A taxi út csendes volt. Se Sherlock se én nem kezdtünk bele semmi féle témába, így el tudtam gondolkodni azon, ami az előző taxi úton történt. Vajon csak véletlen volt vagy csak az izgalom hevében tette amit tett, esetleg szándéka volt jelezni valamit? Talán sohasem tudom meg.
Megérkeztünk a Baker Streetre, kifizettem a taxist, majd együtt fel mentünk Sherlock lakására. Elkezdtem levenni a kabátomat, de Sherlock megelőzött és udvariasan segített megszabadultom tőle. Ő elhelyezkedett a kanapén, amíg én főztem teát hármunknak, feltételezve, hogy John még egy órán belül hazaér.
Öntöttem magamnak egy csészébe a forró italból, majd leültem az egyik karosszékbe. Lassan szürcsölgettem a csészéből, amikor észre vettem a társam kezén a tapaszokat.

"Komolyan, Sherlock! Nikotintapasz? Most minek kell hiszen nyomon vagyunk!" erre ő felhúzta egyik szemöldökét, de nem engedte, hogy felborítsam a gondolatmenetét. Még mindig csukott szemmel válaszolt.

"Akkor leszünk nyomon ha tudatjuk a gyilkossal, hogy megszereztük a bőröndöt. El kell küldeni egy SMSt neki." már éppen nyúltam a zsebembe, amikor megragadta a kezem. Fel nézve láttam, hogy felült és az asztal másik oldaláról nyúlt a kezem után. Mélyen a szemembe nézett, ahol is meglepettséget és félelmet láttam.

"Mit csinálsz?"

"Csak arra gondoltam, hogy mivel a te számodat felismernék, használhatnánk az enyémet." vettem elő a mobilomat.

"A tiedet sem használhatjuk. Nem sodorhatlak veszélybe." még mindig nem engedett erős szorításából, de a meglepettségem jobban zavarta, így gyorsan elengedte a csuklóm és hozzá tette. "Megígértem Mrs. Hudsonnak, hogy vigyázok rád. Bármi történjék." szélesen elmosolyodtam és egy gyors puszit nyomtam az arcára. Elpirosodva magyarázni kezdtem.

"Nem gyakran mondok ilyet, tehát őrizd meg jól ezt a pillanatot! Ez nagyon édes tőled, Sherlock!" a mosolyunk egy pillanat alatt eltűnt, amikor komolyabbra fogtam a szót. "De tudod, hogy Én vállaltam a nyomozósdit, Az Én felelősségem, ha rossz döntést hozok, de a Te gondod lesz elviselni az unott Emilyt, akit eltiltottak a játékától!" kicsit hátra hökkölt szavaim súlyától, de nagyobb mosolyt még én sem láttam tőle.

"Nem engedem, hogy bárki eltiltson bármilyen ügytől, még én magam sem! Ezt megígérhetem!"

"Köszönöm, Sherlock. Igazi jó barát vagy." azzal visszatértem a konyhába, hogy barátomnak is öntsek egy kis teát. Éppen adtam volna a kezébe, amikor láttam, hogy újra belemerült a gondolataiba. Letettem hát a csészét a dohányzóasztal felőle eső részére és visszabújtam a székembe.
Fél óra múlva már elfogyott az a kancsó tea, amit főztem, Sherlock már elküldött pár üzenetet Johnnak, de ő még mindig nem jelent meg. Unatkozásom elűzése érdekében felpattantam, felvettem Sherlock hegedűjét és elkezdtem rajta játszani egy ott hagyott kotta befejezetlen dallamát. Társam felfigyelt játékomra és a szemével követte karom mozgását. Én az ablak felé fordultam, de tekintetét a szemem sarkából is láthattam.
Már a leírt jegyek végénél tartottam, az utolsó húzást ejtettem meg a vonóval, amikor a doktor hangja szólalt meg.

