karakter neve: Roselei, Kökörcsin húga
━━━━━━━━━━━━━━━━━

─ Nincs szükségem senkire! – válaszolta komoran a mély, érdes hang.

─ „Nincs szükségem senkire! Nincs szükségem senkire!" – utánoztam a szavait kifigurázva őt, miközben hozzávágtam egy szivacsot. – Mosd inkább azt a koszos vaják seggedet! – húztam fel az orromat sértetten. – Bűzlesz, mint egy kikimora bendője!

─ Mindig is szerettél kendőzetlenül beszélni. – rázta meg a fejét, de egy mosolyt azért sikerült az arcára csalnom.

Helyes. Már csak meg kell itatnom és ágyba is dughatom, aztán alszik reggelig. Feltéve ha nem megy el keríteni magának egy szajhát...

─ Komolyan néha úgy érzem magamat, mintha az anyád lennék! – sóhajtottam fel, míg a koszos ruháit egy teknőbe dobtam, s neki álltam kimosni azokat. Ragadtak a rájuk száradt vértől, melyek gyorsabban vörössé varázsolták a tiszta vizet, mint gondoltam.

─ Kökörcsin biztos dühös rád, hogy most itt vagy velem. – pillantott felém azokkal a világító borostyán macskaszemekkel.

─ Nem tartozom magyarázattal a bátyámnak, Geralt. – fel sem nézve válaszoltam, míg szenvedtem az ingével. – Tudod mit? Hagyom a fenébe, inkább veszek neked egy újat! Nem vagyok én mosónő, az istenek verjenek meg! – káromkodtam el magamat ingerülten, és inkább hagytam a ruhákat. Halkan nevetett. – Jobban örültél volna ha ő kísér el, nem igaz? – kérdeztem felállva kezemben a fasámlival, és a dézsa mellé lépve tettem le, majd ismét leültem rá.

─ Te legalább szórakoztatsz. Ő sokszor csak az agyamra megy. – vallotta be, miközben a tekintetünk találkozott. Vonzó férfi volt, azt megkell hagyni. Hatalmas, izmos kezeivel felém nyúlt és a fülem mögé tűrte egy kósza tincsemet.

Csak Kökörcsin miatt nem adtam meg magamat neki, és valószínűleg ő is csak ezért tartotta magát. Igaz, a bátyámnak nem kellett volna megtudnia, ha egymásba is gabalyodunk, de mindketten jobban szerettük a bátyámat annál, hogy elkövessünk egy ilyen ostobaságot.

─ Vele legalább elmehettél volna szajhákat hajkúrászni! – jegyeztem meg terelve az igencsak forróvá vált helyzetet. A szemei még mindig fürkészve figyeltek. Ahogy vett egy mélyebb levegőt az izmai megfeszültek. Istenek! - Direkt csinálod ezt, nem igaz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

─ Tudod, Roselei... lehet tényleg jobb lett volna, ha a bátyád jön velem. – szólalt meg hosszas hallgatás után és elfordította rólam a tekintetét. – Őt legalább nem kívántam volna meg.