"Olyan...sötét...minden."

                                   "Hol vagyok?"

"Hogyan kerültem ide?"

Ezeken gondolkodtam abban a pillanatban. Aztán villámként hasított belém a felismerés.

"Én nem meghaltam?"

"Akkor mostantól...?"

"HALHATATLAN VAGYOK!!!"

"MUHAHAHAHA!"

" Megkapod a méltó büntetésed, Igor!"

Viszonylag egész gyorsan kecmeregtem ki a föld alól,- csak egy fél napom ment rá- majd elindultam a magas betondzsungelek felé-

- Hmm... egy kicsit másképp nézett ki ez anno...- gondolkodtam hangosan.- Mi a... TUDOK BESZÉLNI! Most már szinte egy isten vagyok! MEGBOSSZULOM, HOGY SAJNÁLTAD A PÉNZT A KAJÁMRA, IGOR! MUHAHAHAHA!

Meg is indultam Pripyat belseje felé, de valami feltűnt.

"Hova lettek az emberek?"

Ebben a szent pillanatban láttam meg valamiféle rákembert, ami ahogy észrevett, megtámadott. Csakhogy rossz macskával kezdett ki!

- Rasengan!- küldtem el vagy 200 méterrel messzebb. - Ezt neked, rákgenyó!

Még eltakarítottam még pár söpredéket az útból, majd átkeltem a rohadó fahídon.

- Hmm... Olyan apokaliptikus ez a hely... és... ez a szag... FÉMPÉNZEK!

Lóhalálában futottam a szökőkút felé, amiből Igor, -egykoron- rendszeresen szedte ki a pénzt, hogy tudjon venni MAGÁNAK kaját. Mikor belenéztem, szomorúan konstatáltam, hogy sem aprópénz, sem víz nincs benne.

- Ahj... Pedig szerettem volna enni szilvásgombócot! Na, mindegy! - indultam meg a végtelenbe és tovább.