"Remek kis dallam. És micsoda pompás hegedűjáték! Azt hiszem, hogy még senkit se hallottam így játszani!"

"Köszönöm, John, de a zene nem az én érdemem." leraktam a hangszert, majd a konyhába indultam, hogy az elfogyott tea helyett frisset csináljak. "Úgy vélem azért a kanapén terpeszkedő barátunkat dicsérje." mutattam a kanalammal Sherlock felé. Ő mégmindig nem mutatta érdekét a beszélgetésbe való csatlakozásának.

"Igaz is. Magáról el is feledkeztem!" fordult Sherlockhoz. "De mondja csak... mit is csinál?"

"Gondolkozom." válaszolta egyszerűen.

"De nikotintapasszal a kezén? Ráadásul hárommal? Ez nem fog megártani magának?"

"Nem. Inkább felpörget. Ez egy három tapaszos ügy, kell a koncentráláshoz." nem is méltatta többre a doktort. Vissza helyezkedett előző pozíciójába, kezét úgy formálva, mintha imádkozna. John kényelmetlensége szinte tapintható volt, így gyorsan megtörtem a csendet.

"Sherlock, nem mondod el Johnnak, hogy miért üzentél neki olyan sokszor?" fel sem kelt, csak úgy az asztalra mutatott és megindokolta gesztusát.

"A papír az asztalon. Van rajta egy szám. Küldjön rá egy SMSt."

"Ide rángat azért, hogy SMSt küldjek?"

"A számra az asztalon." John elfogadta a feladatot és elindult az asztal felé, de megtorpant, felnézett rám, majd elindult az ablakhoz. Kinézett rajta és körültekintett a környéken. Sherlock, nem hallva a mobil pötyögését, megkérdezte mi a baj.

"Találkoztam egy barátjával." válaszolta John. Mindketten felém fordultak, mert ezt hallva kiköptem a számból a teát.

"Elnézést. Csak nem tudom, hogy milyen barátról beszél. Sherlocknak rajtam kívül nincs egy barátja sem és ez fordítva is igaz. Önt kivéve természetesen, de mivel, hogy önmagával nem találkozhatott biztos egy ellenségről lehet szó." Sherlock helyeselni kezdett, majd oldalra vetette a fejét.

"Helyes okfejtés, Em. Nos dr. Watson, melyik ellenségemről van szó?"

"Az ősellenségéről. Nem értem, lehet az embernek ősellensége egyáltalán?" Sherlockkal összenéztünk, majd ő megkérdezte.

"Pénzt kínált, hogy kémkedjen?"

"Igen."

"Elfogadta?"

"Dehogy."

"Felezhettünk volna. Máskor gondolkodjon. Még jó, hogy Emily nem olyan, mint ön." Megint rám szegeződött a tekintetük, Johné zavartságot, Sherlocké örömöt sugárzott.

"Téged is elvitettek és pénzt kínáltak, hogy kémkedj és te el is fogadtad?" nézett rám meglepődve John.

"Igen, úgy történt ahogy mondta. És ki mondta, hogy az nem információ, hogy Sherlock mikor mos fogat?" megvillantottam egy ravasz kis mosolyt, mire ők felnevettek.
Pár pillanattal később újra komoly lett a hangulat. John kezdte újra a beszélgetést.

"Ki ez, Holmes?"

"A legveszedelmesebb ember, akit ismerek, de most nem ez a fontos. A szám az asztalon van." John engedelmeskedett és felkapta a telefonját majd bepötyögte a számot. Megdöbbenve látta, hogy a szám Jennifer Wilsonhoz tartozik. Sherlock elmagyarázta neki, hogy igen, valóban a halott nőé a szám. Egyre jobban sürgette a doktort, amíg az írta a számot. Mikor végzett a társam elkezdett diktálni.

"Pontosan azt írja, amit mondok. Mit történt a Lauriston Gardensnél? Nyilván el ájultam. Northumberland Street 22. Kérem jöjjön."

