Adelaide Kane
as
Heima
━━━━━━━━━━━━━━━━━

Dühös léptekkel siettem le a lépcsőn. Éppen az elszámolandó papírokkal foglalatoskodtam az irodámban, amikor a csaposom rontott be az ajtómon, hogy azonnal le kell mennem, mert hatalmas balhé van odalent.
Mondhatom, nem a kedves oldalam szólt belőlem, amikor leérve elkiáltottam magam. Már megint ez a két vaják...

‒ Megmondtam, hogy még egy balhé, és kitiltunk titeket innen! – hangom úgy mennydörgött, akár az ég, vihar idején. Roppantul felbosszantottak. Kellett nekem kikezdenem ezekkel a szerzetekkel. Folyton csak a baj volt velük. A vörös hajú pillantott fel rám, a kopasz pedig csak elfordította a tekintetét.

‒ Nem mi kezdtük! – próbálta menteni a menthetőt. Fiatalok voltak még, arcuk is alig pelyhedzett. Megforgattam a szemeimet és rendre intettem a többi vendéget a helyiségben. A földön fetrengő feleket kizavartam a fogadómból.

‒ Gyertek fel! – szóltam a két vajákra a vállam felett. Coën volt a nyugodtabb, ő legalább tartotta a száját, amikor látta rajtam, hogy egyáltalán nincs ínyemre a jelenlétük. Főleg úgy, hogy bajt kevertek, ami az én bevételemet sértette. Először az ő sebeit láttam el, majd Lamberthez fordultam. – Azt mondjátok, mutánsok vagytok. Ezért sem értitek, hogy az emberek mit éreznek. – néztem le a vöröshajúra, akit leültettem az egyik székre.

‒ Nem is akarom érteni, hogy mit éreznek ezek. – jegyezte meg a férfi elfordítva rólam a tekintetét.

‒ Visszafizetjük a kiesett bevételt! – próbált enyhíteni a helyzetükön Coën.

‒ Legalább a barátodnak vág az esze. – mondtam epésen. – Jobb ha neki is látsz akkor munkát keresni! – pillantottam a kopasz férfira, aki csak bólintva egyet elindult az ajtó felé és magunkra hagyott minket. Lambert arcán egy halvány mosoly bujkált. – Megosztanád velem is, hogy mi olyan vicces? – vontam fel kérdőn a szemöldökeimet, miközben összekötöttem a vállán a kötést.

‒ Ha kettesben akartál lenni velem, már az elején kezdhettük volna így is a dolgot. – nézett rám. – Nem kellett volna bunyót provokálnom, hogy itt kössek ki ismét.

Magam sem tudom miért, de elnevettem magamat a szavai hallatán, miközben egy könnyed mozdulattal húzott az ölébe.

‒ Meg kell hagyni, agyafúrt egy farkas vagy te, Lambert. - ráztam meg a fejemet lemondóan. Javíthatatlan volt, én pedig folyton megadtam magamat neki.

‒ A sármomhoz tartozik, Heima. – hintett csókot a nyakamba.

‒ Na és mondd csak te bajkeverő... - futtattam végig ujjaimat az arcélén. – Hogy fogod nekem visszafizetni a kárt? – mosolyodtam el sejtelmesem.

‒ Lennének ötleteim. – csúsztatta be kezét a szoknyám alá.