Jessica Chastain
as
Alida
━━━━━━━━━━━━━━━━━

Sokat fejlődött, mióta Kaer Morhen falai között volt. Azt hiszem nem csak Geraltnak kellett felnőnie ehhez a feladathoz, hanem neki is.

Ciri megállíthatatlanul gyakorolt naphosszat az ingákon és a pályán, ami teljesíthetetlennek tűnt számára, mégsem adta fel.

Érdeklődve figyeltem lentről, hogyan is boldogul. Aznap már sokadszorra esett le, a bőre néhány helyen felszakadt és vér ékesítette, de nem zavartatta magát.

‒ Még mindig nem hagyta abba? – lépett mellém Eskel grimasszal az arcán.

‒ Veled ellentétben, benne van kitartás. – jegyeztem meg a férfi felé pillantva.
Rég nem láttam, erre egy szajhával hetyeg már az első estéjén. Persze nem tartozott nekem elszámolással. Ha volt is köztünk valami, az már rég elmúlt.

Ciri ismét leesett, Eskel elvigyorodott, én pedig csak megforgattam a szemeimet. Felsegítettem a lányt a havas földről.

– Szerintem elég lesz mára. – állapítottam meg, amikor kiköpte a szájában felgyülemlett vért.

‒ Folytatnom kell! – makacsolta meg magát és kitépte kezét az érintésemből.

‒ Milyen kis harcias a hercegnő! – nevetett fel a férfi mögöttem.

‒ Elhallgass! – sziszegtem neki, és visszanéztem Cirire. – Gyere be inkább, szükségem lenne a laborban a segítségedre. – küldtem felé egy biztató mosolyt, mire végül csak bólintott egyet. Ő előre ment, mi lemaradtunk a férfival mögötte. – Miért kell így viselkednek? – kérdeztem semlegesen. Ha felidegesítem magam, csak eléri a célját.

‒ Nem közénk való. – amikor grimaszolt, az arcán ékeskedő sebhely mindig más alakot öltött. Lemondóan megráztam a fejemet miközben felsóhajtottam.

‒ Csak azért, mert te így gondolod, az nem jelenti azt, hogy így is van. – mondtam éles tekintettel nyomatékosítva a szavaimat. – Ahelyett, hogy ilyen ellenséges vagy, segíts neki! Geralt is értékelné. – tettem hozzá.

‒ Mit tudhat egy magadfajta druida rólunk? – horkantott fel.

‒ Elég régóta segítek rajtatok, te hálátlan pöcs... – dobtam hátra szőke fürtömet a vállam fölött. – Hogy tudjak egy, s mást.

‒ Alida, a szent druida, aki folyton mindenkin segíteni akar. – emelte fel kezeit és széttárta őket a levegőben. – Hozzád fogod imádkozni, ha szükségem lesz segítségre!

‒ Ki tudja, talán meghallgatom a fohászaidat, ha nem hetyegsz többet szajhákkal. – vontam vállat, mire csak ismét elvigyorodott.

‒ Szóval itt van a kutya elásva! – szólalt meg elégedetten.

Nem válaszoltam, csak gyorsítva lépteimen Ciri mellé siettem. Éppen a kezeit masszírozta.

‒ Mikor vallod be végre magadnak, hogy tetszik neked? – kérdezte rám pillantva, arcomon pedig őszinte meglepettség tükröződött. – Gyerek vagyok, de nem ostoba! – mondta nevetve. – Bár nem értem, mit látsz benne... De látom rajtad, hogy hogyan nézel rá.

‒ Nem jó dolog vajákokkal kikezdeni. – sütöttem le szemeimet, miközben egy apró mosoly megbujt azért az arcomon.

‒ Igen, erre kezdek én is rájönni. Mégis... olyanok, mint egy nagy család. Szerintem ez számít. Még ha nem is a legkedvesebb család! – húzta el a száját. Hamuszőke haja a hótól nyírkos volt és sáros a földtől. - Néha nem is egy hősre van szükségünk. – folytatta mellettem sétálva a lány. – Hanem valakire, aki felvidít minket még a legsötétebb napjainkon is.

‒ Tudod Ciri, szerintem te sokkal bölcsebb vagy, mint ők együttvéve. – jegyeztem meg lágyan, miközben a vállam felett házra sandítottam a férfire, aki szüntelenül engem kémlelt. Szemei szinte felperzseltek, és valahol legbelül... kedvemre való volt ez az érzés.

Nem egy hősre volt szükségem, csak erre a pimasz, megzabolázhatatlan vajákra.

Van, ami sosem változik.