"Mikor ájult el?"

"Tessék? Jaj, nem csak írja már az SMSt! Siessen!" szegény Johnt még mindig sürgette Sherlock. Amíg a doktor írt, addig a detektív elővette a rózsaszín bőröndöt, majd kinyitotta. Amikor kész lett a gépeléssel, John megfordult és ijedten látta, hogy a lopott bőrönd most a nappaliban van. Időközben elhelyezkedtem Sherlock székének karfáján és együtt figyeltem vele a táska belsejét.

"Ez...ez a rózsaszín hölgy bőröndje, Jennifer Wilsoné igaz?" hebegte John.

"Nyilvánvalóan." válaszoltunk egyszerre Sherlockkal. Felnéztünk Johnra, aki már úgy volt, hogy elkezd hátrálni, de mielőtt megállíthattam volna Sherlock közbe vágott. "Lehet, hogy mondanom kell. Nem mi öltük meg."

"Én nem is mondtam."

"Az SMS után, látva, hogy itt a bőrönd ez logikus következtetés volna." csatlakoztam be a vitába.

"Gyakran gondolják, hogy az egyikük a gyilkos?" válaszképpen én csak vigyorogtam, így a a társam válaszolt helyettem is.

"Megesik néha." Sherlock felugrott a székbe, így most a támlán ült, egy szintben velem.

"És hogy találták meg a bőröndöt?" a mellettem ülő nagyon gondolataiba volt merülve, így gondoltam átveszem tőle a szószéket.

"Megtaláltuk."

"Megtalálták?" hiteltelenkedett a doktor.

"A gyilkos kocsival vitte magával a nőt, biztos véletlen maradt az ülésen. Egy ilyen bőrönddel bárki feltűnést keltene, egy férfi meg különösképpen, mert valószínűbb, hogy férfi. Amint megtalálta, megakart szabadulni tőle. Nagyjából öt perc lehetett mire rádöbbent a hibájára. Ellenőriztünk minden félre esőhelyet, ami a tetthelytől ilyen távolságra van, ahonnan feltűnés nélkül lehet megszabadulni ilyesmitől." mutattam a nyitott bőröndre. "Egy óránkba telt mire megtaláltuk."

"Szóval az egész onnan indult, hogy kitaláltad, hogy a bőrönd rózsaszín?"

"Persze, hogy rózsaszín. Mi más lehetne?" vetettem oda hanyagul.

"Hát persze. Hogy nem jöttem rá?"

"Mert ostoba." gondoltam ezt nem várta tőlem John, ezért nézett rám olyan meglepődve és felháborodva.

"Jaj, ne vegye magára. Mindenki az. Kivéve én és Sherlock."

"Észre veszi mi hiányzik?" szólalt meg végre Sherlock.

"A bőröndből? Én honnan tudnám?" háborgott John.

"A telefonja." válaszoltam a doktor helyett. "A bőröndben nincs, a tetthelyen nem volt, de tudjuk, hogy volt, most írtunk rá SMSt."

"És ha otthon hagyta?" engedett kicsit John.

"Egyrakás szeretője van és jól titkolja őket. Nem hagyja otthon a mobilját."

"Az igaz. De miért küldtem neki SMSt?"

"A kérdés az," hagyta figyelmen kívül a kérdést Sherlock. "hogy hol a mobil?"

"Elvesztette."

"Vagy..."

"Vagy a gyilkosnál van. Gondolja, hogy nála van?"

"Vagy a kocsiban maradt a bőrönddel együtt, vagy a gyilkos valamiért elvette tőle."

"Bárhogy is, az biztos, hogy most is a gyilkosnál van." kijelentve az egyértelműt felálltam, hogy járkáljak a szobában. Az sokszor segít nekem gondolkodni.

"Na ne, most mi... mit csinálunk? SMSt írtam egy gyilkosnak?" háborodott fel a doktor. Abban a pillanatban megcsörrent a telefon.