csinálta, hogy jobb kedvre derítsen.

"Köszönöm." néztem fel rá. "Lehet, hogy nem mondom sokszor, de ha mégis akkor komolyan gondolom. Az érzelemmentes páncélom nem tart örökké és néha nekem is vannak gyengébb napjaim. De azt akarom, hogy ne felejtsd el, hogy szeretlek."

"Én is szeretlek, drágám." mosolygott el fültől fülig. Pár percig így maradtunk, élvezve a közös anya-lánya pillanatunkat.
Hirtelen megcsörrent a telefon. A könnyes szememmel nem nagyon láttam a hívót, csak a foltokat, így elhúztam a zöld paca felé a karikát. Ahogy fogadtam a hívást letöröltem a könnycseppeket és eltartva a készüléket magamtól megköszörültem a torkom, hogy kevésbé hallasztódjon a rekedt hangom.

"Halló?"

"Em, gyere a halott férfi házához. Újabb hullát találtunk és még csavarosabb lett az ügy! Tudom, hogy te is élveznéd, ezért hívtalak. Üzenetben elküldöm a címet. Siess és legyél itt olyan hamar amennyire csak tudsz. Majd látlak!" ezzel véget is ért az egyoldalú beszélgetésünk. Sherlock. Ahogy a hívó félre gondoltam újra elszorult a szívem és éreztem az újból formálódott könnyeket.
Amilyen gyorsan észre vettem, olyan gyorsan dörzsöltem a szemem, hogy megszabaduljak tőlük.
Egy pittyegés hallatszódott, mely jelezte, hogy meg van a cím, ahová mennem kell.

"Anya,..." hívtam fel a figyelmét. "Sherlock hívott. Azt mondta van egy újabb hulla. Mennem kellene." ez inkább kérdés volt, mint kijelentés. Anya mosolyogva nézett rám, de az én arckifejezésem nem tükrözte az övét. Kétkedve néztem vissza rá.

"Na gyere..." intett nekem, miközben elindult az ajtó felé. "Majd én elviszlek."